Mintha a távolban, ahol a Nap éppen lenyugszik, aranymocsárként beleolvadva a sík vidékbe, valamilyen ünnepély volna, nagy esemény, csodás, káprázatos. Magához ragasztja a tekintetet, a távolba meredőt, a vágyakozót, a sóvárgót, az elveszettet. Biztat és invitál, megnyugtat, még visszatér. De titkos az ünnepély, fürkészésnél több nem engedett, nézni, de érinteni nem. S bár vákuum is lehetne, termékeny özön inkább, sárgálló, titokzatos.
Az ébredő fák zöldje, a tavaszi Duna szürkés lelkesedése, a rakparti villamosok sárga féltékenysége. Mind együtt iramlanak a város szívét vérerekként szőve át. Fájdalmas, de áldásos a kilégzés. Víg és könnyes minden alkonyat. Érzed, ma is elengedsz valamit, hagyod eltávozni, egyszerre tudod azt is, valami egészen új, egészen erős keletkezik a helyén rögtön. Mert az elgyengülés nem válhat létezővé.
Az ébredő fák zöldje, a tavaszi Duna szürkés lelkesedése, a rakparti villamosok sárga féltékenysége. Mind együtt iramlanak a város szívét vérerekként szőve át. Fájdalmas, de áldásos a kilégzés. Víg és könnyes minden alkonyat. Érzed, ma is elengedsz valamit, hagyod eltávozni, egyszerre tudod azt is, valami egészen új, egészen erős keletkezik a helyén rögtön. Mert az elgyengülés nem válhat létezővé.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése