2010. december 27., hétfő

Kandalló

Kell az életembe majd egy kandalló,
elé pöffeszkedve terítve szőrmetakaró,
rajta meztelen lábfejem, vörös lakkos körmökkel,
térdemre támaszkodó csuklóm, ujjaim közt boros pohár,
hosszú hajam kulcscsontomba gabalyodva,
tüdőm életem fűszeres illatát magába kortyolva,
és magamhoz ölelve az összes pillanatot,
mindig, mindig, örökre,
a végtelenül mély érzelmeket,
mert felszínesen érezni én nem tudok,
soha, soha, semmikor.

2010. december 14., kedd

Mese

Álmomban az utcát jártam, a Moszkva teret,
saját magam mögött lassan baktattam,
s láttam, ahogy gondolataim a szembejövők hatására
mozgóképként kivetülnek az égboltra.
(különleges enzimmel dolgozik az önemésztés)
Az égboltra köpött képek között feldereng,
mikor közelít egy terhes nő, mikor elhalad,
mint egy fenséges óceánjáró,
akkor akaratlanul is a hasamhoz kapok,
övem igazításával álcázom a gondolatot,
hogy "majd egyszer itt is...",
de ostoba vagyok,
mert az egészet álmodom,
és gondolatom kivetül az égboltra,
bár az emberek nem látják,
mert az emberek nem vesznek észre semmit.
Aztán egy pár jön,
a fiú habzsolja ujjaival a lány kezét,
s az égbolton máris látszódom egy vasárnap reggelen,
csuklóddal mellemen,
és olyan öröknek tűnik.
És az álmomban a Moszkva tér közepén
egy szerteágazó szökőkút nyújtózik folyton,
mint valami francia kastélykertben.
Kávájára ülök, de cseppet sem leszek vizes,
nem, cseppet sem.
Az égbolton most apró jelenetek villódznak,
gondolataim egy jövendőbeli díjnyertes rövidfilm témáját keresik.
Senki, csak egy tehetségtelen kókler veszi észre némelyiket,
hogy ellophassa ötletem.
Az égbolton magassarkús nő tipeg,
cipője előbb csupa vörös,
majd csak a talpa az,
majd mint festékeső, feketébe színeződik,
de a nőnek csak a lábait látni, melyek megállnak egy ágy előtt.
Az égbolton most érzések hadakoznak,
mert álmomban érzésekre gondolok,
az ágaskodó szökőkút szélén ülve,
cseppet sem vizesen.
Az égbolton most féltékenység,
nőkre, a férfimra,
sárga, rikít, vakít, szédít.
Aztán vágy, elismerésvágy,
az égbolt tiszta lila,
azt hiszik, csak azért, mert másnap szél jön,
de nem, az az én érzésem gondolatban álmomban,
elismerésvágy csupa lilában.
Most a szökőkút belsejéből látom magam háttal.
Hajam szokatlanul szigorú kontyba szorítva remeg a görcstől.
Az égbolton finom ujjak egy könyv finom oldalait lapozzák fel,
a körmök karcolva olvasnak,
"55 éves volt, mikor eltűnt az utolsó barna hajszála is",
"húszas éveiben folyton kortárs magyar költőnők verseit olvasta
- féltékenységből, kíváncsiságból és kalandvágyból -,
bizonyítani vágyott, hogy lehet jobb mindenkinél",
"harmadik regénye megosztotta az olvasókat [...]
majd megbukott [...]".
Aztán egyszer csak szürke iszapeső omlott a Moszkva térre,
a gyalogosok bőrét szürkére festette,
a hajléktalanokét bearanyozta.
Felálltam a szökőkút széléről, mire az eltűnt,
és ismét a seszínű valóságba kerültem álmomban.
Háromféle pékség bűzölgött körülöttem.
Valaki hirtelen ujjaimba fűzte ujjait,
és magával vitt, csak tarkóját láttam, de mentem.
Azóta se tértünk vissza.

2010. december 11., szombat

Ki nem dühös a világra?

Mindenhol ezt érzem, mindig, akárhol is vagyok.
A metrón, az emberek között.
Az utcán, szakadó hóban.
Otthon, a századik "mikor jössz haza" után.
Az irodában este, a második túlórában.
Vagy csupán akkor, ha fekszem az ágyban,
fürkészem a plafont, és várok, hogy valami csoda történjen.
Csakúgy a semmitől.
Mindig, állandóan dühös vagyok.
Idegesítenek az emberek, mind oly rémesek, szánalmasak, fertelmesek.
És már olyanra gondolok, hogy kerítenem kellene egy pszichológust.
Mielőtt még megőrülök.
Mielőtt még úgy felemészt a düh,
hogy elvesztem az eszem,
és kárt teszek.
Keríteni egyet, és rázúdítani mindent, azt, hogy milyen gusztustalan, és zátonyra futott világ ez.
Kipakolni mindent, szidni mindenkit, ordítani, kapálózni,
hogy neki legyen mire bólogatnia, hümmögnie,
"akar róla beszélni?", dőljön hátra nyugodtan.
Mert mindig, állandóan dühös vagyok.
És mielőtt még megőrülök,
ki kell eresztenem a gőzt.

2010. december 10., péntek

Amitől

Kérdezd meg, igen, kérdezd meg.
Kérdezd meg magadtól, mit szeretnél.
Mire vágysz igazán.
Vagy mitől éreznéd jól magad.
Engedd, hogy belül kicsit elcsendesedj.
Engedd, hogy azok a káoszos gondolatok, melyek egész nap sürgetnek és lázítanak, most apró hullámokká nyugodjanak, ellazítva mindenedet.
És most öntsd ezeket a hullámokat szavakba.
Ne ide, hanem, igen, abba a kis noteszbe,
mely táskádban tengődik folyton.

2010. december 6., hétfő

Megint

Még azoknak az édes harapásoknak lila maradványait viseled a melleden,
melyeket még néhány napja bélyegzett rád az a férfi,
aki aztán egy nyomorult ok miatt,
és mert őszintének lenni fontos alap,
szilánkosra törte a közös heteket,
melyek hátatok mögé sorakoztak egyre többen.
Mert az élet nem szeret mesézni,
ő inkább felülírni imád,
és hopp, megint egyedül zakatolsz haza a vonaton,
a boldogságérzés ott maradt a pályaudvaron,
és nahát, ismét máris írsz,
és hopp, megint egyedül vagy,
megint.
Tanuld már meg,
hinni és bízni csak magadban
szabad,
számítani csak magadra
szabad.