Itt vagy végre, Élet

És akkor felébred odabent egy hang, hogy írni kellene megint. Mert a célok, a célok azok megvannak. Még mindig? Még mindig.
Csak közben változol, nagyon változol.
Aztán hallom, ahogy zokognak a mennyezetek, nem bírják már a hullaszagot.
Néhány lépéssel arrébb a falak már suttognak, húzza őket a szél, kedvtelésből önmagát horgolja a vakolat.
Leülsz a kopaszodó helyére, még meleg az ülés. Égett szag markol az orrodba, elpárologtak talán az álmok valahol.
Hirtelen megrészegít minden pohár forralt bor emlékének íze, emlékszel mindre, tőlük vörös szemedre, homályos szádra, bizsergő izgalmadra.
Veled szemben anorexiás hegymászó, csúf leszbikus, skizofrén ikertestvér.
Hová kerülök folyton.
Egyre közelebb magamhoz.
Megtaláltak ezek az erős vállak, és a tenyerem alatt szaggató meleget árasztó lélegzet.
És még mindig érzem a könnyek hűvösét, melyeket ujjammal sodortam le a zöld szemek alól.
Itt vagy végre, Élet.