Csak egy kicsit hadd csapjam még be magamat.
Hadd ringassam magam abba a hitbe, hogy régi szeretőkhöz menekülve lelkem megnyugvást, testem szabad kielégülést talál. Hiába születik meg nemsokára a tavasz, még mindig garbók ölelésébe akarok bújni, mintha a tél nem szívódott volna fel. El akarok rejtőzni, nem látszani senkinek, és csupán a megfigyelő karakter vagy a súgó szerepét betölteni a hétköznapi színpadokon. Nem akarom szabadságra küldeni a sálaimat, pedig most sokszor fojtogató minden.
Manikűrollóval lekaszabolnám a belőlem eltávozni nem kívánó (vagy nem tudó?), irány és instrukció nélküli motoszkálás karmait. Egyre szemtelenebb, egyre élesebben s mélyebben mar, váj belém billogot.
Folyton rohanok, de talán azt sem tudom, hová tartok. Félek, hogy utolérnek a közhelyek, hiába szedem gyorsan a lábam.
Sör, szódás vodka, gin-tonik, a sorrendet már nem tudom elmesélni. Fürkészem a kamraszerű szórakozóhelyen a nők homlokát. Szemük, szemöldökük, csípőmozgásuk már szövi a partnerjelöltek köré a hálót, pókszándékkal vágynak a bekebelezésre. Csak néhány óra, s megdöbbennek, fojtást kapnak, de nem félnek, nem léteznek idegenek, nagyobb az élvezet, s ondó csordul a torkokba.
Egy csendes bérház udvarának homályos sarkában csókolózom. Hetedik kerület, ki tudja, hol. Még mindig nem tudsz csókolózni. Már nincs motivációm megmutatni. Nem akarom törtető nyelvedet, mindig elsieted.
Mindig szabad vagyok. A Szimpla Kert udvarának közepén aprócska, hajdanán volt kávézóasztalt találtunk, egy kerti székkel. Szereztél egy másikat, és máris meséltem, miközben tüzet adtál a cigarettámhoz. Bár nem néztem épp szemedbe, láttam, tetszik, ahogy rágyújtok. Aztán annyira beléd mélyesztettem tekintetem, hogy zavarba hoztalak. Mindig feléled ez a kontaktus, mi köztünk örökösen vonaglik, ezt nem lehet tagadni.
Blúz és magas sarok. Biztos, hogy ez én vagyok? Blúz és magas sarok, csak nézem az ablakból a parkban heverészőket. Talán mégsem vagyok szabad. Semmikor.
Mennyezet felé merészkedő lábaim, mint a gyertyák lángja, hullámzanak. A zongorán bár tudnék játszani. Holmijaid halmát hordja hátán. Együtt itt, és mégis örökre külön, de tudjuk ezt.
Produkál az emlékezetem egy illatot, az orromba csempészi, még mindig túl gyakran, mintha valóban ahhoz a testhez tapadna épp szaglásom. Tudom, kié, és nem kellene éreznem.
Azt hiszem, kifosztom a világot, amennyire csak tudom.
Hadd ringassam magam abba a hitbe, hogy régi szeretőkhöz menekülve lelkem megnyugvást, testem szabad kielégülést talál. Hiába születik meg nemsokára a tavasz, még mindig garbók ölelésébe akarok bújni, mintha a tél nem szívódott volna fel. El akarok rejtőzni, nem látszani senkinek, és csupán a megfigyelő karakter vagy a súgó szerepét betölteni a hétköznapi színpadokon. Nem akarom szabadságra küldeni a sálaimat, pedig most sokszor fojtogató minden.
Manikűrollóval lekaszabolnám a belőlem eltávozni nem kívánó (vagy nem tudó?), irány és instrukció nélküli motoszkálás karmait. Egyre szemtelenebb, egyre élesebben s mélyebben mar, váj belém billogot.
Folyton rohanok, de talán azt sem tudom, hová tartok. Félek, hogy utolérnek a közhelyek, hiába szedem gyorsan a lábam.
Sör, szódás vodka, gin-tonik, a sorrendet már nem tudom elmesélni. Fürkészem a kamraszerű szórakozóhelyen a nők homlokát. Szemük, szemöldökük, csípőmozgásuk már szövi a partnerjelöltek köré a hálót, pókszándékkal vágynak a bekebelezésre. Csak néhány óra, s megdöbbennek, fojtást kapnak, de nem félnek, nem léteznek idegenek, nagyobb az élvezet, s ondó csordul a torkokba.
Egy csendes bérház udvarának homályos sarkában csókolózom. Hetedik kerület, ki tudja, hol. Még mindig nem tudsz csókolózni. Már nincs motivációm megmutatni. Nem akarom törtető nyelvedet, mindig elsieted.
Mindig szabad vagyok. A Szimpla Kert udvarának közepén aprócska, hajdanán volt kávézóasztalt találtunk, egy kerti székkel. Szereztél egy másikat, és máris meséltem, miközben tüzet adtál a cigarettámhoz. Bár nem néztem épp szemedbe, láttam, tetszik, ahogy rágyújtok. Aztán annyira beléd mélyesztettem tekintetem, hogy zavarba hoztalak. Mindig feléled ez a kontaktus, mi köztünk örökösen vonaglik, ezt nem lehet tagadni.
Blúz és magas sarok. Biztos, hogy ez én vagyok? Blúz és magas sarok, csak nézem az ablakból a parkban heverészőket. Talán mégsem vagyok szabad. Semmikor.
Mennyezet felé merészkedő lábaim, mint a gyertyák lángja, hullámzanak. A zongorán bár tudnék játszani. Holmijaid halmát hordja hátán. Együtt itt, és mégis örökre külön, de tudjuk ezt.
Produkál az emlékezetem egy illatot, az orromba csempészi, még mindig túl gyakran, mintha valóban ahhoz a testhez tapadna épp szaglásom. Tudom, kié, és nem kellene éreznem.
Azt hiszem, kifosztom a világot, amennyire csak tudom.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése