2013. január 21., hétfő

A többi ember súlya

Csak lecsuktam a szemem, és máris előttem volt az egész,
az érzés, a tér, a szinte légüres,
előttem volt az utcakép,
a házé, melyben szememet lehunytam, hogy ezt lássam,
és sehol, de sehol egy lélek nem mutatkozott,
de éreztem is, hogy egyedül vagyok,
hogy tényleg, valóban senki nincs, csak én,
ott az utcán, a betonon,
hó fedett mindent, mégsem volt hideg,
minden maga volt az ideális,
elláttam a hosszú utca végéig tisztán, élesen,
szemüveg nélkül is, jé, hát nem is volt szemüvegem,
mert láttam mindent tisztán, élesen,
a levegő hihetetlenül tiszta volt, ahogy beszívtam,
a fények gyógyították szememet, bőrömet,
és az érzés, hogy egyedül vagyok, egyedül
az egész világon én, távol, borzasztóan kellemesen
távol a világ összes dolgától, vizsgaidőszaktól, egyetemtől,
tömegközlekedéstől, emberektől, pénztől, ábécétől,
zajtól, bűztől, káosztól végtelenül távol,
és minden őrületesen tiszta volt és friss, és érintetlen,
és egyedül voltam, csak sétáltam, egyszerűen csak
élveztem azt, hogy sétálok az utcán, egyedül, biztonságban,
tiszta, friss levegővel dagasztva a tüdőmet,
emlékszem, még egy finom selyemkendő is volt a nyakamra
kötve, és valami könnyű kabát a vállamon,
kifogástalan volt minden, ahová csak néztem,
és csönd volt, nyugalom, és hiába voltam én
az egyetlen egy lény, az egyetlen egy ember
az egész földön, egyáltalán nem féltem,
nem voltam magányos,
boldogságot éreztem, igazit, tisztát,
szinte elsírtam magam a mámortól,
aztán kinyitottam a szemem,
a sötét szobában feküdtem,
Ő mellettem, és szorított,
és elmeséltem neki, mit láttam,
és újra éreztem a többi létező ember súlyát a lelkemen,
de ő jönni akart velem,
fogva a kezem,
és éreztem, hogy uramisten, jóságos ég, mégis
tényleg, igen, tényleg rendben van most minden.

0 hozzászólás: