2010. december 27., hétfő

Kandalló

Kell az életembe majd egy kandalló,
elé pöffeszkedve terítve szőrmetakaró,
rajta meztelen lábfejem, vörös lakkos körmökkel,
térdemre támaszkodó csuklóm, ujjaim közt boros pohár,
hosszú hajam kulcscsontomba gabalyodva,
tüdőm életem fűszeres illatát magába kortyolva,
és magamhoz ölelve az összes pillanatot,
mindig, mindig, örökre,
a végtelenül mély érzelmeket,
mert felszínesen érezni én nem tudok,
soha, soha, semmikor.

2010. december 14., kedd

Mese

Álmomban az utcát jártam, a Moszkva teret,
saját magam mögött lassan baktattam,
s láttam, ahogy gondolataim a szembejövők hatására
mozgóképként kivetülnek az égboltra.
(különleges enzimmel dolgozik az önemésztés)
Az égboltra köpött képek között feldereng,
mikor közelít egy terhes nő, mikor elhalad,
mint egy fenséges óceánjáró,
akkor akaratlanul is a hasamhoz kapok,
övem igazításával álcázom a gondolatot,
hogy "majd egyszer itt is...",
de ostoba vagyok,
mert az egészet álmodom,
és gondolatom kivetül az égboltra,
bár az emberek nem látják,
mert az emberek nem vesznek észre semmit.
Aztán egy pár jön,
a fiú habzsolja ujjaival a lány kezét,
s az égbolton máris látszódom egy vasárnap reggelen,
csuklóddal mellemen,
és olyan öröknek tűnik.
És az álmomban a Moszkva tér közepén
egy szerteágazó szökőkút nyújtózik folyton,
mint valami francia kastélykertben.
Kávájára ülök, de cseppet sem leszek vizes,
nem, cseppet sem.
Az égbolton most apró jelenetek villódznak,
gondolataim egy jövendőbeli díjnyertes rövidfilm témáját keresik.
Senki, csak egy tehetségtelen kókler veszi észre némelyiket,
hogy ellophassa ötletem.
Az égbolton magassarkús nő tipeg,
cipője előbb csupa vörös,
majd csak a talpa az,
majd mint festékeső, feketébe színeződik,
de a nőnek csak a lábait látni, melyek megállnak egy ágy előtt.
Az égbolton most érzések hadakoznak,
mert álmomban érzésekre gondolok,
az ágaskodó szökőkút szélén ülve,
cseppet sem vizesen.
Az égbolton most féltékenység,
nőkre, a férfimra,
sárga, rikít, vakít, szédít.
Aztán vágy, elismerésvágy,
az égbolt tiszta lila,
azt hiszik, csak azért, mert másnap szél jön,
de nem, az az én érzésem gondolatban álmomban,
elismerésvágy csupa lilában.
Most a szökőkút belsejéből látom magam háttal.
Hajam szokatlanul szigorú kontyba szorítva remeg a görcstől.
Az égbolton finom ujjak egy könyv finom oldalait lapozzák fel,
a körmök karcolva olvasnak,
"55 éves volt, mikor eltűnt az utolsó barna hajszála is",
"húszas éveiben folyton kortárs magyar költőnők verseit olvasta
- féltékenységből, kíváncsiságból és kalandvágyból -,
bizonyítani vágyott, hogy lehet jobb mindenkinél",
"harmadik regénye megosztotta az olvasókat [...]
majd megbukott [...]".
Aztán egyszer csak szürke iszapeső omlott a Moszkva térre,
a gyalogosok bőrét szürkére festette,
a hajléktalanokét bearanyozta.
Felálltam a szökőkút széléről, mire az eltűnt,
és ismét a seszínű valóságba kerültem álmomban.
Háromféle pékség bűzölgött körülöttem.
Valaki hirtelen ujjaimba fűzte ujjait,
és magával vitt, csak tarkóját láttam, de mentem.
Azóta se tértünk vissza.

2010. december 11., szombat

Ki nem dühös a világra?

Mindenhol ezt érzem, mindig, akárhol is vagyok.
A metrón, az emberek között.
Az utcán, szakadó hóban.
Otthon, a századik "mikor jössz haza" után.
Az irodában este, a második túlórában.
Vagy csupán akkor, ha fekszem az ágyban,
fürkészem a plafont, és várok, hogy valami csoda történjen.
Csakúgy a semmitől.
Mindig, állandóan dühös vagyok.
Idegesítenek az emberek, mind oly rémesek, szánalmasak, fertelmesek.
És már olyanra gondolok, hogy kerítenem kellene egy pszichológust.
Mielőtt még megőrülök.
Mielőtt még úgy felemészt a düh,
hogy elvesztem az eszem,
és kárt teszek.
Keríteni egyet, és rázúdítani mindent, azt, hogy milyen gusztustalan, és zátonyra futott világ ez.
Kipakolni mindent, szidni mindenkit, ordítani, kapálózni,
hogy neki legyen mire bólogatnia, hümmögnie,
"akar róla beszélni?", dőljön hátra nyugodtan.
Mert mindig, állandóan dühös vagyok.
És mielőtt még megőrülök,
ki kell eresztenem a gőzt.

2010. december 10., péntek

Amitől

Kérdezd meg, igen, kérdezd meg.
Kérdezd meg magadtól, mit szeretnél.
Mire vágysz igazán.
Vagy mitől éreznéd jól magad.
Engedd, hogy belül kicsit elcsendesedj.
Engedd, hogy azok a káoszos gondolatok, melyek egész nap sürgetnek és lázítanak, most apró hullámokká nyugodjanak, ellazítva mindenedet.
És most öntsd ezeket a hullámokat szavakba.
Ne ide, hanem, igen, abba a kis noteszbe,
mely táskádban tengődik folyton.

2010. december 6., hétfő

Megint

Még azoknak az édes harapásoknak lila maradványait viseled a melleden,
melyeket még néhány napja bélyegzett rád az a férfi,
aki aztán egy nyomorult ok miatt,
és mert őszintének lenni fontos alap,
szilánkosra törte a közös heteket,
melyek hátatok mögé sorakoztak egyre többen.
Mert az élet nem szeret mesézni,
ő inkább felülírni imád,
és hopp, megint egyedül zakatolsz haza a vonaton,
a boldogságérzés ott maradt a pályaudvaron,
és nahát, ismét máris írsz,
és hopp, megint egyedül vagy,
megint.
Tanuld már meg,
hinni és bízni csak magadban
szabad,
számítani csak magadra
szabad.

2010. november 16., kedd

Ugyanabban a momentumban

Ugyanabban a momentumban, mikor reggel a fürdőszobában a szempilládat fested, a rádióban bemondja a hírszerkesztő, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet, mire hirtelen megáll az ecset a kezedben, és nézed magad a tükörben, milyen ostoba vagy, sminkelsz, miközben mások nem élnek túl egy balesetet.
Ugyanabban a momentumban anyád beér a munkahelyére és álmosolyt vált a földszinten a szomszéd osztályon dolgozó kolléganőjével, akit egyáltalán nem kedvel, aztán ugyanabban a momentumban otthon a felső szomszéd felébred, őrjöngve lecsapja a vekkert, lehallatszik a káromkodása. Ő még nem tudja, hogy ugyanabban a momentumban pár száz kilométerrel arrébb egy áldozat nem élt túl egy balesetet.
Ugyanabban a momentumban egy lány, aki először visel magassarkút, mert fel akar nőni, megbotlik a sétálóutcában, ugyanabban a momentumban néhány lépéssel arrébb egy kalapot viselő férfi hüvelykujjával sodorva az érméket leszámolja az aprót a pultra a forró reggeli kávéért, de ugyanabban a momentumban meg is hallja, majd fel is segíti a megbotlott lányt a sétálóutcában, aki először visel magassarkút, mert fel akar nőni.
Ugyanabban a momentumban apád rostokol a dugóban, felhúzza az ablakot a szmog elöl, mire ugyanabban a momentumban ugyanaz a hírszerkesztő ugyanarról a frekvenciáról túl vidám hangon elmondja, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet. Ugyanabban a momentumban talán néhány autós, aki hallja ugyanazt a hírszerkesztőt ugyanarról a frekvenciáról, gondolatai közt átfut, hogy bármikor áldozat lehet egy balesetben, amit nem él túl.
Ugyanabban a momentumban egy cégvezető közli egy alkalmazottal, hogy elbocsájtja, és ugyanabban a momentumban a város másik végén egy másik cégvezető közli egy másik alkalmazottal, hogy előlépteti. Ugyanabban a momentumban az elbocsájtott alkalmazott felesége elköszön a gyerekeitől az óvodában, míg ugyanabban a momentumban az előléptetett alkalmazott felesége összeszedi ruháit szeretője hálójának padlójáról. Ugyanabban a momentumban az elbocsájtott alkalmazott arra gondol, este mit fog nézni a tévében tagadásképpen, és ugyanabban a momentumban az előléptetett alkalmazott arra gondol, mit vesz majd a feleségének a fizetésemeléséből, aki ugyanabban a momentumban összeszedi ruháit szeretője hálójának padlójáról.
Ugyanabban a momentumban egy hajléktalan maga alá piszkít az aluljáróban, akinek hajnalban egy egyetemi professzor százast nyomott a tenyerébe, aki ugyanabban a momentumban megérkezik a szemináriumra, és ugyanabban a momentumban eszébe jut, hogy egyszer áldozat volt egy balesetben, amit túlélt.
Ugyanabban a momentumban fáj átérezni, hogy a világ éppen, ugyanabban a momentumban úgy viselkedik, mint egy tömény rövid ital, mely ugyanabban a momentumban szempillantás alatt nyersen és gyorsan végigmarja a torkodat.
És ugyanabban a momentumban a szomszéd felébred, anyád álmosolyog, egy lány megbotlik, egy férfi kávét fizet ki, apád rostokol, egy cégvezető elbocsájt, egy alkalmazottat elbocsájtanak, egy másik cégvezető előléptet, egy másik alkalmazottat előléptetnek, egy feleség búcsúzik, egy másik feleség megcsal, egy hajléktalan bepisál, egy professzor megérkezik, és egy hírszerkesztő felolvassa a rádióban, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet.

2010. november 8., hétfő

Vigyázat, sértődésveszély

Átült az asztal túloldalára, és azt mondta, "nem akarom, hogy hozzámérj, mert megbántottál", aztán már csak kifelé bámult az ablakon egész este, összefűzött ujjaival támasztva állát. Szemeiben a dac vagy’ százévesnek tűnt, és bár rettentően kicsinyesnek tartotta a sértődöttséget, az mégis lassan végigfutott az ereiben, a feje búbjától, a nyakán keresztül, le a derekán át, egészen a lábujjáig. Megfeszítette a vállait, a combjait, a vádliját ez a gyerekes düh, és hagyta szétkaszabolni a józan gondolatokat is, felemészteni lassan a türelmet. Nem engedte, hogy megfogja a kezét, vagy hogy megsimogassa a csuklóját, nem használt semmiféle szó sem. Megsérteni egy Kost öreg hiba, kiengesztelni valódi kihívás.

2010. november 7., vasárnap

Számvetés

Az ember nem akar mindig a szüleivel élni egy fedél alatt.
Az ember nem akar a nagyanyjával élni egy fedél alatt.
Az ember olykor elveszti a barátait.
Az ember olykor csalódik az ismerőseiben.
Az ember olykor csalódást okoz az ismerőseinek.
Az emberrel előfordul, hogy igazinak vél valamit, ami csupán átlátszó és hamis.
Az ember olykor nem elég jó.
Az ember szeretné megválasztani a rokonait.
Az ember meg akar szabadulni a rossz szokásaitól.
Az ember néha félreérti, ha jót akarnak neki.
Az ember meglepően sokáig képes küzdeni a reménytelennek tűnőért is.
Az ember rögeszmés.
Az ember őrült.
Az ember hajlamos.
Az ember kiakasztó.
Az ember naiv.
Az ember önfejű.
Az ember makacs.
Az ember túlságosan sokszor kapja fel a vizet.
Az ember. Vagy én.

2010. november 5., péntek

Fényt!

Nézd, ahogy nevetek és közben minden porcikám rád figyel.
Nézd, ahogy szaladok, fülembe zenét tömök, nézd, ahogy csípőm szökken, nézd, ahogy kacagok és fejem hátravetem, nézd, ahogy szemem a napnak eresztem, nézd, ahogy kitárom karom, kitárom lelkem.
Nézd, ahogy leöntöm magam, mert ügyetlen vagyok,
nézd, ahogy megbotlok, mert figyelmetlen vagyok,
nézd, ahogy elesek, és ismét talpra állok,
nézd, ahogy tévedek, és elismerem.
Nézd, ahogy fényt eresztek a szobába reggel,
nézd a reggelt, amit velem töltesz,
nézd a lélegzetem a paplan alatt,
nézd az életem, ahogy mindennap megérint.

Miattad van az egész.

2010. november 4., csütörtök

Abruptio

Ízekre szakító pillantásától mindig egy újabb keserű csepp szaladt végig a tarkódon, ezért is dörzsölted folyton, bár azt mondtad, csak elaludtad a nyakad, hogy még véletlenül se vélje azt, piszkosul gyilkos neked minden egyes alkalom, amikor újra találkoznotok kell, mert azokat a fránya papírokat még mindig nem sikerült letisztázni teljesen, és nem elég, hogy arra akart rávenni, szakadjatok el örökre, váljon semmissé köztetek az ígért szövetség, mikor végleg szignózod a vakítóan világító lapok alján, hogy nincs többé, ami volt, még a rideg jelenlétével és a jeges tekintetével is egyre mélyebbre döngöl a pokolba, a nyugtalanság legmélyére, megerősítve azt, hogy kegyetlenül kihasználva, átverve és cserben hagyva érezd magad.

Hazafelé másik útvonalat választottál, engedve magad terelni, arra menni, amerre a lábad visz teljesen magától, hogy még véletlenül se kelljen gondolkodnod, hogy ne jussanak eszedbe olyan klisék, mint a hétfő, mint a kötelesség, mint az, hogy egyszer élünk, vagy az, hogy az élet megy tovább, hogy a világ nem áll meg, hogy az idő mindent megold, vagy hogy az élet azért önmagában szép, és megpróbálhatod kikapcsolni az érzékszerveidet, nem figyelni a papírvékony hidegségre az arcodon, az inszomniától vörösen pulzáló erekre a szemeidben, az éteri szárazságra a torkodban, a kalimpáló görcsre a gerincedben, vagy a hisztériás remegésre a térdeidben, de saját magadat úgysem tudod átverni, hiába sikerült ez másnak.

Nem akarod hallani többet, hogy folyton sírsz és panaszkodsz a helyzetre, ami sok más emberrel ugyanúgy megtörténik, mint veled, de ők mégis továbblépnek, csupán te fecsérled ezeket a már egyedül tengődő időket a kesergésre, mert úgy érzed, megérdemled, hogy egy darabig sajnáltasd magad, hiába tudod pontosan, a magabiztos éned is határozottan kinevetne, felpofozna, majd megragadva talpra rántana, hogy megtanulj járni ismét, küzdeni magadért, és csak előre nézni, lerázni a múlt vállaidra ragadt mocskos, mérgező leplét, és újra belenézni a tükörbe, félresodorni a hajadat az arcodból, megsimítani a megmélyült vonásokat a szemed körül, visszaszerezni a tartásod, majd kinyitni ismét a zárva tartott ablakokat.

2010. november 1., hétfő

Szúnyog

Egy képzelet ébresztett fel,
mentás lehelet simította körbe a bokámat.
Rágógumit fújó villamosvezetőt láttam a körúton,
cigarettacsikkek tolongtak a beton hasadékában.
A szavakat nem lehet elégetni,
vigyázz, mert a (lerágott) csontnak is van szaga.
Tíz év múlva vajon,
hol iszom a reggeli kávémat.
És kivé leszek.
Most zsibbadok,
zsibbadva zsibongok,
kalácsra olvasztok sajtot,
paradicsomot borsozok.
Asztalomon szúnyog haldoklik,
vonaglásában élni akarás.
Megfogalmazni a félelmet.
Szavak burkába bújtatni a kétséget.
Kémeket rejteni a fülem mögé.
Ez az, amit nem szabad.

2010. október 30., szombat

Change my 22

And I will lie in cold ash,
not be able to remember,
and I will separate my life with single commas,
sometimes let your question mark join,
and I will kill my friends' mood
with my deep dark instinctivity,
we are always curious about death,
always the time, always the death,
always someone to live for,
or always someone to die for,
hold still darling,
I want to eat your face,
touch your chest,
and I will never drink wine with someone,
whom eyes miss the fire,
and I will never reject the wind,
if she wants to blow herself into my body

2010. október 25., hétfő

Erőszak

Gerjedtél az erőszakra játékból, aztán láttál egy filmet,
melynek első öt percében halálra basznak egy korodbeli nőt.
Az ilyesfajta átértékelések rakják össze az életed,
de a kíváncsi természeted
soha nem hagy nyugodni.

2010. október 24., vasárnap

Dearest

"Always the years between us.
Always
the years.
Always the love.
Always
the hours."

Majd

nagy házzal, nagy kerttel,
sok kutyával, sok gyerekkel,
könyvtárszobával, téli kerttel,
gyümölcsfákkal, terasszal,
toszkán illatokkal,
édes pillanatokkal,
örök szövetséggel,
halhatatlanul

Watch me burn at Sunday morning

Lángolva ébred a lelkem, megvan még,
vasárnap reggeli watch me burn,
és ahogy végignyújtózik a testem,
életre kel bennem minden,
de új szavakat kell találnom,
mert egyre csak a régieket használom.
Lelógnak lábaim az ágyról, de nem érik el a parkettát,
összekoccannak a térdek, a bokák,
majd megrökönyödött pirosba öltözöm.
A kávé forró leheletét érzem arcomon,
az ablakon túlról belém mosolyogja magát az ősz.
Nagyokat sóhajt a szobában a csönd,
elindítom ismét az óráimat.

2010. október 23., szombat

Ne vedd komolyan

Rögtön támadott, cafatokra tépte fogával a nyakam, aztán darabokra őrölte a kulcscsontomat, még csak meg sem inogtam, álltam tovább, tűrtem mindent, amit arcomba köpött. Lekapart minden húst a bordámról, és ujjait csontjaim közé illesztette, morbid csiklandozást mímelt, de arcom nem változott, sziklahidegséggel hagytam, hogy hozzáférkőzzön minden részemhez. Oldalamon végigcsúszó vérem maró méregként számolta fel bőrömet, térdemet magába ette, de bokám szilárdan tartott még. Kinézte magának csípőmet, lefaragott belőle karmával, majd csámcsogva harapta meg combomat, és hergelte magát, amiért arcom, melyhez nem mert érni, sugárzó merevséggel állt ellen minden fájdalomnak. Szenvedésemet akarta látni, megfosztott rögvest lábaimtól, hátamra taszított, s miközben kipakolt belőlem mindent, már a szemeimből is vér folyt könny helyett, arra gondoltam, lehetett volna rosszabb napom is.

A vesszőim elfogyóban

maró víz ízét engedem lefolyni a torkomon | érzem az ereimet megfeszülni abban a korcs demagóg lüktetésben
és akkor megállítom néhány időszilánkra a szívem | hadd szúrjon egy kicsit | hadd hűljön ki a kezed a mellkasomon
majd mikor ez a bestia szív ismét magába szívja az összes levegőt a tüdőmből | akkor már valós tűzzel éget meg mindenem
nem hiszek el semmit | túl hamar nőttem fel | pofákat vágva üldöznek az elvárások
pofonokat osztanék de
némelyik cuppog | másik még köpni is mer
nem értem mi ebben a jel | de ámokfutó módjára üldöz mindenféle emlék
túlságosan rajongója vagyok mindennek | ami a múlté
pedig itt a jelen | forrongatóan
pedig itt tartom | tenyeremen hordozom az életem
mégis borzasztóan magába húz | magáévá tesz a múlt
felpuhul a szám | megkeményedik a lelkem
tengerillatot érzek | olasz utca járdáját képzelem a talpam alá | és amerikai csacsogó | pletykáló | semmirekellő fruskát játszom
bár az már régen rossz | amit elviselni vagy kibírni kell
ez jön most | meg a lemondások
elfelejteni nem tudom | hogy érzek
és mindig is érezni fogok
és mindig is érezni akarok majd
és még a fájdalmakat is tárt karokkal várom | mert akkor tudom csak igazán
hogy élek | veszettül élek
és élni akarok | kilencven évet

2010. október 21., csütörtök

Nincs dílerem

Végigkopogtatni az egész utcát, újra olvasni a metrón, hagyni magam elkalandoztatni, örülni a hidegnek, hagyni a tüdőt megtelni faggyal, magassarkúban is lábujjhegyen fellépkedni a lépcsőn, odacsukni a kapuval egy száraz falevelet a küszöbhöz, csöndben felmenni hogy ne ébredjenek fel a földszinti szomszédok, számolni fejben a perceket, felidézni egy óra zakatolását, emlékezni egy vonat illatára, látni képzeletben régi házakat, beengedni a meleget a bőrbe, csókot adni körömre, találni egy új barátot, megbízni egy új barátban, eltávolodni sok régitől, szinte mindtől, érezni a változást, szembesülni azzal, hogy ez már más, ez már nem az, mint régen, jó is meg rossz is, mindent meg lehet szokni, kézzel, tollal írni is el lehet felejteni, számolni fejben is el lehet felejteni, gyerekkori szerelmeket is el lehet felejteni, fontosságot is el lehet veszíteni, ősrégi jegyzeteket szívbaj nélkül darabokra tépni, és szívbaj nélkül szemétbe hajítani, függővé válni, elvonási tüneteket produkálni, elfelejteni régi iskolatársak vezetéknevét, elfelejteni régi munkatársak keresztnevét, alaptalanul albérleteket nézegetni ebédszünetben, mézes krémet kenni az arcra, megtalálni egy cipőcsodát ismét, vágyni a birtoklásra, örülni a birtoklásnak, kielégülést várni a birtoklástól, csalódáshoz jutni a birtoklás miatt, őszintének lenni a kezdetektől, elfelejteni azt hogy taktika, meztelenül táncolni sötétben éjjel, egyszerre felébredni reggel, szedres kávéról álmodni, zúgást hallucinálni, ülve megszédülni, jövőt elképzelni, gyulladást csökkenteni, szkeptikusan hozzáállni egy esküvőhöz, örülni olyan egyszerű dolgoknak mint a bluetooth, nem fázni akkor sem ha tényleg hideg van, végigsimítani százszor is a szemöldökét, könnyezni a biztatástól, hiányolni a múltat, piszkosul értékelni a jelent, kicsattanó optimizmussal várni a holnapokat, fecsegni összefüggéstelenül, varázsolni a határ úton is, elérni az utolsó metrót, szemezni a villamoson, megjátszani hogy nem is kellesz annyira pedig de még mennyire, elfelejteni meglátogatni valakit, aztán mindent mindenestül LESÖPÖRNI, és kezdeni az egészet elölről.

2010. október 19., kedd

Szippantás

Létezik az a zsibbadás, mikor úgy érzed, az agyadból éppen energiát szippant ki egy kemény drogos, elrabolja, benyeli, felemészti.
Én meg csak azt tudom hajtogatni, nem tudok írni, nem tudok írni.
Szíveket akarok kitépni. De most valahogy nem sikerül.
Most. Valahogy. Nem.

Nem szokom meg az édes illatot

Tépess le magadról mindent képzeletben.
Lökesd magad falhoz, szoríttasd csuklód fejed fölé,
kulcsoltasd lábad egy másik csípő köré.
Emeld pulzusod az egekig,
doppingold szíved a végtelenségig.
Táncolj, ússz mélyen,
ritmulj, facsarj egészen,
majd kapitulálva merészen,
hagyd el a süllyedő hajót,
még nem késő,
még nem félő.

2010. október 17., vasárnap

Milyen?

Olyan, mintha két ember lakna bennem. Az, aki az irodában dolgozik, és az, aki az irodán kívül LÉTEZIK.
Olyan, mintha apró horgok kapaszkodnának a pórusaimba. És minden hétfőn újra meg újra megrántaná valami idegen erő ezeket a horgokat, és én majd' SZÉTSZAKADOK.
Olyan, mintha azt érezném, létezik egy másik világ is, csak egy világon túli automata valamiért ide KÖPÖTT KI.
Olyan, mintha küzdenék saját magam ellen. Mintha büntetés volna, hogy huszonkét évesnek KELL LENNEM.
Olyan, mintha most is épp történne valami változás, de én nem akarnék RÉSZT VENNI BENNE.
Olyan, mintha abszolút egyedül volnék a földön, pedig újabb és újabb, fantasztikus emberek KERÜLNEK AZ UTAMBA.
Olyan, mintha folyton lemaradnék valamiről. Mintha már mindenhez túl KÉSŐ VOLNA.
Olyan, mintha már száz éve itt volnék. És olyan, mintha eszeveszettül keresném a KIJÁRATOT.

Hát nem is olyan tökéletes

Apámmal nem lehet beszélgetni.
Anyám elárulta, hogy a válást sem bánná.
A húgom antiszociális, a saját teremtett kis világába zárkózik.
A másik húgom nem akar felnőni, mogorva és ellenséges.
A nagyanyám magányos, és már nem akar élni.

Gond van.

Selyem

Fogalmam sem volt, mi a gond. Aztán észrevettem, hogy zaj van. Zajnak éreztem, amit máskor úgy szeretek, az órák kattogását. Egy perc kellett, megragadtam sorra mind a négyet, és megfosztottam őket az elemtől. Hallgatóztam, és csönd volt, végtelen.
Valamiért önmagában nem volt ez elég, szemem már a kis kék dobozt kereste a rengetegben, s mikor megkaparintottam a füldugókat, azon nyomban megfosztottam magam a hallástól. Kirántottam a fiókot, kisodortam gyomrából minden rémes rongyot, melyek elrejtették azt a valódi csipkével vert, ősrégi kombinét, amit ezer éve nem viseltem, pedig magamért régen annyiszor megtettem. Az a kombiné megváltoztat mindent, a csipke mesélni tudna, mesélni tudna sok mindent rólam.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, s arra gondoltam, valakinek az ágya akkora, mint ez az egész szoba. Négy párnát tornyosítottam egymásra, s a földre ültem, a melegbarna parketta hideg volt, mint a jég. Oldalt, az ablakban vettem észre magam. A csontfehér pánt végigszelte langybarna hátam, sokáig néztem ezt a részletet magamból, majd feltűzött hajamat szabadon engedtem. Hihetetlen, mikre képes a gondolat, megszületik benned az, hogy a selyem finom érintésére vágysz, s akkor eszedbe jut az a régi kombiné, magadra öltöd, majd hajadba túrsz, mely szintén szokatlan, más, és szintén a selymet idézi fel benned. Minden a kedvedre tesz, minden szolgálja a kívánságod.
És akkor elnyúltam a parkettára fektetett takarón, a pánt levált vállamról, még éreztem a hátamat birtokba vevő libabőrt, s mielőtt még kibontakozhatott volna fejemben a szokásos őrület, elaludtam.

2010. október 10., vasárnap

Kicsapongások

Nem is a foltokat rejtegetem igazán a nyakamon,
hanem magam rejtőzöm el előlük,
s rejtekemben derülve tartom a titkom.
Gyere, ragadd meg a torkom és fojts halálra,
hogy azzal az eternális orgazmussal születhessek újra erre a világra,
melyet belém robbantva okozol, az összes körmöm hegyéig végigrázva,
elmémet zsibbasztva, tarkómat mardosva.
És majd mikor a lélegzetem is dobhártyát képes szakítani,
és ujjam simítása mély perzseléseket hagy a testeden,
és megvakulsz attól, ha szembogaramat vadászod,
és hangod elhagy ajkamtól,
akkor akarj majd a legjobban.
Mert mindannyian vágyunk valakire,
közben mégis úgy magunkba zárjuk, védjük mindenünket,
miképp hártyavékony szárnyat fed sziklaszilárd kitinpáncél.

2010. október 5., kedd

Mit nem

Én nem akarok tisztességben megöregedett BKV-ellenőr feleség lenni
Én nem akarok tisztességet
Nem akarok egyszerűséget
Nem akarok hétköznapot
Vad intimitást akarok
mely nem jussa az együgyűeknek

ősrobbanás

Ne felejtsd el égve hagyni a kihúzott gyufát,
aztán kormával festéket kenni a szememre,
majd belebújni, belenyúlni, belecsúszni a bőrömbe,
kifordulni az elmémből, megmerítkezni kelyhemben,
megízlelni nektáromat, csapolni a hévből,
megrészegülni tüdőmből szivárgó pulzusomtól,
kiereszteni szánkon a füstöt,
felrobbanni hangosan
az égve hagyott kihúzott gyufától.

2010. október 4., hétfő

Taszít a szabályos

Szabályos szex,
ferde hajlamokkal,
egyenetlen szemöldökkel,
női bajusszal,
férfi hormonnal,
szabálytalan fogsorral,
félrefazonírozott intimitással,
hajlott szándékkal,
hamis gyönyörrel,
néma libidóval,
kitalált összhanggal

H

Helikopterek zenélnek a fülemben,
rángatom ritmusukra a vállam,
de elég kinyújtanom a karom,
és máris én vagyok a helikopter, ha akarom.
Azt képzelem, hogy tudok zongorázni,
és minden billentyűt úgy érintek meg,
mintha volt szeretőim ajkai volnának.
És jó végre homályba veszejteni a kihasználót,
megszüntetni vakon vélt fontosságát,
és ismét kitárni a szárnyakat.

2010. október 1., péntek

ujjbegyek a nyak bőrén
a tapintás a minden
ez most ilyen

2010. szeptember 26., vasárnap

kapocs

feltekintés, egymásba, mágneseződő, szemek, jeladás, pillantás, hirtelen, megragadás, térdhajlat, szorítás, kulcsolás, feszülés, közös, ritmus, közös, hullám, közös, levegő, semmilyen, távolság, semmilyen, kérdés, szétfeszülő, mellkasok, józan, eszme, kiesése, néhány, végtelen, valóságos, momentumra

Expedíció

Beleharapni mindenébe, a húsába a lapockája alatt,
a gömbölyű vállaiba, derekában a kanyarulatba,
aztán finoman a csuklója, bokája bőrébe,
a hasába a köldöke fölött,
az udvarba a bimbónál,
ízt, illatot lopni minden porcikájától.

2010. szeptember 25., szombat

Csakúgy vagyunk

A nyakszirtemen pihenteted majd a fejed, és a vállam érezni fogja a lélegzeted.

Időt kell szakítani arra, hogy szeresselek. Hogy szeressek.

Mit számít a pénz.

Nem sokat.

2010. szeptember 19., vasárnap

Zajok

Késő este volt a Fény utcai piac oldalánál megint ott ültek a betonszegélyen a tizenévesek és itták az alkoholt kopogott a csizmám pötyögtem a blackberryt se nem hallok se nem látok nem is létezem láthatatlan vagyok és csak akkor jutott el a tudatomig hogy zavartalanul elmentem egy üvöltő sziréna mellett mikor már a zebrát tapostam és belegondoltam úristen hát már ennyire érzéketlen lettem ingerszegény egy ingergazdag környezetben már a magas frekvencia sem tűnik fel egybefolynak a zajok minden egyes újabb üzenet egyedi szignálját félálomban is felismered s akkor hirtelen rájössz mennyire zavarba tud hozni a kristálytiszta csönd hiszen már olyan nagyon régen nem is érzékeltél olyat észreveszed-e még egyáltalán ?

Remélem, örökre

meddig lehet emlékezni
meddig van értékük, meddig melengetnek vagy dermesztenek a múltdarabok
meddig emlékszel dátumokra, meddig emlékszel rokonokra
meddig tudod még felidézni a hangot, az illatot
a szeméből a fényre meddig emlékszel még
a ráncokra a szája mentén, ahogy mosolygott
a hajának tapintására, kezének melegére
már tizennégy éve
és nem akarlak elfelejteni soha

2010. szeptember 14., kedd

welcome to the planet

Már megint haragszol mindenkire,
de leginkább önmagadra vagy dühös.
Ez a félelmetes erő, ez a nyughatatlan harag meg is mérgez,
beteg leszel tőle, a bőröd, a hajad, a fogad, a lelked
megsínyli mind.
Hogy lehet ebből kiszállni? Ki kell? Ki lehet?
És inkább elmenekülnél.
Nem találkozni senkivel, ki új.
Hogy ne lássa ezt az embert, ez a bőrt, amit most viselsz,
mert ő nem te vagy, nem ez az igazi formád.
Azt szeretnéd visszaszerezni rég,
csak valahogy most annyira kilátástalannak tűnik,
hogy valaha visszatérj az eredendő önmagadhoz,
akit eszedben sincs gyűlölni,
hanem imádsz mindenestül.
De hol van, hol van.
Miért nem tudok olyan lenni, mint akárki más?
Lenyírom a hajam, kihúzom a fogam, lekaparok minden bőrt.

2010. szeptember 12., vasárnap

baromira nem

abszurd kérdéseken töröd a fejed
vajon hány születik meg azokból az emberekből, akik ebben a pillanatban fogannak meg
hány fészkeli magát aidses méhbe, hány veszi magára a dawn kórt
hánynak ér testéhez hideg fém majd
hiszel az istenben, és azt akarod hinni, hogy kiválasztott vagy
hogy más vagy, mint a többi
a világot egészen biztosan más szemszögből látod
megismersz egy férfit, de nem mersz neki mesélni erről
mert ő olyan átlagos
és rögtön címkét ragasztana gondterhelt homlokodra
"őrült"
és félsz
tulajdonképpen félsz, mert tervezel
előre az életedet
hogy mit akarsz elérni, hová akarsz eljutni
aztán hirtelen látod magad, majdnem százévesen,
valahol egy nagyon messzi országban
nagyon sok ráncszállal az arcodon, mély bölcsességgel a lelkedben
a várakozás és a félelem
te nem tudsz egyszerűen kikapcsolni
rájössz talán, hogy rég elvesztél
már évek óta nem találod azt, aki voltál
és bizony újabb évekbe fog telni, hogy ismét rátalálj
találkozol egy lánnyal
először lát életében
de mikor belépsz, azt érzi
meg fogod ismerni
és fel leszel rá készülve, hidd el
csak ne fojtsd el, csak ne fojtsd el

2010. szeptember 5., vasárnap

Az életből érteni nem tudok

Mindig az kell, ami nincs. Mindig az kell, aki nincs.
Ergo, ergo, ergo. Ego, ego, ego.
Annyira nehéz ez? Hát tényleg, annyira nehéz ezt elnyerni?
Eredendően naiv vagyok, elvesztem az arcom, naiv is maradok.
Nem értem azokat, nem értem azokat, akik elválnak.
Köpjetek csak rám, de nem értem a veszekedéseket, nem értem a nézeteltéréseket, nem értem a haragokat, nem értem a feszültségeket, nem értem a gyűlöletet, nem értem a felbomlást.
Utána már ti is tudjátok, hogy mindig az kell, aki nincs?
Korábban ítélkeztem. Nem bírtam a hangot, mely megszólal másokban, "egyedül vagyok".
És most ez a hang nyomást okoz az én fejemben is, egész nap tartót, lüktetőt, szorítót.
Nem értem, milyen eredendő erő táplál belém ennyi szeretetet, mely már horrorba illően kínoz idebent.
Nem értem, hol van, nem értem, hol van.
Az a másik, tudjátok.
Akinek ez az egész majd jár.

2010. augusztus 28., szombat

Csapdában vagyunk

Mit érezhet...
a Deák tér átjáró folyosóján kolduló cigány asszony, kinek évtizedes fájdalom vésett pókhálót arcába? Talán magányos, talán hatalmas családos.
Mit érezhet...
a Blaha Lujza tér villamosmegállójában zsonglőrként kezein járó, lábak nélküli hajléktalan? Talán minden éjjel máshol pihen meg.
Mit érezhetett...
a reflektorfényes kifutón vonuló modell, ki magazinom fotóján szerepel? Talán azóta már áldozata lett az egésznek.
Mit érezhet...
a napi 12 órát a pénzváltó fülkében ücsörgő fiatal lány? Talán gyűlöli a kapitalizmust.
Mit érezhetek...
mikor 14 óra munka után a metrón fejemet az ajtónak támasztva szembe nézek az ablakban felsejlő karikás szemű nővel? Talán nem lehet mindig egy elképzelt élettel vigasztalnom magamat.

2010. július 16., péntek

Just make it happen

run

DaNCe

s
ing

F
igHt

L
oVE

L
ive

Without any hesitation

It is time to LEAVE BEHIND the monsters of your PAST

2010. június 29., kedd

Túl halk, túl forró

Elgondolkodtató.
Túl halk vagyok és túl forró.
Ezt írod tintával a mellem fölé.
Pedig én csak igaz barátod akartam lenni,
s nem folyton kedvtelésből szenvedni,
kéretni, mint az szokásod.
Nem érdekelnek fesztiválok,
képzeletben a 19. században járok.
Hűvös tengerpart nyúlik messze szemem előtt.
Nincs különbség, hogy a szél vagy a könnyek
hűsítik arcomat.
Csak érzések vannak. Csak tiszta érzések.
Sós levegő marja számat,
a függöny átszaltózik a terasz ajtaján.
És bentről zongora hallatszik.
Játszol, szeretem.
Rímeket gereblyézek a parton.
Az életem egy kosztümös sanzon,
nővérem Virginia Woolf.
Kézen fog, s a tengerbe húz,
habruhám, mint szende tajték,
a hullám mesés nyakék
magával ragadva szeret.
Hegedűkacagás üti meg fülemet.
Csak a szeretet, csak a szeretet
áramlik képzeletemben.
Zsibbadnak szemeim a folytonos remegéstől.

2010. június 27., vasárnap

Képzelet, Richmond

Istenem, hagyj meg örökre boldog álmodozónak
Akkor is, ha számos befolyásolni kész realistát vág utamba az élet
nem vágyom másra, mint reggelente belélegezni a frissességet
derekam melegét érezni tenyere alatt
s nyújtózásom ívében hű karjába gabalyodni
soha nem marakodni
ismerni, várni rá, szeretni
s cáfolni azt,
hogy nem létezik az őszinte mindörökké

2010. június 12., szombat

Capote hidegvérű hőse

Nem tudom, mi hajt még vért az ujjaimba,
hogy' ragad tollat a kezem.
Depresszióból könnyen válhat mánia,
erre tüstént jelentkezem.
Dacos düh, komor harag vagyok,
gyerekes, röhejes rohamok bajnoka.
Könnyű okolni a másikat,
könnyű hibáztatni a világot,
könnyű folyton kritizálni,
könnyű gyűlölni férfit.

Szeretni nem tudok,
elhagytam hozzá a szívet.
A cselekvés nem sikerül,
elvesztettem a lendületet.

Nem kell több ember,
ki elmebajom konstatálja.
Nem kell több paprikajancsi,
hogy megtudjam, nulla vagyok.

Rémes álmok és szédülések gyötörnek.
Képzelt daganatot érzek lüktetni fejemben.
Büntetés szivárog belém a tudatalattiból.
Féktelenül randalírozik bennem minden frusztráció,
minden rossz emlék éjszakánként,
s nemrég, életemben először, meggyilkoltak álmomban.
Két lövés.
Egy' a homlokon, másik mellkasom közepén
távozott,

miközben oldalamon fekve aludtam.
Temetésemen anyám annyira zokogott,
hogy könnyei végigfutottak a valóságban
arcomon.
De ki volt gyilkosom?
Capote hidegvérű hőse.
A koporsóban vörös szájjal,
vörös körmökkel aludtam,

valamiért vidéken földeltek el.
Nem fájt már semmi,
felhőtlen és szabad voltam,
halványan mosolyogtam.


Miért telik ilyen gyorsan az időm?
Minden sürget, mindenki hajt.
Dönts, dönts, miért vagy határozatlan?
Csak egy bolond vagyok, de az határozottan.

Bár újrakezdhetném.
Könnyebb út volna a tiszta lap.

Elhagyni mindent és mindenkit.
Nem emlékezni.
Nem emlékezni semmire és senkire.

Néztem a sebesen rohanó Dunát Budafoknál.
A közepébe képzeltem Virginia lebegő testét,
majd a magamét, a hideg vizet, a nyákot,
a halakat, kiket utálok, ha hozzám érnek.
Csak futottam, futottam a rakparton,
versenyre kélve a folyóval.
Virginia teste egyre gyorsabban szaladt,
örvénybe futott,
faágba akadt.
Ahogy a gyenge szél arcomat érte,
sírtam.
Milyen egyszerű lehetne.
Bár tudnám biztosan, hogy
a fulladás pillanatában,
azonnal reinkarnálódom
valahol máshol.

Nem emlékszem, mióta szorítom magamhoz
a gyávaságot.
Azt kántálom, mit gyűlölök,
s elfelejtem, akad mit
szeretni is.
Rossz egyre gyakrabban érezni,
csupán azért maradok életben,
hogy a közelállók ne fájlaljanak.
Önző kérdés, önző gondolat,
vajon kinek számítana a távozásom.

Lehetséges megszűnni teljesen?
Fogható kézzel a létezésem?
Idegpályákon sprintelek,
koponyám feszíti a képzelet.
Elpárolgott minden öröm.

Az öngyilkos költőket akarom.
Fülükbe súgni, "ne tedd".
Elrejteni a Veronált,
elkerülni a vasúti síneket.

Minek legyek értelmiségi?
Ezen halott ereket felvágni sem érdemes.

2010. május 30., vasárnap

Notesz

Amikor egy ember (egy férfi) szavai, amiket hozzád intézett (még akkor), az emlékezetedben (mindennap) még mindig elevenen élnek, az az érzésed (igényed) támad, hogy ezek nem tűnhetnek el (még véletlenül sem) a feledésben, és valahogy meg akarod őrizni őket. Ezért, mikor (hirtelen) bevillan egy-egy mondat (mozzanat), úgy döntesz, leírod (a kis noteszbe, ami mindig nálad van), és reméled, hogy (a szokásos) hirtelen felindulásaid egyikében nem fogod elégetni (mindenestül) az összeset.

2010. május 26., szerda

The clouds are my secret friends

They can hide my freaky loneliness

2010. május 24., hétfő

Már megint karmolok

Lángokat karmolok a kezedre,
a két kis gödröt akarod a derekamon.
Hajam takarja fél arcom,
kontrasztok tekeregnek rajtunk.
Legyünk izgalmasak,
kiáltsd vállam gödrébe a vágyad,
le akarod venni a harisnyámat?
Túl erősek vagyunk egymáshoz,
egyszer serceg, máskor gyöngyözik
a bőröm tőled.
A közelséged beljebb találkozik velem,
mint az testi valónkban látszik.
Attól még, mert mindent markolsz
sebtiben,
közel sem birtokolsz
semmit belőlem.
A test csak bábu,
néha szálkákkal sózott.
Lelkünkben a hév feloldódott.

Fáj hát, ha belém hatolsz?

22

Elképzelem ezt a 22-est,
mint egy otromba, nyers, nap égette mérföldkövet,
valahol a száraz országút viszketegségében.
Tetejére lépek, egyensúlyozva állok,
stabilnak tűnő,
mégis ingatag szobor ez a kő.
Dohos szagot érzek, holott égeti a nap fejem.
Izzadnak a kettesek a műmárványról,
pengeélen táncolok.
Leszökkenek, megcsókolom címerét,
s fekete rúzsként maradnak ajkamon a számok.

15 sor

Még ne találj bennem összefüggést,
még ne azonosíts be.
Még ne kérj tőlem örömöt,
még ne emeld meg a szemöldököm.
Még ne higgy a megérzéseimnek,
még ne hallgass a szívemre.
Még ne kívánd az elgyengülésem,
még ne bízz bennem.
Még ne érezz irántam,
még ne vállalj értem.
Még ne figyeld minden rezdülésem,
még ne kémleld a szívverésem.
Nem állok erre készen.
Nem megy a higgadtság,
túl könnyen forrósodom fel.

"They died with my name on their lips, my taste on their tongues"

Ssssssshhh, takard el a bejáratot.
Nincs más feladatod,
mint végig állni a tekintetet.
Kerek falú szobában ülünk,
fáklyák és tűz,
barnább a szemem, mint napfényben.
Ugrál a szemed,
vidd arrébb kezed,
elront mindent az érintés.
Miért hiszed, hogy csak úgy lehet?
Ússz velem a képzeletben, csak nézd a szemem,
táncol a gondolatom, hullámzik lélegzetem,
elérheti kétségedet.
Máris meg vagy szeppenve?
Ne számold a szempillámat,
nem sikerülhet neked.
Ne rejtsd el a kijáratot.

Gőg

Száraz, kicsorduló szemek, sötét karikák,
ez' vagytok ti, emberek.
Temetésén a halott is siratja magát, bőg,
elkíséri, s szemét festi hűen a gőg.
Cserépajkak, s szótlan kezek,
egyetlen jelet sem ismerek.
Nem tudtam beszélni vele,
hiába velem hangok ezrede,
kezem beton, csuklóm gyerek.
Már egy éve, már egy éve...
itt ül bennünk a döbbenet.

2010. május 19., szerda

Holt ember szavai

Az a közös tér, amibe kerülünk, mi utasok, mikor vigyázunk és bezárul a metrókocsi ajtaja. A lég abban a közös térben közömbössé pállik, üressé dohosodunk magunk is. Együtt vagyunk és mégsem, közös az utunk és mégsem. Sokan gyűlöljük az elrablását annak a millió percnek, amit magába fal az a sok szerelvény. S miközben játsszuk a metróetiketti szerepünket, számolok, mióta ismerem a férfi hangját a hangszóróból, aki közli a megállók nevét. Ugyanúgy mondja, nem is öregedett a tónusa, nem is él már, találgatok. Talán egy holt ember szavai utaznak velünk a pállott kocsilégben.

2010. április 21., szerda

Végzetes dózis

Nincs uralmunk a felett, hogy a tudat alattink milyen utat választ bizonyos események feldolgozásához. Előbb, vagy inkább utóbb sikerül csak észrevenni és belátni, hogy minden miből kifolyólag történik. Egészségtelenné korcsosultak a gondolataim, közhelyesen szólva, szétestem, a perverzitás legfelsőbb fokáig hág a szexuális fantáziám, s kisebb lemaradással ugyan, de a cselekedeteim is.
Már nem akarom tudni, mi a szerelem. Nem kell egy olyan történet szövege, amiben minden második sor szavait pirossal kell aláhúzni, mert csak elrontott románcot tudunk írni. Aztán elhamvasztja magát a kézirat, mintha mi sem történt volna, és csak a miértek maradnak vállamra hullva.
Éheztetett lelkem buzgó vénájába mérhetetlen dózist kapott a boldogságból, egyre nagyobb intenzitással adagolódott ez a kegyetlen drog, aránytalan is volt a magával sodró sebesség. Még fel sem szívódott az anyag minden molekulája, hirtelen nem volt több fiolával belőle. Gyötrelmes várakozás után a tű végül
éjfél előtt pár perccel kitépte magát lelkemből. Csak néhány zavarodott nap erejéig tartott ki a keringésbe került kábítás. Óramű pontossággal jelentkeztek Elvonási Tüneték, hogy érdekelné őket a megüresedett vénanyílás. Hiába küldtem őket a pokolba, már be is fészkelték magukat, és gúnyosan felém köpték, erre ne keressek rehabot. A seb is elfertőződött, s csak szennyezte endorfinért könyörgő véremet. A tébolyultságot előidéző, nem választott megvonás minden termelődött energiáját abba fektette, hogy elmémet továbbgondolásokra, hibaelemzésre késztesse.
Semmi sem lehet pedig hiba, csak ilyen az addikció. Függőnek lenni nem bűn, igény.
Mikor Elvonási Tüneték megunták az albérletet, átadták a kilincset Libidónak. Ő magában érkezett, udvariasan kopogtatott, de amint beengedtem, folytonos nyugtalanságot árasztó szörnyeteggé többszörözte testét. Arra késztet, hogy péntek éjszakánként becsípjek, és abban a jól ismert szobában kössek ki. Hogy ne gondolkodjak, ne értelmezzek, ne gondoljak értelemre, csak állat legyek.
A tűszúrás helye már nem pulzál, nem ég, nem gőzölög. A vér alvadni, s a seb varasodni mégsem tud.
Nem érdekel a bizalom, nem is keresem. Az őszinteség nem is létezik. Senki sem egyenes, mindenki ferde. Ferde hajlamokkal, görbe utakon.
Ha én hatolhatnék beléd, akkor sem tudnám, ki vagy. Volt egyszer egy sziget, azon egy férfi és egy nő, hazug képzelet áldozatai. Visszakérném a rózsaszín szemüveget. Csupán addig, hogy én vehessem le finoman szememről, és ne az a brutális pofon verje le arcomról, s hulljon vele együtt minden a porba, összetörve, mert még rá is taposol.
Rehabilitációs vakációra készülök. De én kibaszottul nem vagyok hűséges magamhoz.




"I wanna fuck you like an animal,
I wanna feel you from the inside."

2010. április 19., hétfő

Áthullámzott napéjek

Csak egy kicsit hadd csapjam még be magamat.
Hadd ringassam magam abba a hitbe, hogy régi szeretőkhöz menekülve lelkem megnyugvást, testem szabad kielégülést talál. Hiába születik meg nemsokára a tavasz, még mindig garbók ölelésébe akarok bújni, mintha a tél nem szívódott volna fel. El akarok rejtőzni, nem látszani senkinek, és csupán a megfigyelő karakter vagy a súgó szerepét betölteni a hétköznapi színpadokon. Nem akarom szabadságra küldeni a sálaimat, pedig most sokszor fojtogató minden.
Manikűrollóval lekaszabolnám a belőlem eltávozni nem kívánó (vagy nem tudó?), irány és instrukció nélküli motoszkálás karmait. Egyre szemtelenebb, egyre élesebben s mélyebben mar, váj belém billogot.
Folyton rohanok, de talán azt sem tudom, hová tartok. Félek, hogy utolérnek a közhelyek, hiába szedem gyorsan a lábam.
Sör, szódás vodka, gin-tonik, a sorrendet már nem tudom elmesélni. Fürkészem a kamraszerű szórakozóhelyen a nők homlokát. Szemük, szemöldökük, csípőmozgásuk már szövi a partnerjelöltek köré a hálót, pókszándékkal vágynak a bekebelezésre. Csak néhány óra, s megdöbbennek, fojtást kapnak, de nem félnek, nem léteznek idegenek, nagyobb az élvezet, s ondó csordul a torkokba.
Egy csendes bérház udvarának homályos sarkában csókolózom. Hetedik kerület, ki tudja, hol. Még mindig nem tudsz csókolózni. Már nincs motivációm megmutatni. Nem akarom törtető nyelvedet, mindig elsieted.
Mindig szabad vagyok. A Szimpla Kert udvarának közepén aprócska, hajdanán volt kávézóasztalt találtunk, egy kerti székkel. Szereztél egy másikat, és máris meséltem, miközben tüzet adtál a cigarettámhoz. Bár nem néztem épp szemedbe, láttam, tetszik, ahogy rágyújtok. Aztán annyira beléd mélyesztettem tekintetem, hogy zavarba hoztalak. Mindig feléled ez a kontaktus, mi köztünk örökösen vonaglik, ezt nem lehet tagadni.
Blúz és magas sarok. Biztos, hogy ez én vagyok? Blúz és magas sarok, csak nézem az ablakból a parkban heverészőket. Talán mégsem vagyok szabad. Semmikor.
Mennyezet felé merészkedő lábaim, mint a gyertyák lángja, hullámzanak. A zongorán bár tudnék játszani. Holmijaid halmát hordja hátán. Együtt itt, és mégis örökre külön, de tudjuk ezt.
Produkál az emlékezetem egy illatot, az orromba csempészi, még mindig túl gyakran, mintha valóban ahhoz a testhez tapadna épp szaglásom. Tudom, kié, és nem kellene éreznem.
Azt hiszem, kifosztom a világot, amennyire csak tudom.

2010. április 9., péntek

When we'll wake up some morning rain will wash away our pain

Egyszerűen imádom ezt a nőt. Régebben figyelemmel kísértem őt zeneileg, aztán valahogy kikerült a spektrumomból, de még időben eszméltem ismét.
Napok óta mindenhol ezt a dalát énekelem. Reggel, amint felébredek és még ágyban lebzselek kicsit. Aztán a fürdőszobában, ahogy megkeresem a tekintetem a tükörben. A konyhában, ahogy a tejet forralom a kávéhoz. Az utcán már csak dúdolom, a metrón magamban üvöltöm, és mikor este az utolsó kollégám is kilép az iroda ajtaján, ismét rákezdek.
Üdvös volna egyszer egy igazi olasz piazzán, igazi olasz kávét majszolva, igazán olaszosan csacsogni vele egyet, persze olaszul, igazian. Tüneményes csaj lehet.
A dalhoz kreált videóból hasít egyfajta kalandos életérzés, életöröm, szerénység, természetesség, amitől folyton folyvást megingok, ha szakítok néhány percet ezekre a képsorokra. Megingok, mert ámulok, megingok, mert én is erre vágyom. Talán nem is lakásra kellene spórolnom, hanem utazásra, végtelen sok útra. Mi értelme egy lakásnak, mely röghöz köt, ha nem látom azt a kis millió helyet soha, amit pedig tiszta szívemből meglátni, megtapasztalni, megérezni, megkóstolni, megérteni vágyom?




Ugyanattól az erőtől pulzálnak az ereim, mint ami a hangjának ad varázslatot, ha őt hallgatom.

2010. április 5., hétfő

Találd meg őket, várnak már rég

Nem számít az, hogy hány napja tátong aszott filterrel belében a teás bögre az asztalomon.
Az számít, hogy megölelem a lányt a vágány mellett, mert sír, mert látom, hogy fél, s nem bízik magában eléggé - arcát a kezem közé veszem, és úgy mondom a szemébe, hogy "kibaszottul büszke vagyok rád, erősebb vagy mindenkinél, érted?".
Kontaktlencsén át nézni, tekinteni a világra olyan, mint kotonnal szeretkezni. Az idegen anyag megszokhatatlansága terpeszkedik velőmben... és nélküle mégsem látok. Tudom, egyszer teljesen vak leszek, de majd akkor is írom, hányom, kaparom, okádom magamból a szavakat.
Egyszerre bámul az utcán mindenki és senki. Itt minden egy időben van jelen; a high-tech és a századelő, piac a pláza hátában. Még a nyugdíjas vénember is szemeimbe csimpaszkodik tekintetével. Mert elég a füstösre festett szem, mélyén a tűzzel, elég a cipő, ha kopog, elég a magabiztosság és a csípő.
Babakocsis anyuka néz; ki ez a nő? Ő az? Ő az-e? Akivel mindent lehet? Tabuk nincsenek? Ő a vad, ő az erő, aki mindenki szeméből olvas. Csak az övéből nem lehet megfejteni semmit, maszkot húz a retina. Mi jöhet még, kín, gyötrelem, nincs velem hozzá senki sem.
Harapásnyomok szóródtak szét testemen, fel-felbukkannak itt-ott. Száraz fényt, édes fényt is iszom, telhetetlen vagyok, mindent akarok, azt is, amit te, hatványozom ezer örömmel.
Szerelmes apácákat akarok, titoktalan papokat akarok, Jézust akarom ballonkabátban szivarral. Pörkölődő párokat akarok a parkokba, tüzet akarok, vizet akarok, szelet és esőt kívánok arcomba. Szemem helyén is csapjanak fel lángok, égessen minden, elporladni sosem fogok.
Gyűrt kontyban hajam egész nap, estére leomlik a lavina. Fáj a mozgás, fáj a mozdulatlanság. Nem tudom érezni a levegő ízét. Toszkána zöld mezeiben alszom el.
Csend, csend, csend, zaj és öröm.

2010. április 3., szombat

Édes fény

seb van a kezemen.
miért tátong ez az űr a szemem előtt mindenhol?
hadd legyek egyszerű, hadd legyek együgyű.
nem bírom a nyomását őrületemnek. mi az, hogy ép elme, mi az, hogy éles látás.
nem akarok. nem akarok megfulladni.
nem tudom, hol vagyok. börtön és tenger minden.
nem akarok csúnyán beszélni, nem akarok szépen beszélni.
nem akarok csúnyán gondolkodni, nem akarok szépen.
rongyosra tépkedtem a szám, véres a köröm. talán csak el vagyok gémberedve. ne bassz meg, ne kérd, hogy ezt mondjam ki.
ne húzza táska vállaimat. kolonc és béklyó minden.
csak egy tollat kérek a kezembe, feketét. felületnek megteszi bármi, teleírom a bőrömet is, belülről is, de ott csak pirossal.
középkorú férfi mellettem a mozgólépcsőn, piszkozatot ír a szeme a kéziraton. talán ő író, ha igen, már régen az. én nem vagyok, soha nem leszek. nem ismerik majd el, senkit nem érdekel. csak néhány fószer izgul majd fel pikánsabb szavaimtól.
nem leszek író, nem tudom, hogy' kell azzá válni. nem megy.
nem bírom. a nyomás szétfeszíti a koponyám, már nem látok.
a könnyeim nem tudnak kibuggyanni, érthetetlen gát mögé sorakoznak.
nem tudok erős lenni, nem tudom összeszedni magam. fáj a gödör, fáj a szem.
meg kellene vakulni.
úgy talán könnyebb elviselni ezt a kibaszott, ostoba világot, könnyebb visszafogni az okádni vágyást. bár a szagok így is megmaradnak, és pofátlanok. undorítóak az emberek, hozzám ne érjenek. nem értelek, világ.
el kellene törnöm az ujjaimat, hogy ne írhassak többé. az írás kúrálja a lelkem ugyan, de ez kúrja majd szét a józan eszemet is.
csak olaszul akarok énekelni, mint egy rocksztárnő, akibe az összes kamaszfiú fülig szerelmes lesz. még akkor is, ha nem értenek egy szót sem olasz nyelven. elég nekik a szemem és a szám.
mintha ideges vadvízi folyó szíve dobolna bal fülemben, míg a jobb tompa, mint egy apró, vidéki temető.
dühömben belemarok a saját derekamba.
édes fény, téged akarlak ízlelni, olyan szép vagy.
elvehetsz mindent.
forró vagyok belül, nagyon forró.

2010. március 28., vasárnap

Meg nem született féltestvéremhez

A teljesség igénye nélkül írok most neked. Nem ismerhetjük egymást húsvérvalónkban, de a képzeletemben élsz, nagyon is létezel, testvérem. Kacagj nyugodtan szemembe, bátyám, mert húgod épeszű sosem volt, beszélget veled néha, mert tudja, hallgatod.
Tudod, anyám emberfelettien erős, édes asszony. Ahogy telnek az évek nemhogy fogyna, egyre gyarapszik a szorgalma. Anyámat mostanában kezdem csodálni igazán, esszenciálisan és valódian. Nála erősebb nőt nem ismerek és találni sem fogok soha. Talán belőle válok hasonlóvá én is egyszer. Anyatigrisi spirituszából merítve emlékszem majd mindenre, amit valaha tett értem. Azokra különösen, melyeket csak utólag észleltem, hogy értem történtek.
Képzeld, tegnap nagyon sokan voltunk. Rengeteg a gyerek, szinte minden sarj lány. Azt hiszem, sokszor nem bírnád elviselni seregüket, pedig ők rajonganának érted, mint úgy általában, a nők.
Már egyre idősebb mindenki. Egybesűrítettük a família tavaszi szülötteinek köszöntését, nem kellenek már az elaprózott ünneplések, kezdünk felnőni.
Anyám hat tortát sütött két húgom, nagyanyám, ikernagybátyáim és az én születésnapom okán. Mikor ámultam ezen és dicsértem őt, szabadkozott. Mindig olyan szerény. Valahogy olyannak látom őt, mint amilyennek a földanyát vagy az emberek ősasszonyát képzelném. A benne rejlő erő az, mi lényét sugárzóvá teremti.
Ugye tudod, hogy ugyanakkor senki sem szeplőtelen, senki sem ártatlan. És ugye azt is tudod, hogy az ember megbocsát annak, akit szívből szeret. Még ha a szívén is vájt sebet.
Nem érzem biztosan, hogy felismerne téged. Én azonnal tudnám, hogy te vagy az.
'81-'82 táján lökött magára a világ. Igazából mindegy, tudod, hogy a kor milyen korlátolt dolog. Az sem számít, hogy én csak '88-ban testesültem meg, a létezés nem ehhez kötött. Anyám nagyon fiatal volt, 16 múlt, fülig szerelmes, mikor bejelentkeztél, hogy érkeznél, talán szívesen.
A kapcsot semmi sem lazíthatná fel közöttünk, mert bár sokszor kapunk egymás hajába, már gyerekként vérszerződést kötöttünk. Kamaszként kitépted kezemből Vavyan Fable fantazmagóriáit és Kosztolányi Esti Kornél novelláit csaptad ölembe. Egyfajta úton nevelni vágytál, komoly felelősséget érezve irántam.
Nekem sosem tetszett a hangom, de te örültél, hogy nem olyan vékony, mint a többi lánynak, rockbandát akartál alapítani mindenáron, és kellett egy énekes. Tizenöt voltam csupán, mindent megszerveztél, ijesztő, hatalmas mikrofon elé cövekeltél, s a lakótelep apraja-nagyja előtt őrületes koncertet kerekítettünk.
Mindent kipróbáltál, dobos akartál lenni, de végül a gitárban találtad meg, amit kerestél. Éjjel-nappal szövegeket írtál, kimaradtál az iskolából is, de nem árultam el senkinek, nem sérthettem meg a szövetségünket. Azt gondoltad, sztár leszel, sex and drugs and rock and roll. Folyton szerelmes voltál, minden bulin más lányba, de mesélni nem tudtál másnak, csak nekem.
Mikor betöltöttem a tizenhatot, kezembe dobtad a pulóverem, s buzdítottál, gyerünk, indulunk. Mindig játszottad a nagy felnőttet, egy vágyamról, mely már ötéves koromban befészkelte magát a szívembe, mégsem feledkeztél el soha. A menhelyen várt minket egy boxer, mondtad, ő az, Hootch, ahogy még akkor elneveztem abból a Tom Hankses filmből, és mostantól az enyém.
Nem mindig tudtam bízni benned a kicsapongásaid, csavargásaid miatt, ugyanakkor mindent megtettem volna érted. Mikor elmúltál tizennyolc, leléptél otthonról, alkalmi munkákat vállaltál, de még mindig nem tettél le a bandáról.
Nem tudtad, de anyánk támogatta minden lépésed. Ha pénzt kértél tőlem, én tőle kaptam, s adtam tovább neked.
Annyira jelentéktelen, hogy múltban, jelenben, feltételesben vagy kijelentőben írok most. Látom az alakod, mindenkiből van benned, sokakat akarsz utánozni, mert nem találod saját magad. Cobain a tekinteted, Latinovits a fellépésed, Esti Kornél a habitusod, egy kis József Attilás fűszer szivárog a dalszövegeidbe.
Talán valahol máshol, másokból megszülettél és tombol a lelked, létezel. Tudd, mit jelent egy nőnek mindez, mi a fájdalom. Nem is a test megkaparása, hanem a lélek önküzdelme. Tudd, értsd és bocsásd meg.
Azért gondolok rád. Te vagy az egyetlen, aki úgy hívhatna, hugi.

2010. március 23., kedd

Pokoli porond

Tessék, itt vagyok porondodon, most már ölelhetsz.
Vagy üss meg, ha akarsz,
ha kéred, még élvezem is, hogy bántasz,
s megjátszom, hogy öröm a fájdalom,
mit gyilkos karmú kezeddel okozol.
Felhergel, ha káröröm nélkül is nevetek,
arcomat elgyötörve akarod,
hajamba marsz, hátamba tépsz,
vádlimból kiharapod az izmot,
s térdem kalácsából habzsolsz.
Pokolvörös, lelketlen szemeiddel testemre
égeted nevedet,
vulkánok lávájával hagysz rajtam hegeket,
hogy sose felejtsem,
vélem hált a sátán.

Hol vagyok? Hová lettem?

Kezdődik a megtorlás a mulasztásaimért. A lógást az egyetemről sosem követi megúszás. A legtöbb tárgyból azt sem tudom, milyen anyagot veszünk. Ma példaértékű kivétel esett meg, már 8 előtt beértem az órára. Viszont ott szembesültem a ténnyel, máris zárthelyizünk bizonyos tanulmányokból, amiket el sem olvastam. Amely lendülettel megérkeztem, ugyanazzal ki is fordultam a teremből, értelmét nem látva az egésznek. Eljöttem, vissza sem mentem.
Napok óta egyetlen cigaretta sem érintette ajkamat, de hazafelé éreztem hiányát, s gyenge tűzzel életet leheltem a fehér szálba, s magamba. Lassítottam lépteimen, fejem fölött kismadár tüsténkedett a fán. Elmém és szemem oly tompa volt, hogy azt sem tudtam, veréb vagy cinege.
Verseit ócska, méltatlan papírra nyomva, de magamhoz szorítva vittem. Nem tudom, a füst nedvesítette-e szemem, vagy talán egyébként is könnyeztem. Egy hét, és ismét megemlékszik a dátum arról, hogy megszülettem. Mégsem forognak a tárcsák, soha nem voltam még ennyire bizonytalan afelől, ki vagyok.
Annyi mindent elrontottam - talán. Arról már letettem, hogy megbánjam az életemet, hogy keressem a hibákat, az évek bűnbakjait. "Bolond ember az, aki azt kutatja, ami volt."
Nem tudok úgy élni, mint a többiek, kikkel együtt hallgatok az egyetemen. Nem vagyok fiatal, nem értem őket, mérföldekre érzem magam jellemüktől, az egész miliőtől, s bár kapaszkodom az eltávolító huzat köntösének szárába, nem sikerül közelebb jutnom. De mit ámítom magam, nem is akarok.
Nem érdekelnek, hidegen hagynak, helyem nincs mellettük.
Nem találom, ki vagyok, csak annyit tudok, ki akarok lenni.
Ironikus volna, ha én is 59 évet élnék, mint Truman és Virginia, s az alkohol vagy a fulladás vinne át a másik oldalra. Pedig kilencvenet szeretnék kapni. Kilencvenévesen is kiülni a korzóra napoztatni arcomat az első tavaszi fényben. És majd kalapot hordok, kinyúl alóla orrom, hajam, mint bozót, boszorkává változom. Néznek majd az emberek, talán megismernek, s dereng nekik, egykor író voltam, ki beleőrült démonjaiba.
Fülledt az illatom, meg sem ismerem magamon. Erősnek kell lennem. Tudnom kell, mit akarok igazán. S hogy mi fontos, ki fontos. Vége már az elgyengülés lehetőségének, a harcok most jönnek, pajzsom mattítom, szarvaim, karmaim merészek rég.
Vajon meddig taszíthatom le az egyetemet a fontossági dobogó fokairól, azzal kendőzve az egészet, hogy Truman sem fejezte be a főiskolát? Hát nem azért gürcöltem, hogy bejussak? Ideje volna értékelni és megbecsülni, te vak, balga szabadságfaló.
El kell pusztítanom fertelmes önzőségem, össze kell szednem magam, különben könnyen romjaiba dől az álomváram.

2010. március 19., péntek

Színek megismételhetetlen konyhája

Tulajdonképpen kifejezhetetlenül giccses ennek a lakásnak minden molekulája, de egyik nap mégis ettől vidultam fel. A túlzás olykor már megmosolyogtató.

Meglepő, hogy a zöld falrész és fehér bútor lakta konyhába mennyire passzol ez a melegrózsaszín ablak. Az egyik székem, amit már egy éve át akarok festeni, korábbi elképzeléseim szerint hasonló árnyalatot kapott volna. Jelenleg a piros a nyerő, de ez még szintén változhat.

Tipikus példája ez az aprócska helyiség a kicsi, de még elfogadhatóan tartalmas helyeknek.


A tányérok, tálkák, bögrék kifejezetten a kedvenceim, mert merőben meglepőek. Ilyeneket leginkább falra akasztva, dekorációként láttam eddig, mindennapi használatban nemigen. A rózsás tálcát és a pink-narancs mosogatókefét viszont elásnám az első adódó helyen a világ szeme elől.




A lakás többi része megtekinthető itt.


Leheletnyi

Baszni mocskosul egyszerű - mint önkényesen kijelenteni, hogy író vagy.
Ősi, eredendő ösztön válik zsarnokká feletted,
már nem is gondolkozol, nem keresel értelmet,
csak csinálod,
s magával tép a kefélés egyszerű özöne.
Szétrakja a lábaidat, fel a kezekkel,
feszítés, feszülés, feszültségszületés.
És egyáltalán nem érzed azt,
hogy fel akarnád őt, a benne netán rejlőt fedezni.
Na, de alkotva, hazugságok és megjátszások pókhálójából
kivetkezve
szeretkezni,
mikor emlékszel, mikor számítasz
ujjbegyeinek rugalmas húsára,
mikor lelassítasz, rácsodálkozva
arcának borostáira, szemének szavára,
nem egyszerű - itt már magad kell legyél.
Mint papírodon a tollad,
oly finoman ír körmöd a mellkasán.
És ádámcsutkájára leheled a reggel
első mosolyát.

2010. március 18., csütörtök

Elmeséllek és lezárlak

Remélni sem mertem, mikor még csak képzelegtem róla,
hogy valaha lehet olyan őszinte a kapcsolatom
Férfival, mint veled.
Már a kezdetekkor sercent a köztünk feszülő légben szikra,
a szemedből minden fantáziádat kiolvastam.
Elárultam magam már az elején,
gondolataim tükreként élő mimikám
nem leplezett semmit.
Szemed, állad, nyakad, mellkasod vonalán
cikázott tébolyultan tekintetem.
Csírázásakor bűnös volt már az egész,
életed kettős fejezetet nyitott velem.
Ha ketten maradtunk, éreztem,
semmi más nem létezik,
s te is vallottad,
velem nincs külvilág.
Kérdezted, tényleg nem voltam-e még
szerelmes,
annyit feleltem,
lángra folyton lobbanok,
de ebből máglyát szítani már nem
gyerek-dolog.
Aztán eltűntünk egymás elől,
majd ismét megjelentél,
és nem voltam elég erős,
hogy ellenálljak vágyadnak.
Melletted nem volt helye a szégyenlősségnek,
hezitálás nélkül nyúltál a nadrágomba.
Szobádat véltük a mindenség közepének,
melyben mi létezünk csupán,
s minden más hamiskás.
Hátamat ágyad támlájának vetettem,
lepedődet meztelen testemre öltöttem.
Ölembe feküdtél, mint védtelen
kisgyerek.
Örültem bizalmas hedonizmusunknak,
de nem éreztem, hogy te volnál az erősebb.
Hisztérikus-frenetikus eufória borított leplet eszemre,
akárhányszor veled voltam.
Próbáltam mégis bűnös hurrikánunkból kilépni,
nem akartad engedni, hogy elszakadjak tőled.
Üzentél, hogy szádban érzed most is az ízem,
s azon nyomban akarod,
s mit ad Isten,
én ismét máris ott vagyok.
Ahogy magad alá taszítasz,
és csípőmbe markolsz,
hasamra süllyesztesz,
nincs fájdalom,
csak párás koccanások.
Aztán később ráeszmélek,
ösztönünk mindig is állatias volt.
Eszedbe sem jutott soha,
hogy rajtam anyajegyeket keress.
Azt sem tudod, melyik mellem a kisebb.
Nem simogattál, nem csókoltál,
nem haraptál nyakamba,
csak lerántottad rólam a rétegeket,
s belém furakodtál.
Létezik bennem az ilyen nő,
ki hevességeddel hullámzik hosszan,
de emlékeztetnem kellett magamat,
a részletek szerelmese vagyok,
s azokban vágyom elmerülni.
S hogy ne nekem kelljen
folyton erősnek lennem,
folyton férfias buzgalommal élnem,
irányítson most már más.

2010. március 16., kedd

Varázs, hamvadó valóság, és mégsem

Néhány nappal ezelőtt jutott hozzám Yonderboi Shallow and Profound című, 2000-ben megjelent albuma. Korábban csak hallottam a zenészről, de közelebb sosem merészkedtem a munkáihoz. Nem is az elejétől, illedelmesen végighaladva faltam fel a számokat, hanem rögtön a közepébe csaptam {mint úgy általában mindennel}: a szerencsés spontán kiválasztott darab a Sinking Slowly lett. Merem állítani, hogy az egész album legkiválóbb részecskéje ez a magával süllyesztő dal.
Nem állhattam hát ellen a kísértésnek, hogy iménti sétámhoz is fülembe tapasszam ezeket a magával sodró dallamokat. El lehet képzelni, milyen élmény a majdnem kihalt, késő esti utcákon barangolni egy ilyen aláfestő zenével, maximum hangerőn a 'háttérben'. A cigarettafüst már csak koktélcseresznye.
Ha őrültségemet fokozni kívánom, az ilyen momentumokban egyszerűen elpusztíthatatlannak és a mocskos valóságon kívül esőnek érzem magam.



Nem utolsó sorban megjegyzem, a Sinking Slowly az eddig valaha hallott zenék közül felkerült a szexis számok listájára {többek között a Massive Attack Angel című klasszikusa mellé}. Képzelőerő térhódítása indul...

2010. március 10., szerda

Ne

Tudod, hogy gondolkodás nélkül odanyújtanám csuklómat,
hogy felmetszd ereimet, ha azt kívánod,
s kiszívd véremet, mérgemet,
de most engedj, hadd menjek,
ne akarj megállítani,
ne rakj rám bilincset,
ne metszd meg a szárnyam,
kérlek,
nem lehetsz ilyen kegyetlen,
hogy ragaszkodásod börtönfalaiba zárod,
s így fulladásos halálra ítéled lelkemet.

2010. március 9., kedd

Gúnya

Utálom, hogy a folyton fölényesek
sosem köszönnek vissza,
és utálom, hogy balga magam
mégis mindig köszön nekik.
Ki akarok bújni most a bőrömből,
vegye föl más,
viselje, érezze, milyen a nyomás.
Én láthatatlan meztelen leszek,
nem érhetnek hozzám kezek,
nem nézhetnek végig szemek.
Nincsenek emberek,
nincsenek taktikák,
nincsenek praktikák,
nincsenek társadalmak,
nincsenek normák,
nincsenek igazodások,
nincsenek közeledések,
nincsenek távolodások,
nincsenek habarodások,
nincsenek határok,
nincsenek koloncok,
csak TE vagy, csak ÉN vagyok,
csak MI vagyunk,
s levetett bőrünk alatt igazi önmagunk.

Ne számolj, kiszámíthatatlan

Meg akarlak találni,
hogy egy veled töltött év tíznek hasson,
és akár meghalhassak fiatalon,
nem tartva attól, hogy kimaradtam valamiből.
Az idő tapinthatatlanul kiáltódik fogalomnak.
Érzékeid s elméd csokra
küldjön emberöltő sűrűséget
néhány évünk zúzdájába.
S ezt az ajándékot
vigyem magammal.

2010. március 8., hétfő

Caotica

Mindig uralkodni akarsz... Caotica.
Mondd, miért vágysz te mindig királynőnek lenni?
Ne vedd elő bátor mosolyod,
mindig elveszed vele az eszem,
s észre sem veszem,
hogy már be is surrantál.
Minden porcikámat akarod,
az időmet is felfalod,
zsarnok vagy, nem engedsz,
lehengerled,
amit felépítek
nehezen.
Caotica... most már tűnjél innen.

Sárkány vagyok, nem kell fűszerezned

Csípőmre csókolva ébresztettél,
egyedüli ember e világon.
Csípőmre csókoltad a reggelt,
térdemig ujjad játszott tovább.
Cukkoltál, hogy nekem van a legkisebb fülem e világon,
mégis imádtál belebókolni.
Már nem haragudtál, hogy mindig háttal aludtam neked,
értetted végre,
nem macskanő vagyok,
aki folyton bújik,
hanem sárkánysarj,
ki inkább karmolna,
s néha tüzet okád.
Egyre többször kérted,
gyújtsam fel az álmaimat érted.
Majd vágjam le szárnyaimat,
ne rugaszkodjak el
folyton a talajtól,
mert nem érsz el.
Irigykedtél rám,
mert neked már nem voltak illúzióid.
Megtanultad a kilincset ragadva
kinyitni az ajtókat.
Döbbent arcodat már nem viseltem,
én még mindig fejemmel töröm be a kapukat.
Túl sok vagyok, vallottad,
valójában csalódtál,
mert
nem sikerült
szelídítened
rajtam.
Ó, Valentin, maradj saját magadnak bölcs,
engem eressz végre csípőcsókkal utamra,
gyűjtök még néhány vart a homlokomra.

2010. március 7., vasárnap

Ámulat

Ez a zseniális videó most jól elterelte az agyamat, és megint nem a kötelezően letudandó dolgokkal foglalkozom.



Kitűnő vágás, kitűnő zene. Az atmoszféra, a bolondság. Azok a csodás könnyek, az a csodás férfitekintet. Az a fantasztikus utazás, az a szél, a tetoválások, a mosoly, a szabadság, a lebegés, az odaképzelt férfi a volán mögött.
És nem hiszem el, hogy ezt mondom {lévén gyűlölöm a hőséget}, de az a letisztult sivatag, a homokdűne, a nekivágás-beleugrás-legördülés... Húúú, valami ilyesmire volna most nekem is szükségem.

2010. március 6., szombat

Nem számít

Megítél, amiért más vagyok. Nem ért, mert nem vágyom a klasszikus sablonra, a klasszikus időben, a klasszikus sorrendben. Azt mondja, még fiatal vagyok, de higgyem el, később nekem is kelleni fog a kislakás, a kisautó, a kiscsalád, a kisfiú, a kislány, a kiskutya, a kismacska, a kisház, a kiskert, a kisnyaralás, hiába mondom neki, hogy téved. Folyton a normális fogalmát hajtogatja, és hogy "ez a dolgok rendje", mintha belém akarná sulykolni, úgysem úszom meg én sem. Nem számít, ha azt mondom, számomra a normális nevetséges fogalom. Érthetetlenül hosszú idő után végre végérvényesen beláttam: mellette sohasem lehetnék boldog.