Ki nem dühös a világra?

Mindenhol ezt érzem, mindig, akárhol is vagyok.
A metrón, az emberek között.
Az utcán, szakadó hóban.
Otthon, a századik "mikor jössz haza" után.
Az irodában este, a második túlórában.
Vagy csupán akkor, ha fekszem az ágyban,
fürkészem a plafont, és várok, hogy valami csoda történjen.
Csakúgy a semmitől.
Mindig, állandóan dühös vagyok.
Idegesítenek az emberek, mind oly rémesek, szánalmasak, fertelmesek.
És már olyanra gondolok, hogy kerítenem kellene egy pszichológust.
Mielőtt még megőrülök.
Mielőtt még úgy felemészt a düh,
hogy elvesztem az eszem,
és kárt teszek.
Keríteni egyet, és rázúdítani mindent, azt, hogy milyen gusztustalan, és zátonyra futott világ ez.
Kipakolni mindent, szidni mindenkit, ordítani, kapálózni,
hogy neki legyen mire bólogatnia, hümmögnie,
"akar róla beszélni?", dőljön hátra nyugodtan.
Mert mindig, állandóan dühös vagyok.
És mielőtt még megőrülök,
ki kell eresztenem a gőzt.