2007. szeptember 26., szerda

A bolond

"Ha a bordámra simítod a kezedet,
akkor is érzed a szívemet,
mert én mindenhol lüktetek,
nem csak bal oldalt, a mellem fölött"
Felébresztett ez a négysoros valamely reggel, tenyeremmel az oldalamon. Mostanában már álmomban is egyre csak gondolkodom. Nah, vajon hol van a bibi? Elvesztettem az iránytűmet, s állandóan keresnem kell a térerőt. Csak bolyongok, nem tudom, merre is tartok. Lemerül a telefonom, mire elérhetetlen leszek. Legalábbis, míg haza nem érek.
A sárga siklón folyik rólam a víz, túl sok az utas, alig jutok levegőhöz. Érzem, ahogy végiggördül egy csepp a hátamon, s bosszant, hogy szeptember közepén még melegem van az utcán. Mióta két hete láttam a Wicker Parkot, tél után epedezem. Kötött, vastag sálat akarok csavarni a nyakam köré, szövetkabátba bújtatni tagjaimat, bokacsizmában trendiskedni.
Két napja ugyanazt a könyvet hordom magammal mindenhová. Korábban takargattam ujjaimmal a borítót a kíváncsiskodó szemek elől. Úgy véltem, semmi közük hozzá, mit olvasok. Most viszont szándékosan láttatom a többi emberrel, Bartis Attila: A nyugalom című regényét bújom, lankadatlan érdeklődéssel. Letehetetlen. Lenyűgöző. Lehengerlő. Utánozhatatlan. Bár tudnék egyszer ilyet írni. Jó volna, ha egyszer személyesen fejezhetném ki elismerésemet ennek a fantasztikus írónak. És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.
Talán könnyebb volna minden, ha úgy lehetne élnem, mint Rimbaud. Olyan szabadon, olyan magasról tojva arra, mit gondol rólam a többi cseszett barbárember. Talán könnyebb volna zseninek lehetnem, elhagyva előítéletet, ítéletet első látásra, benyomást első találkozásra, szerelmet tucat' próbálkozásra. Talán könnyebb volna végre nem a múltamban élnem, csak előre nézni, mindig előre, nem tipródni, mi lett volna ha, nem rágódni. Inkább előre, ne hátra.
Vasárnap esti vacsorám hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán átkeresztelt barátném, Martosné kacag. Ízlik neki a sajtkrémleves zsemlekockával. Legközelebb én is rendelek olyat, mondom, mellyel egyben le is szögezem, ide még feltétlen visszatérünk, a pizzájuk fenséges.
A Margit-szigetre tartottunk, gyalog, mert alig járt a négyeshatos. A Duna iszapszínűen hömpölygött a remegő híd alatt. A muzsikás szökőkútnál egy hajléktalan férfi vetkőzni kezdett. Martosné nem hitt a szemének, belőlem csak dőlt a derű. Ez nem normális, címkézte fel, csak egy kedves bolond, replikáztam. Én kedvelem a kedves bolondokat, még akkor is, ha hajléktalanok, és egy szál alsónadrágban ugrándoznak, balettmozdulatokat imitálva a szökőkút zenéjének dallamára. A férfi kiszúrt minket. Ekkor már mindketten szinte fetrengtünk a hirtelen támadt jókedvtől. Én nem vagyok hülye, intézte hozzánk szavait, tudjuk, feleltük. De még nincs annyira hűvös, és kihasználom, hogy még nem fázom. Rajta, böktem ki. Észrevett egy mókust, s mint egy ősember, be akarta cserkészni, de nem osont elég recsegtelenül. Később ismét kikötött nálunk, szerettek olvasni, kérdezte, igen, nagyon, válaszoltam. Visszaszaladt a pakkjaihoz, két vaskos kötetet tartott a kezében. Neked adom, én már elolvastam, és nem akarja még egyszer elolvasni, érdeklődte Martosné. Kedvesbolond furcsán nézett rá. Egyszer már elolvastam, nem kell, neked adom, nyújtotta felém. Kilencvenvalahány forint volt a farmerzsebemben, a kezébe nyomtam jelképes fizetségül. Jaj, köszönöm, mosolygott, így már megvan a vacsorám. Én köszönöm, mosolyogtam vissza neki, s szatyromba fektettem a két kötetes Thomas Wolfe, Az időről és a folyórólt. Meglehet, nem fogom elolvasni soha. De könyvet sosem utasítok vissza.
Isten óvjon, Kedvesbolond. Irigyeltelek akkor. Bár nincstelen vagy, szabadabb voltál azon a délutánon bárkinél. S a szabadság örökre irigylendő lesz.