2007. május 31., csütörtök

Details

Olyan furcsa, hogy sokszor milyen apró dolgok képesek feldobni egy-egy pillanatot. Meglátni valamit a buszon, ami jó ízlésre vall. Felfedezni egy nő lábán egy lábujjgyűrűt. Megvenni a kedvenc magazin legfrissebb számát. Megtalálni valamit, amit már régóta kerestem. Hallani a rádióban egy régi számot, amit kamaszkorom hajnalán dübörögtettem a kazettás magnóban. Észrevenni egy ismerőst a Ferenciek tere Jégbüféjének kirakatában kiállított tablón, aki általánosban osztálytársam volt. Megérteni, amit a külföldiek beszélnek egymás közt a Váci utcában. Új üzenetet kapni. Beleborzongni, ha a szél megcsiklandozza a tarkóm. Mosolyt váltani egy üzletben az eladóval, s kis időre elfelejteni, hogy nem minden bolti dolgozó udvariatlan. Olyan becenéven szólítani valakit, ahogy csak én hívom. Belelépni egy pocsolyába, és lábnyomot hagyni a betonon, legalább egy darabig jelezve, hogy ott jártam. Felismerni a TV-ben egyik barátnőmet egy szereplő magyar hangjaként. Találni egy olyan zeneszámot, ami éppen arról szól, amilyen hangulatom van. Gyűrűt hordani a kisujjon. Mézbe mártott diót eszegetni. Hajnali háromkor madárcsicsergésre ébredni.

2007. május 22., kedd

Esőillat

Van olyan időszak az életben, mikor még nagyon hiszékeny az ember, és (sok) mindennek bedől. Például, hogy ha sokat iszik egyszerre, akkor béka nő a hasában. Én esküszöm, elhittem. És bele sem gondoltam a lehetetlenségébe az egésznek. Talán gyerekként nem is ismerjük még azt a szót, hogy lehetetlen, és nem is hiszünk benne. Akkor bármi megtörténhet. Simán elrepülhet Aladdin a varázsszőnyegén az ablakunk előtt, vagy a sötétben előbújhat a hatalmas ruhásszekrényből a gonosz mostoha, aki megmérgezte Hófehérkét, hogy beijesszen minket a takaró alá a gülü szemeivel. Gyerekfejjel az a meglepő, mikor felvilágosítanak arról, hogy a Mikulás csupán kedves hagyomány, vagy inkább átverés, s az ajándékokat sem Jézuska pakolja a karácsonyfa alá, sőt, egyenesen homlokráncoló kicsinyítő képzővel ellátni az Isten Fiát, aki valójában kőkeményen megszenvedett a kereszten. Erre mondják talán, hogy az igazság fáj, vagy hogy az élet kegyetlen. És hogy nem lehet egy álomvilágban élni, nem lehet álmokból várat építeni... Csodák, tündérek, mesehősök sincsenek, de akkor mégis miért beszélünk róluk? A felnőttek kreálják ezeket, nem? Talán ők is tudat alatt azért, hogy ezzel az illúzióval szebbé, könnyebbé tegyék, annak tüntessék fel az életet.
Most már talán nem akarok felnőni. A lelkem még nem növesztett magának páncélt, annyi csalódás, pofon még nem ért, még bizakodó vagyok. Így egyben sebezhető is. Ami minden szempontból hátrányként róható fel... El akarom még hinni, hogy ha túl sokat nevetek, úgy marad az arcom. Hogy az állatok is tudnak egymással beszélni. Hogy élnek sellők az óceánban. Hogy igenis vannak csodák, és hogy igenis az álmok építik meg az utat. Hogy lehet énekelni az esőben és/vagy a metrón.
Az történik velünk, ami a legjobb nekünk? Semmi sem véletlen, mindennek jelentősége van? Valóban higgyük el, amit II. János Pál pápa üzent nekünk halála előtt?
"Ne féljetek!"
Azt hiszem, nem félek. Valami mindig lesz. Van, ami állandó, van, ami elmúlik. Emberek jönnek, emberek mennek. A terepmintás nadrág majd ismét divatba jön, a mozikban lesznek még tizedszerre feldolgozott filmklasszikusok, és ül majd megfelelőbb ember a miniszterelnöki székben. Valami mindig van. Talán holnap nem kések el sehonnan, és a tanárnőm mosolyogni fog rám úgy, ahogy csak ő tud, miközben felelek. Talán jó ez, hogy most egyedüllétre vágyom, s talán másképp alakulnak a dolgok.
De addig is:
"...I'm singing in the rain, I'm singing in the rain..."

2007. május 17., csütörtök

Mindig

Mindig máson jár az eszem, mint amin az adott szituációban kellene. Képtelen vagyok arra koncentrálni, amivel éppen foglalkozom, a gondolataim rég továbbpörögtek, már egészen más, egészen új eseményeken tekergek. Mindig kell valami új, nem bírok leragadni egy valaminél, a kíváncsiságom, nyugtalanságom és az ismeretlen megismerése utáni vágyam sokkal erősebb, minthogy csupán egy vagy néhány dolog le tudjon kötni hosszabb időre.

Mindig új fejezetet akarok kezdeni, csak arról feledkezem el, hogy ahhoz nekem is kell továbblapoznom. Ha az életem egy könyv volna és azt valaki fellapozná, vastag, vaskos kötetet tartana a kezében, különleges könyvkötéssel, illatos oldalakkal, tele könyvjelzővel, szamárfüllel és maszatos ujj hagyta pecséttel. Néhány lap közül kihullana egy szál préselt virág, azt követve üdítővel eláztatott lapok következnének, melyeken kissé megolvadtak a betűk. Hosszú olvasmány lenne, néhol lassú, néhol letehetetlen részekkel. S bár még csak tizenkilenc esztendőt tudhatok a hátam mögött, remélem, sokkal hosszabbra íródna ez a regény ennyinél. Furcsa, mióta betöltöttem az egy híján húszat, rengetegszer akaratlanul is mondogatom magamban József Attila egyik remek versét, kissé átköltve: Tizenkilenc éves lettem én, meglepetés e költemény, csecse-becse.

Mindig nagy örömmel ismerkedem meg új emberekkel, és örülök, ha megtudom, valakinek hány testvére van. Főleg mióta egy beszélgetés során szóba került, hogy egyik csoporttársamnak tíz testvér is jutott. Lenyűgöző! Ő aztán sosem lesz majd egyedül!

Mindig, illetve mostanában, ódzkodva szavazok valakinek bizalmat. Nehezebben fogadok valakit baráttá, pedig legszívesebben leszólítanám a metrón a szimpatikusnak tűnő embereket, és összehaverkodnék velük. Sokkal jobban hangzik, mint egész úton bámulni a nyomorult reklámplakátokat vagy az emberek cipőjét, nem? Ha valakivel úgy érzem, nagyon hasonlítunk egymásra, teljesen oda leszek érte, és még több időt igyekszem vele tölteni. Minél többet akarok megtudni róla, megismerni belőle, talán ezzel meggyőzve magamat, hogy igen, ismét új barátot tisztelhetek az illetőben. Viszont ezzel azért vigyázni ajánlott, mert nagyokat lehet csalatkozni. Sajnos.

2007. május 14., hétfő

Mielőtt elindulok a sokadik színházi előadásra

Az ablakon befújó szél fellapozza a földön heverő újságot; táncot jár a porcicákkal; bebújik a vállfára akasztott blúzba; fák szálló porzóit vonultatja fel a monitor előtt. A szobában szanaszét táskák, ruhák, parfümök, krémek, a múlt hetem maradványai, könnyű feladat volna felvázolni az egész heti programom belőlük. Suli, randi, kirándulás, színház, és így tovább. Gyönyörű mélyvörös lakkra bukkantam ma a drogériában, ahová eredetileg csupán egy képeslap miatt tértem be, hisz holnap Zsófia-nap lesz, ami részemről nem elhanyagolandó. Zsófia barátnémat hat éves korom óta ismerem, és mindmáig kitartóan mellettem van. Bár akadt időszak, amikor én bolond voltam - ő viszont józan, így megmaradt ez a kivételes és rendkívül értékes kötelék. Szóval holnap sem feledkezem meg a titokban postaládába bedobandó üdvözlésről ("Az élet teljességét nem években mérik, hanem ÖRÖMBEN. Kinek-kinek annyit ér az élete, amennyi örömet szerez másoknak." Zay László).
A határidőnaplómban (ami nélkül mellesleg létezni sem bírnék, kissé eltúlzott értelemben, ugyanis MINDEN ebbe van felírva, amit csak fel lehet írni az ember lányának: programok, vizsgaidőpontok, munka, teendők, muszájok, kellemességek) be van karikázva a 11 óra a holnapi napon. Saj-tó-tá-jé-koz-ta-tó-ra vagyokkk hivatalosss. És naná, hogy ez érdekében lógni fogok egy pindurit a suliból. Egy kedves barátnőmnek kiadják végre a könyvét. Botrány lesz belőle, előreláthatólag. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MUOSZ) székházában tartják a hepajt, szóval már ezért is nagy öröm, hogy ott lehetek. Nyitott szemmel kell járni, talán ez a legésszerűbb tanács a mai világban.
Olyan vándör kabátra tettem szert a hétvégén, erre ma beáll a 30 °C árnyékban. Aj, de nagyon elutaznék a fenébe pár napra, ahol esik, kellemes hűvös van, és nincs több 12 °C-nál. Nem bírom a meleget, a hőséget, sosem tagadtam, hogy inkább télpárti vagyok. Mázlista angolok, bár ők biztos olykor inkább velünk cserélnének, akik hamarosan eldicsekedhetünk mediterrán klímánkkal, pedig nincs is tengerünk. És a kettő nálam úgy összefügg kissé. Kezd megbolondulni a világ, minden és mindenki kifordul magából, de azért maradjunk józanok és nyugisak, lesz ez még így se. A körömlakk meg mindig ott lesz, hogy felvidítson.

2007. május 13., vasárnap

Rucc

önmagán is csodálkozva
hogy nem késett el sőt
elsőként érkezett
álldogált a benzinkútnál
kezéről törölgetve az út porát
avagy a bkv mocskát
mert ilyen kezet nem nyújt majd oda az olasznak
ciao ciao sono kinga
és megismerte virginia párját
kártyák pakolódtak egymásra a buszon
uno due hohoho
országok városok fiúk lányok
növények állatok
tárgyak híres emberek
nevei hallatszottak hátul
Nepál Kirgizisztán
pattogatott kukorica virágok
szőnyegbe borulva bitorolták a földet
s a fátyol csak folyik lefelé szakadatlanul
emlékeztetve az idő biztos s változatlanul jelenlévő
a levegő frissebb a nap másképp süt a madarak nem
gondterhelten csicseregnek
íme szalajka és budapest
erdő és város
nyugalom és stressz
s ahogy a kisvonat zakatol megtörve a természet háborítatlanságát
átvágtatva szíven lelken gondolaton
az érzés megmarad az érzés örök és feledhetetlen
s a hiány gyötrő kibírhatatlan
de a kárpótlás elmondhatatlan
°

2007. május 9., szerda

Bámulat

Azt olvastam valahol, hogy a csodálat annak tapintatos felismerése, hogy egy bizonyos személy mennyire hasonlít hozzánk. Hm... Szerintem éppen ellenkezőleg. Hisz nem azt tartjuk csodálatra méltónak egy másik emberben, amire mi nem vagyunk képesek, de ő igen? Vagy amilyenek mi magunk nem vagyunk? Mindenki életében akad valaki, akit csodálatra méltat, aki lenyűgözi. Akitől akár a lélegzet is eláll néhány másodpercre. Persze nem elsősorban a külseje miatt. Igaz, az is lehet bámulatra méltó. Hogy miképp képes valaki folyton megújulni, folyton üde és ragyogó lenni, ami földön túli szépséget kölcsönöz számára. Sokan irigykednek az ilyenre, ahelyett, hogy például tanulnának tőle...
Tegnap később értem haza valamivel. Már nem járt a villamos, éjszakaira kellett ülnöm. Egy idős hölgy és egy fiatal lány mögött foglaltam helyet. Épp elővettem volna a könyvet, amit tétel mivolta kapcsán kell olvasnom, de képtelen voltam levenni a szemem az előttem ülő lányról... Aki látta a Kontroll című filmet, érteni fogja, kihez hasonlítanám: Balla Eszterhez. Ugyanolyan fitos orr, tekintet, vonások... Először azt hittem, az unokája lehet a néninek. Ilyet én még nem láttam... Más talán nem vette volna észre...
A lány figyelmesen hallgatta, amit az idős hölgy mond neki. Közben le sem vette róla a szemét, szerintem nem is pislogott. Tekintete csodálatot sugárzott, olykor alig láthatóan bólogatott, vagy mosolygott, de úgy, hogy a fogai nem látszódtak, csak a szemei körül jelentek meg a mosolygó ráncok. Egyből azt gondoltam, csak az lehet a szituáció, hogy a nagyi végtelen hosszú évek óta kereste-kutatta az ő elveszett, csöpp unokáját, már-már szinte feladta a reményt, mikor is rábukkant az ő szeretett kis rokonára, és a lány is alig várta, hogy megtalálja valaki a családjából, miután csecsemőkorában elrabolta valami elmebeteg, és végül árvaházba került, és gyermekotthonról gyermekotthonra vándorolt, míg nem megtörtént a csoda, és előkerült egy családtag! (Sosem tagadtam, hogy élénk a fantáziám.)
Mikor már tíz perce bámultam a lányt, aki ebből mit sem vette észre, kezdtem magam kínosan érezni. El-elfordítottam a fejem, igyekeztem magam Jókaival lekötni, de képtelen próbálkozásnak bizonyult minden törekvésem. Mágnesként vonzott az ismeretlen lány szeme, orra, arca, haja, mindene. Azt éreztem, szinte belelátok a lány fejébe, s képek, jelenetek vetülnek elém egy életből, amit ő elképzel. Ahol már nincs egyedül, ahol már fontos valakinek, a világon mindennél jobban, amely életben valaki meleg ebéddel várja otthon iskola után, ahol van valaki, akire bármikor, bármiben számíthat. Efféle örömöt véltem felfedezni a szemeiben. A színükre nem is emlékszem. Mert nem az volt a feltűnő. Meg nem tudnám mondani, hogy zöld volt vagy barna.
Az egészet szépen kiszínesítettem a saját fejemben. Az idős hölgy a második megállónál búcsúzkodni kezdett, magyarázott még valamit egy megállóról, majd mosolyogva-integetve leszállt a buszról. A lány megköszönte az információkat, és kiintegetett még az ablakból. Hát mégsem egy könnyfakasztó, filmbe illő történet szemtanúja voltam. A lány arcát viszont sosem felejtem el. Szívem szerint fogtam volna magam, felállok, majd lehuppanok mellé egy "Szia! Van kedved beszélgetni?" mondattal. Talán a lelkem mélyén arra vágytam, hogy rám is olyan érdeklődve és figyelmesen nézzen, miközben mesélek neki a terveimről, álmaimról, az életemről. Ő nem szólna semmit. Csupán hallgatná, ahogy sziporkázom, és olykor bólogatna ragyogó szemekkel, s arcán fel-feltűnnének a mosolygó ráncok.