2011. október 30., vasárnap

Nyár volt

A madarak ilyenkor már incselkedtek, flörtöltek, egy-egy megrezdülő falevél vagy apró ág jelezte titkolózásuk kudarcát. A földutakon osonva átszökellő, szomszéd kertbe lopakodó fekete rigók is mind elárulták magukat, hogy szeretőikhez igyekszenek csak néhány, mámoros, de oly ingatag pillanatra.
S mikor az eső szögeket kezdett verni a terasztetőre, s az a sok, nevesincs énekesmadár egyszerre elhallgatott, s a szomszéd kertekből sem zúdult már át gyerekek zsivaja, vendégsereg mulatsága, vagy akár csak egy fűnyíró tömény morajlása, egyszer csak szétáradt a levegőben, a kertben, a verandán, és egészen bent a szobában is a megtestesült béke.

2011. október 25., kedd

Egyszerűen csak szeretném végre jól csinálni a dolgokat

Mint egy igazi, felelősségteljes felnőtt.

2011. október 1., szombat

Október kettő

annyira egyszerű ez, hogy szeretni és szeretve lenni isteni
gondolni kell és nem elfelejteni
észrevenni
hogy korábbi vágyak azóta teljesültek
és olyan kincs van birtokomban
mely pótolhatatlan
és én is kincsként vagyok birtokában
egy végtelen édes egységnek
s a sok egyszer majd nem üres ígéret
hanem biztos alapköve
egy hosszú közös útnak
együtt

2011. szeptember 2., péntek

Egyszemélyes játszma

Azt már nemigen tudom, hova kerülünk. Így van, egyszerűen mintha reálissá vált volna a bizonytalanság. Hogy az ismeretlenben bizonyosnak lenni az egyik legnehezebb dolog. Azt már nemigen tudom, hova kerülünk, de a lélek halhatatlanságában egyszerűen hinnem kell. És ehhez minden bizonnyal azért ragaszkodom, mert azt képtelen volnék elfogadni, hogy a rengeteg vágy, álom, tudás, információ, történet és történés, amit egy időben minden újabb nap során magamba szívok, az élet végeztével egyszerűen elvesszen. Kárba menjen. Vagy millió cseppé szakadva megsemmisüljön. Azt egyszerűen senki sem hagyhatja, az nem lehet, azt nem szabad.
Talán most már biztosnak látszik, olyan fajta vagyok, aki magaslatokat karmoló boldogság közben is kényszeresen talál magának okot arra, hogy elszomorodjon. Mintha nem tudnám átadni magam teljesen. Még mindig nem, még mostanra sem.
Nagy igazság van abban, hogy ha egyszerű önmagadban, egyedül nem találod meg az elégedettséget, nem várhatod egy tökéletesnek mondható társsal. Mert ugyan több vagy, több lettél, sokkal több és gazdagabb, de az alapzatban attól még hézagok maradtak. Ez saját, egyszemélyes játszma, a kiskapuk előbb-utóbb bezárulnak.
Hiába tombol egyfajta narcisztikus rajongás is bennem önmagam iránt. Nem lehet maximális az erőm, amíg táplálom az akadályokat. Az akadályok kényelmesek. Puhák. Idomulnak. Könnyebb őket pátyolgatni, mögéjük bújni, velük takarózni, mintsem nagy lendületet venni és felrúgni mindet. Egyesével vagy egyszerre, de egytől egyig.
Senki sem tiltja meg, hogy nagyokat álmodjak. Viszont senki sem fog cselekedni helyettem, és azt mondani hangosan, hogy: oké, akkor most már valóra váltás.
A legtöbb dolog az arányokon múlik. A kontrollon. Kordában tartani az álmodozásra való hajlamot a cselekvő készség javára dicséretes dolog. Csak milyen kurva nehéz!

2011. augusztus 13., szombat

Gyönyörű halott

Önmagam kitűnő társasága vagyok,
Arcom gyönyörű halott,
Lelkem már eszméletlen.
...
Beszorult szívem köré a levegő,
A vákuum markában szorítja,
Mellkasom fuldokló rabszolga.
...
Nincs folytatás.

2011. augusztus 11., csütörtök

Gyógyír

A néhány órával ezelőtt itt feltűnő hisztitömeget egyszerűen felejtsük el. Ha bárki olvasta is volna ez idő alatt, kérem, felejtse el ő is.
A mondások valóban mindig igazak. Az írás instant gyógyír. Kiborítottam magamból a frusztrációt, majd vettem egy istenien forró fürdőt, és a fejem máris ismét kitisztult.
Már hogy a fenébe ne hinnék magamban? Nem vagyok én akárki, nem vagyok én bárki.
Mindent el fogok érni az életben, amire csak vágyom. Mindent.
És természetesen pontosan tudom, mire vágyom.
Nem idegesítem tovább saját magamat a nyavalygásommal. Sem senki mást.
Igen, az erősek is elgyengülnek olykor. De eleget gyengélkedtem. Önmagam vagyok ismét.

2011. május 21., szombat

Hogy az én külön világom beleférjen ebbe a közös világba

Nem, nem, nem leszek. Nem lehetek. Többé fogoly. Mert minden nap, minden egyes alkalommal azt keresem, mi is az értelme az életnek. A szemem folyton könnyes, bár ezt nem látják. Mert félek, félek, hogy rosszul csinálom. Hogy elherdálom, hogy elpazarlom, hogy nem jól élem át, hogy nem jól élem meg, hogy nem ott vagyok, ahol már kellene, hogy nem tudok úgy hozzáállni, mint mások. Hogy mások az elvárások. Is.
Amíg saját magamat idegesítem, addig mások is idegesíteni fognak. Addig mindenkiben találok majd kivetnivalót, bár kedves vagyok, ez nem változik. Bizalom és bátorság. Önmagam felé. Ez kell.
Az örökös félelmektől megszabadulni. Az örökös félelmeket legyőzni. Hogy úgysem leszel elég jó, semmihez, senkinek. És csak rávágni azt, hogy DEHOGYNEM.
Elfeledkezni kicsit arról, hogy folyton másokra gondoljak. Hogy azért aggódjak, kinek okozok éppen csalódást. Ki mit gondol. Mintha ez egy óriási, önként vagy kötelezően vállalt felelősség volna. Kényszeresen. Megfelelésre vágyva.
És valamiért minden egyes nap csak a tengerre gondolok. Pedig csak egyszer láttam eddig életemben. És mégis, mintha a tenger volna maga az Élet. Mintha azt érezném, nekem a tengernél kell lennem, ott kell élnem, a közelében kell léteznem, különben nem lehetek egészen önmagam. Valami furcsa, eredendő érzés, érzet az egész, mintha mindig is itt lett volna, örökösen, felszámolhatatlanul. Mintha a könnyek, melyek mindig szemeimet ölelik, mintha a gondolat, hogy a tenger...
A vágy a szabadság után. Mikor egy másodpercre megízlelem. Mikor folyton küzdök. Azért, hogy velem ne történhessen az, mint mindenki mással. Mint bárkivel, mint mindenkivel. Hogy nekem ne lehessen közöm olyan badar, eszméletlenül lehangoló, háborító, lázító egyszerűséghez, mint a politika, az adóbevallás, a csekkek, a folyószámla, a kormányválasztás, a tömegközlekedés, a benzinárak, a gőzölgő villamos, busz, metró, a hiányos bicikliutak, a kátyús úttestek, a szmog, a business, a profit, az árrés, a nyereség, a rossz házasság, a válás, a kellemetlen szomszédok, a kutyaürülék bűze az utcákon, a hajléktalanok hugya az aluljárókban, maguk a hajléktalanok, maguk az aluljárók. Hogy nekem ne lehessen közöm. Az ilyenekhez.
Hogy az én külön világom beleférjen ebbe a közös világba. Csak annyit, hogy felszabadult legyek. Úgy igazán. Csak annyit, hogy ne érdekeljen, ki mit gondol arról, hogy éppen mit viselek, mit eszem, mit iszom, mit csinálok, mibe kezdek bele.
Június elseje. Június elsején már nem leszek ennek a rettenetnek alkalmazottja. Június elsején elrepülök Olaszországba. Néhány nap, de máris érzem, hogy azután majd véget érnek azok az éjszakák, mikor fél ötkor felébredek, már hétvégén is, és álmatlanul fekszem tovább reggelig. Azok az éjszakák melyeket húsvér szorongás táplál.
És miután már nem leszek ennek a rettenetnek alkalmazottja... akkor kezdek el majd ismét élni, és lélegezni igazán.

2011. április 28., csütörtök

Darazsak

Katarzis ízű az éjszaka. Mint mikor gyerekként rohantam, és a csillagok szaladtak utánam, majd magam szaladtam utánuk. Zamatos ízű az éjszaka. Mint mikor sétáltam hazafelé, és csípőmet átkarolta a hajnal, a reggel sóhaja túrt bele hajamba.
Keserű ízű a nappal, megizzadnak az attitűdök. Kávé forrázza le alvó gondolataimat, a megédesítés szépen csendben elmarad. Forradalmi ízt áraszt a nappal, s magával ragad, vonszol, horzsol, szétperzsel.
Viszállyal teli az est, vállaimat harapja a szmog, kényszeresen kétségeket keresek, de legyőz megint a tavasz. Mámoros illatát eregeti az este, belebolondulok ismét, bár hátamat megtámasztja egy mellkas, benne delíriumtól dús darazsak párbaja, hallgatom hangjukat, rezgésük elaltat.

És már csak az erős ujjakat érzem a nyakam körül.

2011. április 21., csütörtök

Itt vagy végre, Élet

És akkor felébred odabent egy hang, hogy írni kellene megint. Mert a célok, a célok azok megvannak. Még mindig? Még mindig.
Csak közben változol, nagyon változol.
Aztán hallom, ahogy zokognak a mennyezetek, nem bírják már a hullaszagot.
Néhány lépéssel arrébb a falak már suttognak, húzza őket a szél, kedvtelésből önmagát horgolja a vakolat.
Leülsz a kopaszodó helyére, még meleg az ülés. Égett szag markol az orrodba, elpárologtak talán az álmok valahol.
Hirtelen megrészegít minden pohár forralt bor emlékének íze, emlékszel mindre, tőlük vörös szemedre, homályos szádra, bizsergő izgalmadra.
Veled szemben anorexiás hegymászó, csúf leszbikus, skizofrén ikertestvér.
Hová kerülök folyton.
Egyre közelebb magamhoz.
Megtaláltak ezek az erős vállak, és a tenyerem alatt szaggató meleget árasztó lélegzet.
És még mindig érzem a könnyek hűvösét, melyeket ujjammal sodortam le a zöld szemek alól.
Itt vagy végre, Élet.

2011. március 15., kedd

Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve

Talán nem kellett volna gyerekként annyi ideát szőni fejben a filmekből. Talán jobb lett volna csak sodródni álmok nélkül. Talán nem kellett volna képzeletben megteremteni mindent. Egyszerűen filmbéli nagyszülőkre vágyni. Egy fess, úriember nagyapára, színházat látogató nagymamára.
Mindenki szemében rossz vagyok. Mindenki talál bennem olyat, amit a szememre kedvét lelve vethet. És mostanában folyton sírok. Már-már reflexszerűen. Otthon, az irodában, már majdnem a metrón is. És ez az ömlő folyam nem akar elapadni, folyton csalódás ér mindenütt. És már nem tudok parancsolni a könnyeimnek, csak jönnek, csak üldöznek.
Aki igazán kegyetlen, rám vágja, hogy sajnálom magam, szándékosan szenvedek, szörnyű alak vagyok. Aki nem tekint bele mélyebben, hogy mi is zajlik az egész mögött.
Próbálkozom folyton, de elutasítanak. Nem akarok egyedül maradni, mégis arra vezet mostanában minden egyes út. Talán saját magamat is becsapom. Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve.
Egy porszemre lépve is elcsúszhatok. Valaki csettint, és megváltozik minden.
Felállítottam a bábukat a sakktáblára. De senki nem ül le velem szemben.
Mennyire megbotránkoztatóan nevetséges kijelenteni olyat, hogy a fényképezőgép a legjobb barátom. Mennyire röhejes, hiába igaz.
Mivel töltötted a hosszú hétvégét? Szakítással, munkával, sírással és saját magammal.
Bárcsak kivégezné valaki a lelkemet, hogy üres élőhalottként botladozzam végig az életemet, fájdalmak és érzelmek nélkül, szürke, szürke szörnyszülöttként.
Biztos vagyok benne már, hogy nem létezik az a Valaki, aki egészen megérthetné. Aki egészen látná, aki egészen akarná. Aki egészen tisztelné, aki egészen szeretné.
Azt, aki valójában vagyok.

Vagy mégis. Hallod, Kinga, Te magad vagy az!

2011. március 11., péntek

Egyedül vagyok.
Fáj.

2011. január 27., csütörtök

miért van az, hogy a káoszt én valahogy mindig bevonzom?

identitászavar 22 évesen, gratulálok
nem tudom játszani a rám osztott szerepeket, túl régóta vagyok a színpadon, most már egy másik porondot akarok,
megcsömörlöttem, hallod, gondviselés?
már megint nem tudom, hol van ÉN!

2011. január 19., szerda

Jajminek

És nézed őket. Azokat a nőket, amilyenekké nem akarsz válni.
Valahogy rettegsz, hogy talán mégis.
Hogy talán majd mégis közéjük olvadsz egyszer.
Rövid, közértvörös hajad lesz és olcsó karikafülbevalód.
Kiegészítő gyanánt reklámszatyor,
örömforrásként keresztrejtvény.

Én. Mindig. Annyira. Félek.
Valami megváltozott.
Talán egy vákuum nőtt a mellüregemben,
az teszi velem ezt, hogy egyre zárkózottabb vagyok.
És féltékenység gyötör rögtön.
És néha mintha nem kellenék eléggé.
Nem szeretjük egymást senkivel.
Az élet nem engedi, hogy tisztán szeress.
Az élet eltereli az érzéseidet,
a gondolataid,
és elfelejted, mi az, hogy apa, hogy anya, hogy testvér.
Elfelejted, mi az, hogy szerelem.
Mert folyton minden gyötrelem,
túlélés és küzdelem.

És egyre triviálisabb, banálisabb,
s förtelmesen közhelyes vagyok.
Nem írok.
Inkább nem írok,
talán mégsem tudok.

Ki kellene mondani végre azt, hogy "hiszek", és akkor már azt is, hogy "szeretek".

2011. január 2., vasárnap

2011

2011-et gondolatban már akkor elkezdtem, mikor karácsony után vettem két határidőnaplót is a Pirexben. Kettőt, egyet cégesnek, egyet magánnak. A céges körülbelül kétszer akkora és tízszer olyan vastag, mint a magánnapló, mellyel szimbolikusan jeleztem magamnak, 2011-et a szakmai kiteljesedés és a kemény munka évének szánom javarészt.
Január elsejének éjjelén némileg számvetést futtattam le gondolatban. Mivel olykor észre sem veszem, hogy elértem azokat a dolgokat, amikre korábban vágytam. Egészen gyerek voltam még, mikor kitaláltam, hogy 22 éves koromig főnök leszek valahol. És sikerült. És bár rengeteg energiámat igényelte, most jöttem rá igazán, hogy örülök neki, szeretem, és lényegében erre vágytam. Éppen ezért még többet fogok beleadni, hogy egyre inkább lecsiszoljam a hibáimat, mert kimagaslóan profi vezető akarok lenni. Feddhetetlen és kifogásolhatatlan. Vérprofi.

Aminek örülök 2010-ből (légből kapva, nem végiggondolva):

° teljesítettem a második szemesztert is az egyetemen
° bár három hónapba tellett, de kihevertem egy csalódást
° lövettem két piercinget a fülembe
° megismertem új embereket
° készítettem néhány vállalhatóbb interjút
° írtam az egyetemi lapba
° ha lakberendezésről kérdeznek, már nem vagyok elveszett
° előléptettek
° öt hónap alatt rengeteget fejlődtem szakmailag
° megleptem magam az évek óta áhított BlackBerryvel
° többször is kijutottam a kutyamenhelyre

És 2011-ben önző leszek, kifejezetten önző. Mert az ambíciókból, célokból úgy lesz csak megvalósítás, ha legalább egy kicsit önző vagy. Sok mindent tolok magam előtt évek óta, folyton előkerülnek egy év legvégén és fogadalommá kiáltják ki magukat, a teljesség, a sorrendiség és a komolyság/komolytalanság igénye nélkül, néhány közülük:

* Megtanulok főzni, elsősorban magamnak, de kizárólag különleges fogásokat --- mert huszonkét év alatt nagyon-nagyon elegem lett a spenót-, krumpli-, tök-, sóska-, borsó- és hasonló főzelékekből, a milánói makaróninak nevezett porból szószos tésztából, meg a különböző zsírcseppes levesekből
* Szakítok időt arra, hogy újra olvassak --- mániákus könyvvásárló már vagyok, ideje megint szorgalmas olvasónak is lenni
* Profin megtanulok vasalni --- mert mindenből csak profin nyomjuk, az amatőr szint nem a mi asztalunk
* Minden napomat a tibeti öt rítussal kezdem --- erről bővebben itt, mert kellene reggelente az a régóta hajkurászott energialöket
* Mindig figyelek rá, hogy kihúzzam magam --- a nőiesség egyik alaptéglája, igen
* Leszokom a tejeskávéról --- a gyomrom amúgy is utálja, egyértelműen lelassulok tőle, és csak az íze miatt fogyasztani már túl primitív dolog
* A napi három kutyasétáltatásból egyet mindig elvállalok én --- és ne akarjak mindig saját kutyát, hanem többet törődjek a meglévővel
* Elemet cseréltetek végre az arany karórámban és a gyűrűórámban --- mert ezek évek óta való elmaradása is a lustaságnak tudható be
* Jobban ápolom a baráti kapcsolataimat, mielőtt még az összes begazosodik --- vagyis kevesebbet dolgozom, ami a fentiek értelmében ellentmondás, de majd megoldom valahogy
* Elindítom a régóta hőn áhított fotóblogomat --- ehhez előbb megveszem a régóta hőn áhított fényképezőgépemet
* Nem csak hobbi, hanem szakmaibb szinten is beleásom magam a lakberendezésbe --- ha már egyszer annyi könyvet megvettem hozzá, ne csak a polcokat díszítsék
* Elmegyek végre a képkeretezőhöz --- mert már egy kartondoboznyi kép összegyűlt, amik a falaimra vágyakoznak
* Megszerzem a magazingyűjteményeim hiányzó darabjait --- igazándiból csak néhány kattintás a vaterán
* Ismét tanulok olaszul --- mert imádom, és semmi hátrányom nem származhat belőle
* Utolsó négyzetmilliméterig kipucolom az összes cipőmet --- mert megérdemlik
* Szerzek türelmet a manikűrözéshez, és nem szórok el erre pénzt --- mert lakásra gyűjtök
* Szerzek türelmet a pedikűrözéshez is, és nem szórók el erre sem pénzt --- mert még mindig lakásra gyűjtök
* Abbahagyom a kényszeres tevékenységeket, mint a szájrágás --- mert túl szép a szám ahhoz, hogy ezzel csúfítsam el
* Nem kések el sehonnan, de legfőképp a munkahelyemről nem --- oltári ciki, és hát vezetőként példát kell ám mutatni
* Hétköznap időben lefekszem --- saját magammal szúrok ki, ha nem
* Módszereket keresek a pihentetőbb alvásra --- saját magammal szúrok ki, ha nem
* Tavasztól futni is kellene --- ha már egyszer két éve megvan a méregdrága futócipő

Hajrá, 2011! Igazándiból már nagyon vártalak.