2010. április 21., szerda

Végzetes dózis

Nincs uralmunk a felett, hogy a tudat alattink milyen utat választ bizonyos események feldolgozásához. Előbb, vagy inkább utóbb sikerül csak észrevenni és belátni, hogy minden miből kifolyólag történik. Egészségtelenné korcsosultak a gondolataim, közhelyesen szólva, szétestem, a perverzitás legfelsőbb fokáig hág a szexuális fantáziám, s kisebb lemaradással ugyan, de a cselekedeteim is.
Már nem akarom tudni, mi a szerelem. Nem kell egy olyan történet szövege, amiben minden második sor szavait pirossal kell aláhúzni, mert csak elrontott románcot tudunk írni. Aztán elhamvasztja magát a kézirat, mintha mi sem történt volna, és csak a miértek maradnak vállamra hullva.
Éheztetett lelkem buzgó vénájába mérhetetlen dózist kapott a boldogságból, egyre nagyobb intenzitással adagolódott ez a kegyetlen drog, aránytalan is volt a magával sodró sebesség. Még fel sem szívódott az anyag minden molekulája, hirtelen nem volt több fiolával belőle. Gyötrelmes várakozás után a tű végül
éjfél előtt pár perccel kitépte magát lelkemből. Csak néhány zavarodott nap erejéig tartott ki a keringésbe került kábítás. Óramű pontossággal jelentkeztek Elvonási Tüneték, hogy érdekelné őket a megüresedett vénanyílás. Hiába küldtem őket a pokolba, már be is fészkelték magukat, és gúnyosan felém köpték, erre ne keressek rehabot. A seb is elfertőződött, s csak szennyezte endorfinért könyörgő véremet. A tébolyultságot előidéző, nem választott megvonás minden termelődött energiáját abba fektette, hogy elmémet továbbgondolásokra, hibaelemzésre késztesse.
Semmi sem lehet pedig hiba, csak ilyen az addikció. Függőnek lenni nem bűn, igény.
Mikor Elvonási Tüneték megunták az albérletet, átadták a kilincset Libidónak. Ő magában érkezett, udvariasan kopogtatott, de amint beengedtem, folytonos nyugtalanságot árasztó szörnyeteggé többszörözte testét. Arra késztet, hogy péntek éjszakánként becsípjek, és abban a jól ismert szobában kössek ki. Hogy ne gondolkodjak, ne értelmezzek, ne gondoljak értelemre, csak állat legyek.
A tűszúrás helye már nem pulzál, nem ég, nem gőzölög. A vér alvadni, s a seb varasodni mégsem tud.
Nem érdekel a bizalom, nem is keresem. Az őszinteség nem is létezik. Senki sem egyenes, mindenki ferde. Ferde hajlamokkal, görbe utakon.
Ha én hatolhatnék beléd, akkor sem tudnám, ki vagy. Volt egyszer egy sziget, azon egy férfi és egy nő, hazug képzelet áldozatai. Visszakérném a rózsaszín szemüveget. Csupán addig, hogy én vehessem le finoman szememről, és ne az a brutális pofon verje le arcomról, s hulljon vele együtt minden a porba, összetörve, mert még rá is taposol.
Rehabilitációs vakációra készülök. De én kibaszottul nem vagyok hűséges magamhoz.




"I wanna fuck you like an animal,
I wanna feel you from the inside."

2010. április 19., hétfő

Áthullámzott napéjek

Csak egy kicsit hadd csapjam még be magamat.
Hadd ringassam magam abba a hitbe, hogy régi szeretőkhöz menekülve lelkem megnyugvást, testem szabad kielégülést talál. Hiába születik meg nemsokára a tavasz, még mindig garbók ölelésébe akarok bújni, mintha a tél nem szívódott volna fel. El akarok rejtőzni, nem látszani senkinek, és csupán a megfigyelő karakter vagy a súgó szerepét betölteni a hétköznapi színpadokon. Nem akarom szabadságra küldeni a sálaimat, pedig most sokszor fojtogató minden.
Manikűrollóval lekaszabolnám a belőlem eltávozni nem kívánó (vagy nem tudó?), irány és instrukció nélküli motoszkálás karmait. Egyre szemtelenebb, egyre élesebben s mélyebben mar, váj belém billogot.
Folyton rohanok, de talán azt sem tudom, hová tartok. Félek, hogy utolérnek a közhelyek, hiába szedem gyorsan a lábam.
Sör, szódás vodka, gin-tonik, a sorrendet már nem tudom elmesélni. Fürkészem a kamraszerű szórakozóhelyen a nők homlokát. Szemük, szemöldökük, csípőmozgásuk már szövi a partnerjelöltek köré a hálót, pókszándékkal vágynak a bekebelezésre. Csak néhány óra, s megdöbbennek, fojtást kapnak, de nem félnek, nem léteznek idegenek, nagyobb az élvezet, s ondó csordul a torkokba.
Egy csendes bérház udvarának homályos sarkában csókolózom. Hetedik kerület, ki tudja, hol. Még mindig nem tudsz csókolózni. Már nincs motivációm megmutatni. Nem akarom törtető nyelvedet, mindig elsieted.
Mindig szabad vagyok. A Szimpla Kert udvarának közepén aprócska, hajdanán volt kávézóasztalt találtunk, egy kerti székkel. Szereztél egy másikat, és máris meséltem, miközben tüzet adtál a cigarettámhoz. Bár nem néztem épp szemedbe, láttam, tetszik, ahogy rágyújtok. Aztán annyira beléd mélyesztettem tekintetem, hogy zavarba hoztalak. Mindig feléled ez a kontaktus, mi köztünk örökösen vonaglik, ezt nem lehet tagadni.
Blúz és magas sarok. Biztos, hogy ez én vagyok? Blúz és magas sarok, csak nézem az ablakból a parkban heverészőket. Talán mégsem vagyok szabad. Semmikor.
Mennyezet felé merészkedő lábaim, mint a gyertyák lángja, hullámzanak. A zongorán bár tudnék játszani. Holmijaid halmát hordja hátán. Együtt itt, és mégis örökre külön, de tudjuk ezt.
Produkál az emlékezetem egy illatot, az orromba csempészi, még mindig túl gyakran, mintha valóban ahhoz a testhez tapadna épp szaglásom. Tudom, kié, és nem kellene éreznem.
Azt hiszem, kifosztom a világot, amennyire csak tudom.

2010. április 9., péntek

When we'll wake up some morning rain will wash away our pain

Egyszerűen imádom ezt a nőt. Régebben figyelemmel kísértem őt zeneileg, aztán valahogy kikerült a spektrumomból, de még időben eszméltem ismét.
Napok óta mindenhol ezt a dalát énekelem. Reggel, amint felébredek és még ágyban lebzselek kicsit. Aztán a fürdőszobában, ahogy megkeresem a tekintetem a tükörben. A konyhában, ahogy a tejet forralom a kávéhoz. Az utcán már csak dúdolom, a metrón magamban üvöltöm, és mikor este az utolsó kollégám is kilép az iroda ajtaján, ismét rákezdek.
Üdvös volna egyszer egy igazi olasz piazzán, igazi olasz kávét majszolva, igazán olaszosan csacsogni vele egyet, persze olaszul, igazian. Tüneményes csaj lehet.
A dalhoz kreált videóból hasít egyfajta kalandos életérzés, életöröm, szerénység, természetesség, amitől folyton folyvást megingok, ha szakítok néhány percet ezekre a képsorokra. Megingok, mert ámulok, megingok, mert én is erre vágyom. Talán nem is lakásra kellene spórolnom, hanem utazásra, végtelen sok útra. Mi értelme egy lakásnak, mely röghöz köt, ha nem látom azt a kis millió helyet soha, amit pedig tiszta szívemből meglátni, megtapasztalni, megérezni, megkóstolni, megérteni vágyom?




Ugyanattól az erőtől pulzálnak az ereim, mint ami a hangjának ad varázslatot, ha őt hallgatom.

2010. április 5., hétfő

Találd meg őket, várnak már rég

Nem számít az, hogy hány napja tátong aszott filterrel belében a teás bögre az asztalomon.
Az számít, hogy megölelem a lányt a vágány mellett, mert sír, mert látom, hogy fél, s nem bízik magában eléggé - arcát a kezem közé veszem, és úgy mondom a szemébe, hogy "kibaszottul büszke vagyok rád, erősebb vagy mindenkinél, érted?".
Kontaktlencsén át nézni, tekinteni a világra olyan, mint kotonnal szeretkezni. Az idegen anyag megszokhatatlansága terpeszkedik velőmben... és nélküle mégsem látok. Tudom, egyszer teljesen vak leszek, de majd akkor is írom, hányom, kaparom, okádom magamból a szavakat.
Egyszerre bámul az utcán mindenki és senki. Itt minden egy időben van jelen; a high-tech és a századelő, piac a pláza hátában. Még a nyugdíjas vénember is szemeimbe csimpaszkodik tekintetével. Mert elég a füstösre festett szem, mélyén a tűzzel, elég a cipő, ha kopog, elég a magabiztosság és a csípő.
Babakocsis anyuka néz; ki ez a nő? Ő az? Ő az-e? Akivel mindent lehet? Tabuk nincsenek? Ő a vad, ő az erő, aki mindenki szeméből olvas. Csak az övéből nem lehet megfejteni semmit, maszkot húz a retina. Mi jöhet még, kín, gyötrelem, nincs velem hozzá senki sem.
Harapásnyomok szóródtak szét testemen, fel-felbukkannak itt-ott. Száraz fényt, édes fényt is iszom, telhetetlen vagyok, mindent akarok, azt is, amit te, hatványozom ezer örömmel.
Szerelmes apácákat akarok, titoktalan papokat akarok, Jézust akarom ballonkabátban szivarral. Pörkölődő párokat akarok a parkokba, tüzet akarok, vizet akarok, szelet és esőt kívánok arcomba. Szemem helyén is csapjanak fel lángok, égessen minden, elporladni sosem fogok.
Gyűrt kontyban hajam egész nap, estére leomlik a lavina. Fáj a mozgás, fáj a mozdulatlanság. Nem tudom érezni a levegő ízét. Toszkána zöld mezeiben alszom el.
Csend, csend, csend, zaj és öröm.

2010. április 3., szombat

Édes fény

seb van a kezemen.
miért tátong ez az űr a szemem előtt mindenhol?
hadd legyek egyszerű, hadd legyek együgyű.
nem bírom a nyomását őrületemnek. mi az, hogy ép elme, mi az, hogy éles látás.
nem akarok. nem akarok megfulladni.
nem tudom, hol vagyok. börtön és tenger minden.
nem akarok csúnyán beszélni, nem akarok szépen beszélni.
nem akarok csúnyán gondolkodni, nem akarok szépen.
rongyosra tépkedtem a szám, véres a köröm. talán csak el vagyok gémberedve. ne bassz meg, ne kérd, hogy ezt mondjam ki.
ne húzza táska vállaimat. kolonc és béklyó minden.
csak egy tollat kérek a kezembe, feketét. felületnek megteszi bármi, teleírom a bőrömet is, belülről is, de ott csak pirossal.
középkorú férfi mellettem a mozgólépcsőn, piszkozatot ír a szeme a kéziraton. talán ő író, ha igen, már régen az. én nem vagyok, soha nem leszek. nem ismerik majd el, senkit nem érdekel. csak néhány fószer izgul majd fel pikánsabb szavaimtól.
nem leszek író, nem tudom, hogy' kell azzá válni. nem megy.
nem bírom. a nyomás szétfeszíti a koponyám, már nem látok.
a könnyeim nem tudnak kibuggyanni, érthetetlen gát mögé sorakoznak.
nem tudok erős lenni, nem tudom összeszedni magam. fáj a gödör, fáj a szem.
meg kellene vakulni.
úgy talán könnyebb elviselni ezt a kibaszott, ostoba világot, könnyebb visszafogni az okádni vágyást. bár a szagok így is megmaradnak, és pofátlanok. undorítóak az emberek, hozzám ne érjenek. nem értelek, világ.
el kellene törnöm az ujjaimat, hogy ne írhassak többé. az írás kúrálja a lelkem ugyan, de ez kúrja majd szét a józan eszemet is.
csak olaszul akarok énekelni, mint egy rocksztárnő, akibe az összes kamaszfiú fülig szerelmes lesz. még akkor is, ha nem értenek egy szót sem olasz nyelven. elég nekik a szemem és a szám.
mintha ideges vadvízi folyó szíve dobolna bal fülemben, míg a jobb tompa, mint egy apró, vidéki temető.
dühömben belemarok a saját derekamba.
édes fény, téged akarlak ízlelni, olyan szép vagy.
elvehetsz mindent.
forró vagyok belül, nagyon forró.