Mese

Álmomban az utcát jártam, a Moszkva teret,
saját magam mögött lassan baktattam,
s láttam, ahogy gondolataim a szembejövők hatására
mozgóképként kivetülnek az égboltra.
(különleges enzimmel dolgozik az önemésztés)
Az égboltra köpött képek között feldereng,
mikor közelít egy terhes nő, mikor elhalad,
mint egy fenséges óceánjáró,
akkor akaratlanul is a hasamhoz kapok,
övem igazításával álcázom a gondolatot,
hogy "majd egyszer itt is...",
de ostoba vagyok,
mert az egészet álmodom,
és gondolatom kivetül az égboltra,
bár az emberek nem látják,
mert az emberek nem vesznek észre semmit.
Aztán egy pár jön,
a fiú habzsolja ujjaival a lány kezét,
s az égbolton máris látszódom egy vasárnap reggelen,
csuklóddal mellemen,
és olyan öröknek tűnik.
És az álmomban a Moszkva tér közepén
egy szerteágazó szökőkút nyújtózik folyton,
mint valami francia kastélykertben.
Kávájára ülök, de cseppet sem leszek vizes,
nem, cseppet sem.
Az égbolton most apró jelenetek villódznak,
gondolataim egy jövendőbeli díjnyertes rövidfilm témáját keresik.
Senki, csak egy tehetségtelen kókler veszi észre némelyiket,
hogy ellophassa ötletem.
Az égbolton magassarkús nő tipeg,
cipője előbb csupa vörös,
majd csak a talpa az,
majd mint festékeső, feketébe színeződik,
de a nőnek csak a lábait látni, melyek megállnak egy ágy előtt.
Az égbolton most érzések hadakoznak,
mert álmomban érzésekre gondolok,
az ágaskodó szökőkút szélén ülve,
cseppet sem vizesen.
Az égbolton most féltékenység,
nőkre, a férfimra,
sárga, rikít, vakít, szédít.
Aztán vágy, elismerésvágy,
az égbolt tiszta lila,
azt hiszik, csak azért, mert másnap szél jön,
de nem, az az én érzésem gondolatban álmomban,
elismerésvágy csupa lilában.
Most a szökőkút belsejéből látom magam háttal.
Hajam szokatlanul szigorú kontyba szorítva remeg a görcstől.
Az égbolton finom ujjak egy könyv finom oldalait lapozzák fel,
a körmök karcolva olvasnak,
"55 éves volt, mikor eltűnt az utolsó barna hajszála is",
"húszas éveiben folyton kortárs magyar költőnők verseit olvasta
- féltékenységből, kíváncsiságból és kalandvágyból -,
bizonyítani vágyott, hogy lehet jobb mindenkinél",
"harmadik regénye megosztotta az olvasókat [...]
majd megbukott [...]".
Aztán egyszer csak szürke iszapeső omlott a Moszkva térre,
a gyalogosok bőrét szürkére festette,
a hajléktalanokét bearanyozta.
Felálltam a szökőkút széléről, mire az eltűnt,
és ismét a seszínű valóságba kerültem álmomban.
Háromféle pékség bűzölgött körülöttem.
Valaki hirtelen ujjaimba fűzte ujjait,
és magával vitt, csak tarkóját láttam, de mentem.
Azóta se tértünk vissza.