Nyár volt

A madarak ilyenkor már incselkedtek, flörtöltek, egy-egy megrezdülő falevél vagy apró ág jelezte titkolózásuk kudarcát. A földutakon osonva átszökellő, szomszéd kertbe lopakodó fekete rigók is mind elárulták magukat, hogy szeretőikhez igyekszenek csak néhány, mámoros, de oly ingatag pillanatra.

S mikor az eső szögeket kezdett verni a terasztetőre, s az a sok, nevesincs énekesmadár egyszerre elhallgatott, s a szomszéd kertekből sem zúdult már át gyerekek zsivaja, vendégsereg mulatsága, vagy akár csak egy fűnyíró tömény morajlása, egyszer csak szétáradt a levegőben, a kertben, a verandán, és egészen bent a szobában is a megtestesült béke.

Egyszerűen csak szeretném végre jól csinálni a dolgokat

Mint egy igazi, felelősségteljes felnőtt.

Október kettő

annyira egyszerű ez, hogy szeretni és szeretve lenni isteni
gondolni kell és nem elfelejteni
észrevenni
hogy korábbi vágyak azóta teljesültek
és olyan kincs van birtokomban
mely pótolhatatlan
és én is kincsként vagyok birtokában
egy végtelen édes egységnek
s a sok egyszer majd nem üres ígéret
hanem biztos alapköve
egy hosszú közös útnak
együtt

Egyszemélyes játszma

Azt már nemigen tudom, hova kerülünk. Így van, egyszerűen mintha reálissá vált volna a bizonytalanság. Hogy az ismeretlenben bizonyosnak lenni az egyik legnehezebb dolog. Azt már nemigen tudom, hova kerülünk, de a lélek halhatatlanságában egyszerűen hinnem kell. És ehhez minden bizonnyal azért ragaszkodom, mert azt képtelen volnék elfogadni, hogy a rengeteg vágy, álom, tudás, információ, történet és történés, amit egy időben minden újabb nap során magamba szívok, az élet végeztével egyszerűen elvesszen. Kárba menjen. Vagy millió cseppé szakadva megsemmisüljön. Azt egyszerűen senki sem hagyhatja, az nem lehet, azt nem szabad.
Talán most már biztosnak látszik, olyan fajta vagyok, aki magaslatokat karmoló boldogság közben is kényszeresen talál magának okot arra, hogy elszomorodjon. Mintha nem tudnám átadni magam teljesen. Még mindig nem, még mostanra sem.
Nagy igazság van abban, hogy ha egyszerű önmagadban, egyedül nem találod meg az elégedettséget, nem várhatod egy tökéletesnek mondható társsal. Mert ugyan több vagy, több lettél, sokkal több és gazdagabb, de az alapzatban attól még hézagok maradtak. Ez saját, egyszemélyes játszma, a kiskapuk előbb-utóbb bezárulnak.
Hiába tombol egyfajta narcisztikus rajongás is bennem önmagam iránt. Nem lehet maximális az erőm, amíg táplálom az akadályokat. Az akadályok kényelmesek. Puhák. Idomulnak. Könnyebb őket pátyolgatni, mögéjük bújni, velük takarózni, mintsem nagy lendületet venni és felrúgni mindet. Egyesével vagy egyszerre, de egytől egyig.
Senki sem tiltja meg, hogy nagyokat álmodjak. Viszont senki sem fog cselekedni helyettem, és azt mondani hangosan, hogy: oké, akkor most már valóra váltás.

A legtöbb dolog az arányokon múlik. A kontrollon. Kordában tartani az álmodozásra való hajlamot a cselekvő készség javára dicséretes dolog. Csak milyen kurva nehéz!

Gyönyörű halott

Önmagam kitűnő társasága vagyok,
Arcom gyönyörű halott,
Lelkem már eszméletlen.
...
Beszorult szívem köré a levegő,
A vákuum markában szorítja,
Mellkasom fuldokló rabszolga.
...
Nincs folytatás.

Gyógyír

A néhány órával ezelőtt itt feltűnő hisztitömeget egyszerűen felejtsük el. Ha bárki olvasta is volna ez idő alatt, kérem, felejtse el ő is.
A mondások valóban mindig igazak. Az írás instant gyógyír. Kiborítottam magamból a frusztrációt, majd vettem egy istenien forró fürdőt, és a fejem máris ismét kitisztult.
Már hogy a fenébe ne hinnék magamban? Nem vagyok én akárki, nem vagyok én bárki.
Mindent el fogok érni az életben, amire csak vágyom. Mindent.
És természetesen pontosan tudom, mire vágyom.
Nem idegesítem tovább saját magamat a nyavalygásommal. Sem senki mást.
Igen, az erősek is elgyengülnek olykor. De eleget gyengélkedtem. Önmagam vagyok ismét.

Hogy az én külön világom beleférjen ebbe a közös világba

Nem, nem, nem leszek. Nem lehetek. Többé fogoly. Mert minden nap, minden egyes alkalommal azt keresem, mi is az értelme az életnek. A szemem folyton könnyes, bár ezt nem látják. Mert félek, félek, hogy rosszul csinálom. Hogy elherdálom, hogy elpazarlom, hogy nem jól élem át, hogy nem jól élem meg, hogy nem ott vagyok, ahol már kellene, hogy nem tudok úgy hozzáállni, mint mások. Hogy mások az elvárások. Is.
Amíg saját magamat idegesítem, addig mások is idegesíteni fognak. Addig mindenkiben találok majd kivetnivalót, bár kedves vagyok, ez nem változik. Bizalom és bátorság. Önmagam felé. Ez kell.
Az örökös félelmektől megszabadulni. Az örökös félelmeket legyőzni. Hogy úgysem leszel elég jó, semmihez, senkinek. És csak rávágni azt, hogy DEHOGYNEM.
Elfeledkezni kicsit arról, hogy folyton másokra gondoljak. Hogy azért aggódjak, kinek okozok éppen csalódást. Ki mit gondol. Mintha ez egy óriási, önként vagy kötelezően vállalt felelősség volna. Kényszeresen. Megfelelésre vágyva.
És valamiért minden egyes nap csak a tengerre gondolok. Pedig csak egyszer láttam eddig életemben. És mégis, mintha a tenger volna maga az Élet. Mintha azt érezném, nekem a tengernél kell lennem, ott kell élnem, a közelében kell léteznem, különben nem lehetek egészen önmagam. Valami furcsa, eredendő érzés, érzet az egész, mintha mindig is itt lett volna, örökösen, felszámolhatatlanul. Mintha a könnyek, melyek mindig szemeimet ölelik, mintha a gondolat, hogy a tenger...
A vágy a szabadság után. Mikor egy másodpercre megízlelem. Mikor folyton küzdök. Azért, hogy velem ne történhessen az, mint mindenki mással. Mint bárkivel, mint mindenkivel. Hogy nekem ne lehessen közöm olyan badar, eszméletlenül lehangoló, háborító, lázító egyszerűséghez, mint a politika, az adóbevallás, a csekkek, a folyószámla, a kormányválasztás, a tömegközlekedés, a benzinárak, a gőzölgő villamos, busz, metró, a hiányos bicikliutak, a kátyús úttestek, a szmog, a business, a profit, az árrés, a nyereség, a rossz házasság, a válás, a kellemetlen szomszédok, a kutyaürülék bűze az utcákon, a hajléktalanok hugya az aluljárókban, maguk a hajléktalanok, maguk az aluljárók. Hogy nekem ne lehessen közöm. Az ilyenekhez.
Hogy az én külön világom beleférjen ebbe a közös világba. Csak annyit, hogy felszabadult legyek. Úgy igazán. Csak annyit, hogy ne érdekeljen, ki mit gondol arról, hogy éppen mit viselek, mit eszem, mit iszom, mit csinálok, mibe kezdek bele.
Június elseje. Június elsején már nem leszek ennek a rettenetnek alkalmazottja. Június elsején elrepülök Olaszországba. Néhány nap, de máris érzem, hogy azután majd véget érnek azok az éjszakák, mikor fél ötkor felébredek, már hétvégén is, és álmatlanul fekszem tovább reggelig. Azok az éjszakák melyeket húsvér szorongás táplál.
És miután már nem leszek ennek a rettenetnek alkalmazottja... akkor kezdek el majd ismét élni, és lélegezni igazán.

Darazsak

Katarzis ízű az éjszaka. Mint mikor gyerekként rohantam, és a csillagok szaladtak utánam, majd magam szaladtam utánuk. Zamatos ízű az éjszaka. Mint mikor sétáltam hazafelé, és csípőmet átkarolta a hajnal, a reggel sóhaja túrt bele hajamba.
Keserű ízű a nappal, megizzadnak az attitűdök. Kávé forrázza le alvó gondolataimat, a megédesítés szépen csendben elmarad. Forradalmi ízt áraszt a nappal, s magával ragad, vonszol, horzsol, szétperzsel.
Viszállyal teli az est, vállaimat harapja a szmog, kényszeresen kétségeket keresek, de legyőz megint a tavasz. Mámoros illatát eregeti az este, belebolondulok ismét, bár hátamat megtámasztja egy mellkas, benne delíriumtól dús darazsak párbaja, hallgatom hangjukat, rezgésük elaltat.
És már csak az erős ujjakat érzem a nyakam körül.

Itt vagy végre, Élet

És akkor felébred odabent egy hang, hogy írni kellene megint. Mert a célok, a célok azok megvannak. Még mindig? Még mindig.
Csak közben változol, nagyon változol.
Aztán hallom, ahogy zokognak a mennyezetek, nem bírják már a hullaszagot.
Néhány lépéssel arrébb a falak már suttognak, húzza őket a szél, kedvtelésből önmagát horgolja a vakolat.
Leülsz a kopaszodó helyére, még meleg az ülés. Égett szag markol az orrodba, elpárologtak talán az álmok valahol.
Hirtelen megrészegít minden pohár forralt bor emlékének íze, emlékszel mindre, tőlük vörös szemedre, homályos szádra, bizsergő izgalmadra.
Veled szemben anorexiás hegymászó, csúf leszbikus, skizofrén ikertestvér.
Hová kerülök folyton.
Egyre közelebb magamhoz.
Megtaláltak ezek az erős vállak, és a tenyerem alatt szaggató meleget árasztó lélegzet.
És még mindig érzem a könnyek hűvösét, melyeket ujjammal sodortam le a zöld szemek alól.
Itt vagy végre, Élet.

Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve

Talán nem kellett volna gyerekként annyi ideát szőni fejben a filmekből. Talán jobb lett volna csak sodródni álmok nélkül. Talán nem kellett volna képzeletben megteremteni mindent. Egyszerűen filmbéli nagyszülőkre vágyni. Egy fess, úriember nagyapára, színházat látogató nagymamára.
Mindenki szemében rossz vagyok. Mindenki talál bennem olyat, amit a szememre kedvét lelve vethet. És mostanában folyton sírok. Már-már reflexszerűen. Otthon, az irodában, már majdnem a metrón is. És ez az ömlő folyam nem akar elapadni, folyton csalódás ér mindenütt. És már nem tudok parancsolni a könnyeimnek, csak jönnek, csak üldöznek.
Aki igazán kegyetlen, rám vágja, hogy sajnálom magam, szándékosan szenvedek, szörnyű alak vagyok. Aki nem tekint bele mélyebben, hogy mi is zajlik az egész mögött.
Próbálkozom folyton, de elutasítanak. Nem akarok egyedül maradni, mégis arra vezet mostanában minden egyes út. Talán saját magamat is becsapom. Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve.
Egy porszemre lépve is elcsúszhatok. Valaki csettint, és megváltozik minden.
Felállítottam a bábukat a sakktáblára. De senki nem ül le velem szemben.
Mennyire megbotránkoztatóan nevetséges kijelenteni olyat, hogy a fényképezőgép a legjobb barátom. Mennyire röhejes, hiába igaz.
Mivel töltötted a hosszú hétvégét? Szakítással, munkával, sírással és saját magammal.
Bárcsak kivégezné valaki a lelkemet, hogy üres élőhalottként botladozzam végig az életemet, fájdalmak és érzelmek nélkül, szürke, szürke szörnyszülöttként.
Biztos vagyok benne már, hogy nem létezik az a Valaki, aki egészen megérthetné. Aki egészen látná, aki egészen akarná. Aki egészen tisztelné, aki egészen szeretné.
Azt, aki valójában vagyok.
Vagy mégis. Hallod, Kinga, Te magad vagy az!

Egyedül vagyok.
Fáj.

miért van az, hogy a káoszt én valahogy mindig bevonzom?

identitászavar 22 évesen, gratulálok
nem tudom játszani a rám osztott szerepeket, túl régóta vagyok a színpadon, most már egy másik porondot akarok,
megcsömörlöttem, hallod, gondviselés?
már megint nem tudom, hol van ÉN!