Jajminek

És nézed őket. Azokat a nőket, amilyenekké nem akarsz válni.
Valahogy rettegsz, hogy talán mégis.
Hogy talán majd mégis közéjük olvadsz egyszer.
Rövid, közértvörös hajad lesz és olcsó karikafülbevalód.
Kiegészítő gyanánt reklámszatyor,
örömforrásként keresztrejtvény.

Én. Mindig. Annyira. Félek.
Valami megváltozott.
Talán egy vákuum nőtt a mellüregemben,
az teszi velem ezt, hogy egyre zárkózottabb vagyok.
És féltékenység gyötör rögtön.
És néha mintha nem kellenék eléggé.
Nem szeretjük egymást senkivel.
Az élet nem engedi, hogy tisztán szeress.
Az élet eltereli az érzéseidet,
a gondolataid,
és elfelejted, mi az, hogy apa, hogy anya, hogy testvér.
Elfelejted, mi az, hogy szerelem.
Mert folyton minden gyötrelem,
túlélés és küzdelem.

És egyre triviálisabb, banálisabb,
s förtelmesen közhelyes vagyok.
Nem írok.
Inkább nem írok,
talán mégsem tudok.

Ki kellene mondani végre azt, hogy "hiszek", és akkor már azt is, hogy "szeretek".