Párolgás

Érzésem szerint a világ 100 legkisebb szobájának egyikében ülök. Nevezetesen a sajátomban. A szobácska kilépőjének ajtaja hatalmasra nyitotta száját.
Jómagam az évtizedes barna korláton könyökölve csüngök, jobb kezem két párhuzamos ujja közé simul egy elegáns szál cigaretta. A füst orrom szőnyegébe issza magát. A tűzvörös pont a homályos éjszakában azt az érzést kelti, a világ egyetlen harmadik emeleti szoba csupán.
Fehér vékony lepedőből sálat formáltam nyakam köré, a hűvös éjszakai levegő csipkedi a hátam bőrét. Ágyam támlájának szélén két színes gyertya sündörög.
Ahogy elnézem a valaha volt játszóteret, az ültetett bokrokat, a szigorú csendben alvó fákat, s leginkább a többi panel köpte emeletes házat, próbálom gondolatba önteni, hol is vagyok. Illetve hol is érzem magam. Az első fogalom, mely lelki szemeim előtt felvillan: "gettó", ó pedig közel sem! Csak egy átlagos lakótelep, átlagon felüli unalommal.
Megcáfolhatatlanul neszek hallatszanak fel a bokorültetvényekből. Le merném fogadni, hogy sündisznók portyáznak. Ha nem ilyen idilli a magyarázat a hangokra, akkor csak éppen a fák izzadják le magukról a délutáni eső öklendezte cseppeket. Olyan benyomást kelt mindez, mintha nem is egy panelközi parkot, hanem egy erdő belsejét bámulnám. Szemüvegben hunyorítva fürkészem a bokortövek közötti avart, a zajok, neszek továbbra is zizegnek, de a sün nem lép ma este színpadra.
A cigaretta selymes kék füstöt ereget magáról. Az éjszaka levegőjében úgy vonaglik, mint egy köpeny, táncol, mintha a tenger egy hulláma volna. Elmerengve bámulom a király- és kobaltkék árnyalatokat lopkodó füstpalástot.
A régi étkező székei közül egyet még évekkel ezelőtt apró szobámba csempésztem. Most kitárt ablakom szájába ültetem, s megvetem magam hasán. Térdemre notebookot nyitok, s ujjaimat írás zongorázására uszítom.
Nem kevesebb, mint hosszú hónapok óta reggeleim igen sűrűn lakberendezési gondolatokkal kezdődnek. Ezerféleképpen elképzelem eme egyszemélyes teret, s képzeletben egy vagyont elköltök az újrarendezésére. Vadul vadászok szememmel napközben a városban lomtalanítás hírül adására, a világhálón online aukciók kihagyhatatlan ajánlataira. Szerelmes vagyok a lakberendezésbe. Remélem, örökre.
A kora őszi éjjel pimasz levegője csípni kezdte meztelen lábam, így becsuktam virtuális naplóm, és ágyam lepedője mögé rejtettem magam. Szerencsés vagyok, az alvással sosem volt gondom (kopp-kopp-kopp).

Ti prego

Rakj zenét a fülembe. Most eszméltem rá, Téged dúdoltalak egész életemben. Szeress bele a szemöldököm ívébe, a szám színébe, a szemem reggeleibe. Ízleld meg az arcom pihéit, lélegezd be a mellkasom mozgását, érintsd meg ujjbegyeim táncát. Kóstold meg a perzselésem, meséld el a nevetésem, katalizáld szenvedélyem.

Reggelem

A másodpercmutató szakavatottan szaggatta az időt. Olybá tűnt, egyre gyorsabban vágtat előre, mintha kecses kattogása sistergő zakatolássá sűrűsödne, hajcsárként űzve maga előtt az idő szekerét.
Más reggeleken ilyenkor már úton szoktam lenni. Most fáztam, egyetlen porcikám sem akart megválni az új, piros takaró biztos melegétől, puha érintésétől. Tenyerében tartott az ágy, vállaim a matracba süppedtek. Egyre csak a balerinás faliórát figyeltem, szemközt a falon kapaszkodott. Közben ízlelgettem új szavakat, valószínűtlennek tűnő szókapcsolatokat alkottam, igyekeztem félretenni Őket későbbre, nyugodtabb napokra, amikor ismét felkérhetem őket, hogy táncoljanak a gondolataimmal.
Belélegeztem a friss, reggeli csöndet. Ernyedten engedtem, hadd járja át tüdőlebenyeimet, hadd jusson el testem minden szemcséjéhez.
És ekkor a mutatók már a balerina szoknyájának habos, tüllös szélét kebelezték be. Háromnegyed nyolc volt.
Nyolc órakor már fehér habrét zsezsegett a kád hasában. A csillogó buborékok úgy viselkedtek, mint izgatott, gyülekező, de egyre megfogyatkozó embertömeg egy szenzáció helyszínén. Az óarany színű, fűszeres illat, mely mindig Indiát juttatja eszembe, annak ellenére, hogy még sosem érintette lábam India földjét, akaratosan bújt csak a bőrömbe. Ma reggel nem volt kedve parfümként szolgálni, szívesebben díszelgett volna tovább cikornyás üvegcséjében.
Végül összenéztem önmagammal a tükörben, tükörképem igazgatta a sapka szélét homlokomon, majd mosolyommal nyugtáztam kívánságomat: sikerüljön kitűnően a napom.