Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve

Talán nem kellett volna gyerekként annyi ideát szőni fejben a filmekből. Talán jobb lett volna csak sodródni álmok nélkül. Talán nem kellett volna képzeletben megteremteni mindent. Egyszerűen filmbéli nagyszülőkre vágyni. Egy fess, úriember nagyapára, színházat látogató nagymamára.
Mindenki szemében rossz vagyok. Mindenki talál bennem olyat, amit a szememre kedvét lelve vethet. És mostanában folyton sírok. Már-már reflexszerűen. Otthon, az irodában, már majdnem a metrón is. És ez az ömlő folyam nem akar elapadni, folyton csalódás ér mindenütt. És már nem tudok parancsolni a könnyeimnek, csak jönnek, csak üldöznek.
Aki igazán kegyetlen, rám vágja, hogy sajnálom magam, szándékosan szenvedek, szörnyű alak vagyok. Aki nem tekint bele mélyebben, hogy mi is zajlik az egész mögött.
Próbálkozom folyton, de elutasítanak. Nem akarok egyedül maradni, mégis arra vezet mostanában minden egyes út. Talán saját magamat is becsapom. Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve.
Egy porszemre lépve is elcsúszhatok. Valaki csettint, és megváltozik minden.
Felállítottam a bábukat a sakktáblára. De senki nem ül le velem szemben.
Mennyire megbotránkoztatóan nevetséges kijelenteni olyat, hogy a fényképezőgép a legjobb barátom. Mennyire röhejes, hiába igaz.
Mivel töltötted a hosszú hétvégét? Szakítással, munkával, sírással és saját magammal.
Bárcsak kivégezné valaki a lelkemet, hogy üres élőhalottként botladozzam végig az életemet, fájdalmak és érzelmek nélkül, szürke, szürke szörnyszülöttként.
Biztos vagyok benne már, hogy nem létezik az a Valaki, aki egészen megérthetné. Aki egészen látná, aki egészen akarná. Aki egészen tisztelné, aki egészen szeretné.
Azt, aki valójában vagyok.
Vagy mégis. Hallod, Kinga, Te magad vagy az!