Capote hidegvérű hőse

Nem tudom, mi hajt még vért az ujjaimba,
hogy' ragad tollat a kezem.
Depresszióból könnyen válhat mánia,
erre tüstént jelentkezem.
Dacos düh, komor harag vagyok,
gyerekes, röhejes rohamok bajnoka.
Könnyű okolni a másikat,
könnyű hibáztatni a világot,
könnyű folyton kritizálni,
könnyű gyűlölni férfit.

Szeretni nem tudok,
elhagytam hozzá a szívet.
A cselekvés nem sikerül,
elvesztettem a lendületet.
Nem kell több ember,
ki elmebajom konstatálja.
Nem kell több paprikajancsi,
hogy megtudjam, nulla vagyok.

Rémes álmok és szédülések gyötörnek.
Képzelt daganatot érzek lüktetni fejemben.
Büntetés szivárog belém a tudatalattiból.
Féktelenül randalírozik bennem minden frusztráció,
minden rossz emlék éjszakánként,
s nemrég, életemben először, meggyilkoltak álmomban.
Két lövés.
Egy' a homlokon, másik mellkasom közepén
távozott,
miközben oldalamon fekve aludtam.
Temetésemen anyám annyira zokogott,
hogy könnyei végigfutottak a valóságban
arcomon.
De ki volt gyilkosom?
Capote hidegvérű hőse.
A koporsóban vörös szájjal,
vörös körmökkel aludtam,
valamiért vidéken földeltek el.
Nem fájt már semmi,
felhőtlen és szabad voltam,
halványan mosolyogtam.

Miért telik ilyen gyorsan az időm?
Minden sürget, mindenki hajt.
Dönts, dönts, miért vagy határozatlan?
Csak egy bolond vagyok, de az határozottan.

Bár újrakezdhetném.
Könnyebb út volna a tiszta lap.
Elhagyni mindent és mindenkit.
Nem emlékezni.
Nem emlékezni semmire és senkire.

Néztem a sebesen rohanó Dunát Budafoknál.
A közepébe képzeltem Virginia lebegő testét,
majd a magamét, a hideg vizet, a nyákot,
a halakat, kiket utálok, ha hozzám érnek.
Csak futottam, futottam a rakparton,
versenyre kélve a folyóval.
Virginia teste egyre gyorsabban szaladt,
örvénybe futott,
faágba akadt.
Ahogy a gyenge szél arcomat érte,
sírtam.
Milyen egyszerű lehetne.
Bár tudnám biztosan, hogy
a fulladás pillanatában,
azonnal reinkarnálódom
valahol máshol.

Nem emlékszem, mióta szorítom magamhoz
a gyávaságot.
Azt kántálom, mit gyűlölök,
s elfelejtem, akad mit
szeretni is.
Rossz egyre gyakrabban érezni,
csupán azért maradok életben,
hogy a közelállók ne fájlaljanak.
Önző kérdés, önző gondolat,
vajon kinek számítana a távozásom.

Lehetséges megszűnni teljesen?
Fogható kézzel a létezésem?
Idegpályákon sprintelek,
koponyám feszíti a képzelet.
Elpárolgott minden öröm.

Az öngyilkos költőket akarom.
Fülükbe súgni, "ne tedd".
Elrejteni a Veronált,
elkerülni a vasúti síneket.

Minek legyek értelmiségi?
Ezen halott ereket felvágni sem érdemes.