Az életből érteni nem tudok

Mindig az kell, ami nincs. Mindig az kell, aki nincs.
Ergo, ergo, ergo. Ego, ego, ego.
Annyira nehéz ez? Hát tényleg, annyira nehéz ezt elnyerni?
Eredendően naiv vagyok, elvesztem az arcom, naiv is maradok.
Nem értem azokat, nem értem azokat, akik elválnak.
Köpjetek csak rám, de nem értem a veszekedéseket, nem értem a nézeteltéréseket, nem értem a haragokat, nem értem a feszültségeket, nem értem a gyűlöletet, nem értem a felbomlást.
Utána már ti is tudjátok, hogy mindig az kell, aki nincs?
Korábban ítélkeztem. Nem bírtam a hangot, mely megszólal másokban, "egyedül vagyok".
És most ez a hang nyomást okoz az én fejemben is, egész nap tartót, lüktetőt, szorítót.
Nem értem, milyen eredendő erő táplál belém ennyi szeretetet, mely már horrorba illően kínoz idebent.
Nem értem, hol van, nem értem, hol van.
Az a másik, tudjátok.
Akinek ez az egész majd jár.