2010. október 17., vasárnap

Selyem

Fogalmam sem volt, mi a gond. Aztán észrevettem, hogy zaj van. Zajnak éreztem, amit máskor úgy szeretek, az órák kattogását. Egy perc kellett, megragadtam sorra mind a négyet, és megfosztottam őket az elemtől. Hallgatóztam, és csönd volt, végtelen.
Valamiért önmagában nem volt ez elég, szemem már a kis kék dobozt kereste a rengetegben, s mikor megkaparintottam a füldugókat, azon nyomban megfosztottam magam a hallástól. Kirántottam a fiókot, kisodortam gyomrából minden rémes rongyot, melyek elrejtették azt a valódi csipkével vert, ősrégi kombinét, amit ezer éve nem viseltem, pedig magamért régen annyiszor megtettem. Az a kombiné megváltoztat mindent, a csipke mesélni tudna, mesélni tudna sok mindent rólam.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, s arra gondoltam, valakinek az ágya akkora, mint ez az egész szoba. Négy párnát tornyosítottam egymásra, s a földre ültem, a melegbarna parketta hideg volt, mint a jég. Oldalt, az ablakban vettem észre magam. A csontfehér pánt végigszelte langybarna hátam, sokáig néztem ezt a részletet magamból, majd feltűzött hajamat szabadon engedtem. Hihetetlen, mikre képes a gondolat, megszületik benned az, hogy a selyem finom érintésére vágysz, s akkor eszedbe jut az a régi kombiné, magadra öltöd, majd hajadba túrsz, mely szintén szokatlan, más, és szintén a selymet idézi fel benned. Minden a kedvedre tesz, minden szolgálja a kívánságod.
És akkor elnyúltam a parkettára fektetett takarón, a pánt levált vállamról, még éreztem a hátamat birtokba vevő libabőrt, s mielőtt még kibontakozhatott volna fejemben a szokásos őrület, elaludtam.

0 hozzászólás: