Ízekre szakító pillantásától mindig egy újabb keserű csepp szaladt végig a tarkódon, ezért is dörzsölted folyton, bár azt mondtad, csak elaludtad a nyakad, hogy még véletlenül se vélje azt, piszkosul gyilkos neked minden egyes alkalom, amikor újra találkoznotok kell, mert azokat a fránya papírokat még mindig nem sikerült letisztázni teljesen, és nem elég, hogy arra akart rávenni, szakadjatok el örökre, váljon semmissé köztetek az ígért szövetség, mikor végleg szignózod a vakítóan világító lapok alján, hogy nincs többé, ami volt, még a rideg jelenlétével és a jeges tekintetével is egyre mélyebbre döngöl a pokolba, a nyugtalanság legmélyére, megerősítve azt, hogy kegyetlenül kihasználva, átverve és cserben hagyva érezd magad.
Hazafelé másik útvonalat választottál, engedve magad terelni, arra menni, amerre a lábad visz teljesen magától, hogy még véletlenül se kelljen gondolkodnod, hogy ne jussanak eszedbe olyan klisék, mint a hétfő, mint a kötelesség, mint az, hogy egyszer élünk, vagy az, hogy az élet megy tovább, hogy a világ nem áll meg, hogy az idő mindent megold, vagy hogy az élet azért önmagában szép, és megpróbálhatod kikapcsolni az érzékszerveidet, nem figyelni a papírvékony hidegségre az arcodon, az inszomniától vörösen pulzáló erekre a szemeidben, az éteri szárazságra a torkodban, a kalimpáló görcsre a gerincedben, vagy a hisztériás remegésre a térdeidben, de saját magadat úgysem tudod átverni, hiába sikerült ez másnak.
Nem akarod hallani többet, hogy folyton sírsz és panaszkodsz a helyzetre, ami sok más emberrel ugyanúgy megtörténik, mint veled, de ők mégis továbblépnek, csupán te fecsérled ezeket a már egyedül tengődő időket a kesergésre, mert úgy érzed, megérdemled, hogy egy darabig sajnáltasd magad, hiába tudod pontosan, a magabiztos éned is határozottan kinevetne, felpofozna, majd megragadva talpra rántana, hogy megtanulj járni ismét, küzdeni magadért, és csak előre nézni, lerázni a múlt vállaidra ragadt mocskos, mérgező leplét, és újra belenézni a tükörbe, félresodorni a hajadat az arcodból, megsimítani a megmélyült vonásokat a szemed körül, visszaszerezni a tartásod, majd kinyitni ismét a zárva tartott ablakokat.
Hazafelé másik útvonalat választottál, engedve magad terelni, arra menni, amerre a lábad visz teljesen magától, hogy még véletlenül se kelljen gondolkodnod, hogy ne jussanak eszedbe olyan klisék, mint a hétfő, mint a kötelesség, mint az, hogy egyszer élünk, vagy az, hogy az élet megy tovább, hogy a világ nem áll meg, hogy az idő mindent megold, vagy hogy az élet azért önmagában szép, és megpróbálhatod kikapcsolni az érzékszerveidet, nem figyelni a papírvékony hidegségre az arcodon, az inszomniától vörösen pulzáló erekre a szemeidben, az éteri szárazságra a torkodban, a kalimpáló görcsre a gerincedben, vagy a hisztériás remegésre a térdeidben, de saját magadat úgysem tudod átverni, hiába sikerült ez másnak.
Nem akarod hallani többet, hogy folyton sírsz és panaszkodsz a helyzetre, ami sok más emberrel ugyanúgy megtörténik, mint veled, de ők mégis továbblépnek, csupán te fecsérled ezeket a már egyedül tengődő időket a kesergésre, mert úgy érzed, megérdemled, hogy egy darabig sajnáltasd magad, hiába tudod pontosan, a magabiztos éned is határozottan kinevetne, felpofozna, majd megragadva talpra rántana, hogy megtanulj járni ismét, küzdeni magadért, és csak előre nézni, lerázni a múlt vállaidra ragadt mocskos, mérgező leplét, és újra belenézni a tükörbe, félresodorni a hajadat az arcodból, megsimítani a megmélyült vonásokat a szemed körül, visszaszerezni a tartásod, majd kinyitni ismét a zárva tartott ablakokat.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése