Darazsak

Katarzis ízű az éjszaka. Mint mikor gyerekként rohantam, és a csillagok szaladtak utánam, majd magam szaladtam utánuk. Zamatos ízű az éjszaka. Mint mikor sétáltam hazafelé, és csípőmet átkarolta a hajnal, a reggel sóhaja túrt bele hajamba.
Keserű ízű a nappal, megizzadnak az attitűdök. Kávé forrázza le alvó gondolataimat, a megédesítés szépen csendben elmarad. Forradalmi ízt áraszt a nappal, s magával ragad, vonszol, horzsol, szétperzsel.
Viszállyal teli az est, vállaimat harapja a szmog, kényszeresen kétségeket keresek, de legyőz megint a tavasz. Mámoros illatát eregeti az este, belebolondulok ismét, bár hátamat megtámasztja egy mellkas, benne delíriumtól dús darazsak párbaja, hallgatom hangjukat, rezgésük elaltat.
És már csak az erős ujjakat érzem a nyakam körül.

Itt vagy végre, Élet

És akkor felébred odabent egy hang, hogy írni kellene megint. Mert a célok, a célok azok megvannak. Még mindig? Még mindig.
Csak közben változol, nagyon változol.
Aztán hallom, ahogy zokognak a mennyezetek, nem bírják már a hullaszagot.
Néhány lépéssel arrébb a falak már suttognak, húzza őket a szél, kedvtelésből önmagát horgolja a vakolat.
Leülsz a kopaszodó helyére, még meleg az ülés. Égett szag markol az orrodba, elpárologtak talán az álmok valahol.
Hirtelen megrészegít minden pohár forralt bor emlékének íze, emlékszel mindre, tőlük vörös szemedre, homályos szádra, bizsergő izgalmadra.
Veled szemben anorexiás hegymászó, csúf leszbikus, skizofrén ikertestvér.
Hová kerülök folyton.
Egyre közelebb magamhoz.
Megtaláltak ezek az erős vállak, és a tenyerem alatt szaggató meleget árasztó lélegzet.
És még mindig érzem a könnyek hűvösét, melyeket ujjammal sodortam le a zöld szemek alól.
Itt vagy végre, Élet.