2007. június 29., péntek

Konok vagyok

Le kellene vágatnom kicsit a hajam - fut át a fejemben, ahogy a 85-ös végigszelel a felüljárón, és az égen a felhők olyanok, mint az arab betűk.
Több tucat aprócska ablakra vadászott a szemem, nem tűrte a könyv sorait a buszon, hisz minden erkély megannyi rejtély, titok. S ahol a terasz maga kis darab egy virágos mezőből, ott rossz emberek nem lakhatnak.
Felfigyeltem rá, hogy akarva is, akaratlanul is, miután hátam mögött hagyom a melót, és kifelé slattyogok a shopping-óriásból, szigorúan a kirakatokra szegezem a szemem. Nem kíván a lelkem több idegen emberi arcot. Inkább a padlózat, vagy a szökőkút.
Megteltem. Betelt a poharam azzal, hogy naftalin szagú, pókháló arcú néniknek, bácsiknak hordjam a tölcséres fagyit. Akik mellesleg nem is köszönnek vissza, csak a pultra simítják a százhúsz forintot. Egy hetvenéves matuzsálemnek meg hát mégsem szólhatok vissza. Már csak jó'neveltkislyány mivoltom miatt sem. Kész, minek tagadjam, herótom van már a sajtburgerzabáló, buta, ostoba, bunkó csürhéből. Néhány munkatársamból. A cégből, mely abszolút unhumánus. Undorodom már az egésztől. Arról nem is beszélve, hogy két hete nem érzem a lábam. Mintha a sarokcsontomon gyalogolnék, és nem is fedné a csontot puha hús. Ma az utcán begörcsölt a csípőm. Sántítva tudtam csak hazabotorkálni. A családommal többnyire cetliken érintkezem. "Kaja a hűtőben", "Mikor kelsz?", és ehhez hasonló, igen beszédes dialógusok.
Ha nem váltok, amilyen hamar csak lehetséges, az utamba eső első villanyoszlopon végzem. Nem áll szándékomban kizsigerelt, kicsinált, kihasznált ember lenni tizenkilenc évesen.
Csak szívja a vérem ez a meló. És én egyre sápadtabb vagyok.
Ha épp nincs vendég, lejátszódik bennem egy akciófilmbe illő jelenet, mi szerint Jeanne d'Arc-ként felugrom a kiszolgáló pultra, és felkiáltok:
"Emberek! Nyíljon már fel a szemetek! Hát nem látjátok, mit esztek?! Hát nem veszitek észre, mennyi pénzt pazaroltok?! Háromszáztíz forint fél liter szénsavas löttyért?!"
No igen. Az ilyesmi az, ami soha a való életben nem fog megtörténni. Mert aztán jön a következő balga hepimíles anyuka a kölkével, és nekem mosolyognom kell.
Óistenem. Ahelyett, hogy este tízkor az idegőrlőben húzom az igát, mennyi mindennel tölthetném az időm.
Táncolhatnék barátnőmmel egy jó kis buliban hajnalig, amíg csak bírja a lábunk, no meg a cipőnk. Legutóbb, egy szombati éjjel szinte királylánynak éreztem magam, aki széttáncolta egy éj alatt a cipellőjét, mint a mesében.
Lehetne egy olyan pasi az életemben, aki feltételek és szabályok nélkül haver, barát, akár szerelem is egyben, és aki tudom, hogy akár az éjszaka közepén is kisétál velem a Margit-szigetre csillagokat bámulni. Csak hónom alá csapnék egy pokrócot, és felcsöngetnék hozzá. Ő meg jönne, szó nélkül. Egy olyan ember, aki szintén úgy gondolja, hogy butaság az időt keretekbe kényszeríteni: percekbe, órákba. Hétköznapokba és hétvégékbe. Hogy a vasárnapról átnyúló éjszaka nem lehet kimozdulni azért, mert a másnap a hétfő, ami szürke hétköznapba való arculat-váltást jelöl ki. Nem, nem, nem, nem, nem...
Anyu azt mondja, apu nélkül rég felkötötte volna magát... mert szerinte egyedül nem lehet "végigcsinálni" egy életet.
Tényleg így van ez? Egyedül valóban nem megy?! Ó, de miért?!
Félelmetesek a terhes nők. Ahogy hatalmas gömbpocakkal vonulnak a városban, mint óriás óceánjárók a tengereken. Amilyen büszke az arcuk. Amilyen kifordult a köldökük. Amilyen sugárzóak. Én mégis megijedek tőlük.
Jaj, gyűlölöm a kötelezettségeket.
Jaj, utálom a kényszer-, muszájdolgokat.
Jaj, betörhetetlen akarok maradni.

2007. június 12., kedd

Rohanás

Akadnak napok, mikor azt érzed, örömmel átfolynál egyik napból a másikba, akadályok nélkül, észrevétlenül, nem érzékelve a körülötted zajló eseményeket. Csak múljon már az idő. Máskor pedig épp ellenkezőleg: Te magad lennél a gát, mely útját állja az áradatnak. És megállítja a pillanatot, ameddig csak lehet.

2007. június 9., szombat

Füst

Öröm és némi harag keveredik, kiáltozik bennem. Rendkívül szerencsés olyan témát húzni egy vizsgán, amiről baromi sokat tud beszélni az ember lánya. Főleg, ha ez idegen nyelven sem jelent nehézséget. Hát végre egyszer legalább sikerült nekem is beletrafálnom: Il turismo d' Ungheria (Magyarország idegenforgalma). És mivel egész évben konkrétan erről tanultam, se perc alatt virult ki az ábrázatom.
Na? Mit mutatna meg egy hazánkba látogatónak? A vizsgáztató asszonyság kissé megilletődve nézett, mikor felsoroltam Budapest számos látnivalóját, majd elkalandoztam a tokaji és egri borvidékre, megemlítve egy-két külföldön is ismert borfajtát. Elkanyarodtam a Balatonhoz, hogy azért nekünk is van ám egy tengerünk. A tanár megállított feltéve egy utolsó kérdést:
Milyen fesztivált ajánlanék egy turistának? Mi sem egyszerűbb! Hát a Szigetet! Nem hagyta ám, hogy ilyen egyszerűen letudjam a választ.
És aki a klasszikus zene iránt érdeklődik?
Pár másodpercre elgondolkodtam, aztán beugrott. Az Andrássy úton található a Kodály Zoltán Emlékmúzeum. Ott rendszeresen adnak komoly zenei előadásokat. Azt ajánlanám.
Persze az egész vizsga olaszul zajlott. Megköszönte, én meg elköszöntem.
Ami mégis bosszantó, mikor túl sok mindent tudnék hozzátenni a témához. És a túl sok minden a vizsga után jut eszembe természetesen. Termálfürdők. Hortobágy. Török emlékek. Ááájjj. Ha nem cicózok annyit az első feladatnál, ami legkevésbé sem volt kedvemre való, több idő jutott volna az álomtémámra. Volnah, volnah.
Itthon lenyugvásra vágyom. Épphogy csak kilépek a cipőmből, rögtön Johnny Cash-t teszek fel. Most csak ő képes lecsillapítani a zaklatott hullámokat. A Personal Jesus, a The First Time I Saw Your Face. Vizet forralok, éljen a mirelit tortellini. Talán jobb is, hogy a családom megint csak elutazott, és így nem kell senkivel osztoznom a szombatomon. Meggyújtok egy szál füstölőt. A dobozán ezüst hold illat áll. Ki az, aki érzi a Hold illatát? Megtaníthatná nekem, hogy kell beleszagolni az éjjel lámpásába.
A konyhapultnak támaszkodom, rossz szokás szerint már megint állva eszegetek. Ahelyett, hogy megadnám a tiszteletet az étkezésnek. Csak az ételre fordítani a figyelmem. Érezni minden falat ízét. Nem olvasni, nem beszélgetni, nem filmet nézni, nem internetezni közben.
Cash belekezd hangulatos gitárjátékába, zongora kíséri csörögve. "Your own.. personal... Jesus.." (...) "Reach out and touch faith". Mindig sajnáltam, hogy nem tanultam semmilyen hangszeren. Azt mondta egyszer valaki, hogy pedig a zongora illene az ujjaimhoz. Szeretném is megtanulni eljátszani Az órák film zenéit, Philip Glass csodálatos műveit. Damien Rice 9 Crimes-ának hátterét. Miért kell mindent gyerekkorban elkezdeni? Honnan kellett volna tudnom ötévesen, hogy tetszene a zongorázás? Vagy akár a vívás? Miért állítják, hogy ennyi idősen már késő? Nem, akkor sem. Saját magamnak, saját magamért meg fogok tanulni zongorázni egyszer. Csak hobbi szinten ugyan. A billentyűzeten már úgyis elég jól megy.
Ezüstös szalagként vonaglik a plafonhoz a füst. Olyan szabályosan, oly egyenesen, akár meg is foghatnám. Belenyúlok, az ujjam köré csavarodik.
Megcsömörlöttem már attól, hogy mindenbe csak belekezdek. Semmit nem fejezek be, viszek végig. Hát ilyen csillagjegy szülötte vagyok. De ez többé nem válik be indokként, kibúvóként, mentségként. Így nem fogok semmit elérni.
Egy tűzcsappal szemeztem, amíg vártam, hogy sorra kerüljek a szóbelin. Se olaszul, se angolul nem tudom, hogy kell mondani a tűzcsapot. Rengetegnek érzem még a hiányosságom mindkét nyelvből. Mindent tudni akarok. Beszélni angolul, olaszul egyaránt, a hangyák nemi életétől kezdve, a fregolira kiteregetett pongyola rojtján keresztül, a Kubában zajló politikai helyzetig, mindenről. Mekkora tudás lenne a kezemben. Bárha.
Szeretnék most megölelni egy fát a Margit-szigeten. Már olyan rég tettem meg.
Szeretném egyszer felhívni New Yorkból a húgomat vagy egy barátnőmet, hogy:
"Szia! Találd ki, hol vagyok!"
Szeretnék mezítláb belesétálni egy pocsolyába. És nem felfázni. És nem felsérteni a talpam. És nem marslakónak tűnni mások szemében.

2007. június 8., péntek

Láthatatlanul

Akárhányszor látok egy vak embert az utcán, Amelie jut eszembe, akinek valóban csodálatos az élete. Szeretném én is ugyanúgy karon ragadni a világtalant, ahogy ő. Elkísérni a villamosig, s közben mesélni és mesélni.
"Vigyázzon, most lelépünk a járdáról, átmegyünk a másik oldalra. Én személy szerint jobban szeretek az út ezen oldalán végigmenni, mert valamelyik sövény itt mindig virágzik. Érzi ezt az illatot? Most nyílik az orgona. Elhaladunk a régi közért előtt. Vásárolt ott régen? Tudta, hogy jelenleg virágüzlet? Lengedeznek a kiakasztott ballagásra szánt szalagok. Önnek nincs rokona, aki most végzi az iskolát? Itt köttethet neki csokrot, ha gondolja. Nagyon udvarias a személyzet. Most ment el mellettünk az alkoholista öregasszony a kutyájával, aki a Petőfi utcában lakik. Érezte? Megint csak úgy dőlt belőle a pálinkaszag. Figyeljen, itt jobbra fordulunk. Kiértünk az Ady Endre útra. Most is három taxi áll a kórház előtt. Mindegyik sofőrje a volán mögött unatkozik. Kettő napszemüveget visel, a harmadik újságot olvasgat. Itt egy pillanatra megállunk, rögtön átmegyünk a zebrán. Kicsit nagyobb a forgalom a szokásosnál. Érzi az esőillatot? A szél is egyre élénkebb. Pár perc, és esni fog. Jöjjön kicsit szaporábban, éppen befutott a megállóba a 42-es. Azt mondta a végállomásig utazik, igaz? Pont van egy hely az ablak mellett! Vigyázzon magára! További szép napot!"
Emlékszem, pár évvel ezelőtt egy ideig próbáltam utánozni Amelie-t. Este, mikor már csak én voltam ébren, kis meglepetéseket gyártottam. Hazafelé vettem egy doboz bonbont, és mindegyikhez illesztettem egy kis cetlit. "Legyen szép napod!", "Attól még, mert reggel nyűgös vagyok veled, szeretlek", és ezekhez hasonló üzenetekkel. A családnak. Később a suliban is csempésztem a kabátok zsebeibe apróságokat. Nem tudom, mi lett velük, mik voltak a reakciók. Nem is amiatt csináltam.
Aztán elfeledkeztem róla. Sajnos. Talán majd valamikor újfent felcsapok "Amelie"-nek.

Szemezgetés

A Naturally 7 koncertezik a fülemben, a villamoson sokan feltűnően pillantanak rám, hogy sugárzó arccal nézek magam elé.
Valahogy sokkal magasabbnak érzem magam a 170 centimnél, ahogy átsétálok a buszhoz. Szél fúj mögöttem, vitetem magam előre. Csíp, ahogy a nap beletűz a szemembe. Már megint otthon hagytam a napszemüveget. Eszembe jut, hogy vajon miért tanítják az óvodában a gyerekeknek, hogy a "napocskát" szemekkel, mosolygósan kell rajzolni. Aztán miért kell csalódniuk plusz egy dologban, hogy a nap nem vigyorog, nem hord napszemüveget, és nem iszik Coca-Colát, mint a reklámban.
Tusolást követően ülök le a számítógép elé, nagy sietségben, törülközőben. Ahogy megannyiszor. Szeretem engedni a vízcseppeknek, hogy maguk száradjanak meg a hátamon.
Kézbe veszem a szandált az üzletben, hajlítgatom a talpát, forgatom. A végtelen vékony pánt az első lépések alkalmával megadná magát. Hallom, hogy csattogna, ha végigsétálnék benne a Váci utcán. Visszateszem a dobozára. Nem kedvelem a zajos cipőket.
Sikerül szereznem Trabant matchbox-ot az unokatesómnak. Ajándéknak szánja a pasijának. Még sosem gondoltam bele, hogy ez felnőttnek is frappáns meglepetés lehet.
Kimenekülök a plázaóriás bendőjéből, elsuhan velem a villamos. Felkönyökölök az ablak párkányára, bámulok kifelé. De inkább lehunyom a szemem, az is fáj, ha nézek. Hiába, ez az éjjeli baglyok jutalma.
Nem értem, miért kell abból ügyet csinálni, ha kiömlik valami. Mi másra találták volna fel a papírszalvétát, törlőkendőt, felmosót, ha nem ilyesmire. Miért aggódik, idegeskedik folyton mindenki minden jelentéktelen apróságon? Aztán csodálkoznak, hogy stresszesek, pszichológust kell fizetni, vagy nincs kedvük ágyba bújni a párjukkal. Csak könnyedén, könyörgöm. A világ még egyszer sem dőlt össze, az ég még sosem szakadt le. Baj nem lesz semmi. Bátraké a szerencse, ennyi.
A tükörtojás mérgesen serceg a teflonon, lenyugtatom őt is egy szelet felvágottal. Nézem, ahogy egymáshoz sül a kettő, s hogy mennyire szép. Az erkélyen, felhúzott térdeimen egy tányér főzelékkel és a tojás-felvágott ifjú párral, ücsörgök. A szemben lakó szomszéd hapsi megint, mint mindig, kint álldogál egy szál bermudában a zsebkendőnyi panelteraszon. Nem szeretem, ha figyel. Jó volna ilyenkor láthatatlannak lenni, csak arra a tíz percre, amit kint töltök, s zavartalanul nézelődni, számolgatni a sorházak ablakait.
Tejeskávét szürcsölök a szobába beáradó napsütésben. Lábujjhegyre emelkedem, megérintem a láncomon a medált. Már nyugodtan alszom éjszaka.

2007. június 5., kedd

Friss levegő

Szétterült a haja a parkettán, ahogy lefeküdt a padlóra. Azon nyomban elaludt. A nap sugarai rászemtelenkedtek az arcára, az orrára, a karjára, a lábfejére, mindenre, amit fedetlenül találtak. De a Nő már nem érzett semmit, csak egy mélységet, mely egyre inkább magába szívta, egyenletesen lélegeztette, és nyújtott neki húsz darab nyugodt percet, a nyugtalan éjszakák után. Forrónak érezte magát mindenhol, mikor ismét magához tért.
Elfolyt a délelőtt, átcsorgott az idő délutánba, és végre ismét otthon találta magát. Most már megnyugodhatott. Hát vége. Ez is megvolt, zsebében van egy szakma. Hogy kezd-e még vele valamit, az a jövő zenés fintora.
Nem bírt egy helyben ülni, csavarogni indult kutyástul. A nyári levegő töményen birkózta be magát a tüdejébe, és odabent tombolt tovább. Azt érezte, mintha ólomból volnának a lábai, mégis istenien esett a sétálás. Megállt, lehunyta a szemét. Kiürített minden gondolatot megából, és csak figyelt. Fűnyíró. Madarak. Szellő. Kacaj. Csend. Csend. Csend.
A vizslás srác mindig már messziről köszön neki.