2007. május 9., szerda

Bámulat

Azt olvastam valahol, hogy a csodálat annak tapintatos felismerése, hogy egy bizonyos személy mennyire hasonlít hozzánk. Hm... Szerintem éppen ellenkezőleg. Hisz nem azt tartjuk csodálatra méltónak egy másik emberben, amire mi nem vagyunk képesek, de ő igen? Vagy amilyenek mi magunk nem vagyunk? Mindenki életében akad valaki, akit csodálatra méltat, aki lenyűgözi. Akitől akár a lélegzet is eláll néhány másodpercre. Persze nem elsősorban a külseje miatt. Igaz, az is lehet bámulatra méltó. Hogy miképp képes valaki folyton megújulni, folyton üde és ragyogó lenni, ami földön túli szépséget kölcsönöz számára. Sokan irigykednek az ilyenre, ahelyett, hogy például tanulnának tőle...
Tegnap később értem haza valamivel. Már nem járt a villamos, éjszakaira kellett ülnöm. Egy idős hölgy és egy fiatal lány mögött foglaltam helyet. Épp elővettem volna a könyvet, amit tétel mivolta kapcsán kell olvasnom, de képtelen voltam levenni a szemem az előttem ülő lányról... Aki látta a Kontroll című filmet, érteni fogja, kihez hasonlítanám: Balla Eszterhez. Ugyanolyan fitos orr, tekintet, vonások... Először azt hittem, az unokája lehet a néninek. Ilyet én még nem láttam... Más talán nem vette volna észre...
A lány figyelmesen hallgatta, amit az idős hölgy mond neki. Közben le sem vette róla a szemét, szerintem nem is pislogott. Tekintete csodálatot sugárzott, olykor alig láthatóan bólogatott, vagy mosolygott, de úgy, hogy a fogai nem látszódtak, csak a szemei körül jelentek meg a mosolygó ráncok. Egyből azt gondoltam, csak az lehet a szituáció, hogy a nagyi végtelen hosszú évek óta kereste-kutatta az ő elveszett, csöpp unokáját, már-már szinte feladta a reményt, mikor is rábukkant az ő szeretett kis rokonára, és a lány is alig várta, hogy megtalálja valaki a családjából, miután csecsemőkorában elrabolta valami elmebeteg, és végül árvaházba került, és gyermekotthonról gyermekotthonra vándorolt, míg nem megtörtént a csoda, és előkerült egy családtag! (Sosem tagadtam, hogy élénk a fantáziám.)
Mikor már tíz perce bámultam a lányt, aki ebből mit sem vette észre, kezdtem magam kínosan érezni. El-elfordítottam a fejem, igyekeztem magam Jókaival lekötni, de képtelen próbálkozásnak bizonyult minden törekvésem. Mágnesként vonzott az ismeretlen lány szeme, orra, arca, haja, mindene. Azt éreztem, szinte belelátok a lány fejébe, s képek, jelenetek vetülnek elém egy életből, amit ő elképzel. Ahol már nincs egyedül, ahol már fontos valakinek, a világon mindennél jobban, amely életben valaki meleg ebéddel várja otthon iskola után, ahol van valaki, akire bármikor, bármiben számíthat. Efféle örömöt véltem felfedezni a szemeiben. A színükre nem is emlékszem. Mert nem az volt a feltűnő. Meg nem tudnám mondani, hogy zöld volt vagy barna.
Az egészet szépen kiszínesítettem a saját fejemben. Az idős hölgy a második megállónál búcsúzkodni kezdett, magyarázott még valamit egy megállóról, majd mosolyogva-integetve leszállt a buszról. A lány megköszönte az információkat, és kiintegetett még az ablakból. Hát mégsem egy könnyfakasztó, filmbe illő történet szemtanúja voltam. A lány arcát viszont sosem felejtem el. Szívem szerint fogtam volna magam, felállok, majd lehuppanok mellé egy "Szia! Van kedved beszélgetni?" mondattal. Talán a lelkem mélyén arra vágytam, hogy rám is olyan érdeklődve és figyelmesen nézzen, miközben mesélek neki a terveimről, álmaimról, az életemről. Ő nem szólna semmit. Csupán hallgatná, ahogy sziporkázom, és olykor bólogatna ragyogó szemekkel, s arcán fel-feltűnnének a mosolygó ráncok.

0 hozzászólás: