Édes fény

seb van a kezemen.
miért tátong ez az űr a szemem előtt mindenhol?
hadd legyek egyszerű, hadd legyek együgyű.
nem bírom a nyomását őrületemnek. mi az, hogy ép elme, mi az, hogy éles látás.
nem akarok. nem akarok megfulladni.
nem tudom, hol vagyok. börtön és tenger minden.
nem akarok csúnyán beszélni, nem akarok szépen beszélni.
nem akarok csúnyán gondolkodni, nem akarok szépen.
rongyosra tépkedtem a szám, véres a köröm. talán csak el vagyok gémberedve. ne bassz meg, ne kérd, hogy ezt mondjam ki.
ne húzza táska vállaimat. kolonc és béklyó minden.
csak egy tollat kérek a kezembe, feketét. felületnek megteszi bármi, teleírom a bőrömet is, belülről is, de ott csak pirossal.
középkorú férfi mellettem a mozgólépcsőn, piszkozatot ír a szeme a kéziraton. talán ő író, ha igen, már régen az. én nem vagyok, soha nem leszek. nem ismerik majd el, senkit nem érdekel. csak néhány fószer izgul majd fel pikánsabb szavaimtól.
nem leszek író, nem tudom, hogy' kell azzá válni. nem megy.
nem bírom. a nyomás szétfeszíti a koponyám, már nem látok.
a könnyeim nem tudnak kibuggyanni, érthetetlen gát mögé sorakoznak.
nem tudok erős lenni, nem tudom összeszedni magam. fáj a gödör, fáj a szem.
meg kellene vakulni.
úgy talán könnyebb elviselni ezt a kibaszott, ostoba világot, könnyebb visszafogni az okádni vágyást. bár a szagok így is megmaradnak, és pofátlanok. undorítóak az emberek, hozzám ne érjenek. nem értelek, világ.
el kellene törnöm az ujjaimat, hogy ne írhassak többé. az írás kúrálja a lelkem ugyan, de ez kúrja majd szét a józan eszemet is.
csak olaszul akarok énekelni, mint egy rocksztárnő, akibe az összes kamaszfiú fülig szerelmes lesz. még akkor is, ha nem értenek egy szót sem olasz nyelven. elég nekik a szemem és a szám.
mintha ideges vadvízi folyó szíve dobolna bal fülemben, míg a jobb tompa, mint egy apró, vidéki temető.
dühömben belemarok a saját derekamba.
édes fény, téged akarlak ízlelni, olyan szép vagy.
elvehetsz mindent.
forró vagyok belül, nagyon forró.