Nem számít az, hogy hány napja tátong aszott filterrel belében a teás bögre az asztalomon.
Az számít, hogy megölelem a lányt a vágány mellett, mert sír, mert látom, hogy fél, s nem bízik magában eléggé - arcát a kezem közé veszem, és úgy mondom a szemébe, hogy "kibaszottul büszke vagyok rád, erősebb vagy mindenkinél, érted?".
Kontaktlencsén át nézni, tekinteni a világra olyan, mint kotonnal szeretkezni. Az idegen anyag megszokhatatlansága terpeszkedik velőmben... és nélküle mégsem látok. Tudom, egyszer teljesen vak leszek, de majd akkor is írom, hányom, kaparom, okádom magamból a szavakat.
Egyszerre bámul az utcán mindenki és senki. Itt minden egy időben van jelen; a high-tech és a századelő, piac a pláza hátában. Még a nyugdíjas vénember is szemeimbe csimpaszkodik tekintetével. Mert elég a füstösre festett szem, mélyén a tűzzel, elég a cipő, ha kopog, elég a magabiztosság és a csípő.
Babakocsis anyuka néz; ki ez a nő? Ő az? Ő az-e? Akivel mindent lehet? Tabuk nincsenek? Ő a vad, ő az erő, aki mindenki szeméből olvas. Csak az övéből nem lehet megfejteni semmit, maszkot húz a retina. Mi jöhet még, kín, gyötrelem, nincs velem hozzá senki sem.
Harapásnyomok szóródtak szét testemen, fel-felbukkannak itt-ott. Száraz fényt, édes fényt is iszom, telhetetlen vagyok, mindent akarok, azt is, amit te, hatványozom ezer örömmel.
Szerelmes apácákat akarok, titoktalan papokat akarok, Jézust akarom ballonkabátban szivarral. Pörkölődő párokat akarok a parkokba, tüzet akarok, vizet akarok, szelet és esőt kívánok arcomba. Szemem helyén is csapjanak fel lángok, égessen minden, elporladni sosem fogok.
Gyűrt kontyban hajam egész nap, estére leomlik a lavina. Fáj a mozgás, fáj a mozdulatlanság. Nem tudom érezni a levegő ízét. Toszkána zöld mezeiben alszom el.
Csend, csend, csend, zaj és öröm.
Az számít, hogy megölelem a lányt a vágány mellett, mert sír, mert látom, hogy fél, s nem bízik magában eléggé - arcát a kezem közé veszem, és úgy mondom a szemébe, hogy "kibaszottul büszke vagyok rád, erősebb vagy mindenkinél, érted?".
Kontaktlencsén át nézni, tekinteni a világra olyan, mint kotonnal szeretkezni. Az idegen anyag megszokhatatlansága terpeszkedik velőmben... és nélküle mégsem látok. Tudom, egyszer teljesen vak leszek, de majd akkor is írom, hányom, kaparom, okádom magamból a szavakat.
Egyszerre bámul az utcán mindenki és senki. Itt minden egy időben van jelen; a high-tech és a századelő, piac a pláza hátában. Még a nyugdíjas vénember is szemeimbe csimpaszkodik tekintetével. Mert elég a füstösre festett szem, mélyén a tűzzel, elég a cipő, ha kopog, elég a magabiztosság és a csípő.
Babakocsis anyuka néz; ki ez a nő? Ő az? Ő az-e? Akivel mindent lehet? Tabuk nincsenek? Ő a vad, ő az erő, aki mindenki szeméből olvas. Csak az övéből nem lehet megfejteni semmit, maszkot húz a retina. Mi jöhet még, kín, gyötrelem, nincs velem hozzá senki sem.
Harapásnyomok szóródtak szét testemen, fel-felbukkannak itt-ott. Száraz fényt, édes fényt is iszom, telhetetlen vagyok, mindent akarok, azt is, amit te, hatványozom ezer örömmel.
Szerelmes apácákat akarok, titoktalan papokat akarok, Jézust akarom ballonkabátban szivarral. Pörkölődő párokat akarok a parkokba, tüzet akarok, vizet akarok, szelet és esőt kívánok arcomba. Szemem helyén is csapjanak fel lángok, égessen minden, elporladni sosem fogok.
Gyűrt kontyban hajam egész nap, estére leomlik a lavina. Fáj a mozgás, fáj a mozdulatlanság. Nem tudom érezni a levegő ízét. Toszkána zöld mezeiben alszom el.
Csend, csend, csend, zaj és öröm.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése