2007. szeptember 26., szerda

A bolond

"Ha a bordámra simítod a kezedet,
akkor is érzed a szívemet,
mert én mindenhol lüktetek,
nem csak bal oldalt, a mellem fölött"
Felébresztett ez a négysoros valamely reggel, tenyeremmel az oldalamon. Mostanában már álmomban is egyre csak gondolkodom. Nah, vajon hol van a bibi? Elvesztettem az iránytűmet, s állandóan keresnem kell a térerőt. Csak bolyongok, nem tudom, merre is tartok. Lemerül a telefonom, mire elérhetetlen leszek. Legalábbis, míg haza nem érek.
A sárga siklón folyik rólam a víz, túl sok az utas, alig jutok levegőhöz. Érzem, ahogy végiggördül egy csepp a hátamon, s bosszant, hogy szeptember közepén még melegem van az utcán. Mióta két hete láttam a Wicker Parkot, tél után epedezem. Kötött, vastag sálat akarok csavarni a nyakam köré, szövetkabátba bújtatni tagjaimat, bokacsizmában trendiskedni.
Két napja ugyanazt a könyvet hordom magammal mindenhová. Korábban takargattam ujjaimmal a borítót a kíváncsiskodó szemek elől. Úgy véltem, semmi közük hozzá, mit olvasok. Most viszont szándékosan láttatom a többi emberrel, Bartis Attila: A nyugalom című regényét bújom, lankadatlan érdeklődéssel. Letehetetlen. Lenyűgöző. Lehengerlő. Utánozhatatlan. Bár tudnék egyszer ilyet írni. Jó volna, ha egyszer személyesen fejezhetném ki elismerésemet ennek a fantasztikus írónak. És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.
Talán könnyebb volna minden, ha úgy lehetne élnem, mint Rimbaud. Olyan szabadon, olyan magasról tojva arra, mit gondol rólam a többi cseszett barbárember. Talán könnyebb volna zseninek lehetnem, elhagyva előítéletet, ítéletet első látásra, benyomást első találkozásra, szerelmet tucat' próbálkozásra. Talán könnyebb volna végre nem a múltamban élnem, csak előre nézni, mindig előre, nem tipródni, mi lett volna ha, nem rágódni. Inkább előre, ne hátra.
Vasárnap esti vacsorám hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán átkeresztelt barátném, Martosné kacag. Ízlik neki a sajtkrémleves zsemlekockával. Legközelebb én is rendelek olyat, mondom, mellyel egyben le is szögezem, ide még feltétlen visszatérünk, a pizzájuk fenséges.
A Margit-szigetre tartottunk, gyalog, mert alig járt a négyeshatos. A Duna iszapszínűen hömpölygött a remegő híd alatt. A muzsikás szökőkútnál egy hajléktalan férfi vetkőzni kezdett. Martosné nem hitt a szemének, belőlem csak dőlt a derű. Ez nem normális, címkézte fel, csak egy kedves bolond, replikáztam. Én kedvelem a kedves bolondokat, még akkor is, ha hajléktalanok, és egy szál alsónadrágban ugrándoznak, balettmozdulatokat imitálva a szökőkút zenéjének dallamára. A férfi kiszúrt minket. Ekkor már mindketten szinte fetrengtünk a hirtelen támadt jókedvtől. Én nem vagyok hülye, intézte hozzánk szavait, tudjuk, feleltük. De még nincs annyira hűvös, és kihasználom, hogy még nem fázom. Rajta, böktem ki. Észrevett egy mókust, s mint egy ősember, be akarta cserkészni, de nem osont elég recsegtelenül. Később ismét kikötött nálunk, szerettek olvasni, kérdezte, igen, nagyon, válaszoltam. Visszaszaladt a pakkjaihoz, két vaskos kötetet tartott a kezében. Neked adom, én már elolvastam, és nem akarja még egyszer elolvasni, érdeklődte Martosné. Kedvesbolond furcsán nézett rá. Egyszer már elolvastam, nem kell, neked adom, nyújtotta felém. Kilencvenvalahány forint volt a farmerzsebemben, a kezébe nyomtam jelképes fizetségül. Jaj, köszönöm, mosolygott, így már megvan a vacsorám. Én köszönöm, mosolyogtam vissza neki, s szatyromba fektettem a két kötetes Thomas Wolfe, Az időről és a folyórólt. Meglehet, nem fogom elolvasni soha. De könyvet sosem utasítok vissza.
Isten óvjon, Kedvesbolond. Irigyeltelek akkor. Bár nincstelen vagy, szabadabb voltál azon a délutánon bárkinél. S a szabadság örökre irigylendő lesz.

2007. július 12., csütörtök

Szusszanat

bársonyt ültettek a tenyeredbe
összes ujjbegyed nyoma
ott marad rajtam
feküdj csak ide
hajtsd fejed két mellem közé
így tüdőm bizton érzi
mikor levegőt veszel
s te hallod füledhez simulva
hogy lüktet bennem az élet
aztán arcod oly közel van már
orrnyerged enyémhez simul
s kiolvasol titkokat a szembogaramból
csak te ismerheted e titkos írást
senki más
megvallasz nekem egy egész
elképzelt életet
s minden szavad mosolyként
nyílik ki arcomon

2007. június 29., péntek

Konok vagyok

Le kellene vágatnom kicsit a hajam - fut át a fejemben, ahogy a 85-ös végigszelel a felüljárón, és az égen a felhők olyanok, mint az arab betűk.
Több tucat aprócska ablakra vadászott a szemem, nem tűrte a könyv sorait a buszon, hisz minden erkély megannyi rejtély, titok. S ahol a terasz maga kis darab egy virágos mezőből, ott rossz emberek nem lakhatnak.
Felfigyeltem rá, hogy akarva is, akaratlanul is, miután hátam mögött hagyom a melót, és kifelé slattyogok a shopping-óriásból, szigorúan a kirakatokra szegezem a szemem. Nem kíván a lelkem több idegen emberi arcot. Inkább a padlózat, vagy a szökőkút.
Megteltem. Betelt a poharam azzal, hogy naftalin szagú, pókháló arcú néniknek, bácsiknak hordjam a tölcséres fagyit. Akik mellesleg nem is köszönnek vissza, csak a pultra simítják a százhúsz forintot. Egy hetvenéves matuzsálemnek meg hát mégsem szólhatok vissza. Már csak jó'neveltkislyány mivoltom miatt sem. Kész, minek tagadjam, herótom van már a sajtburgerzabáló, buta, ostoba, bunkó csürhéből. Néhány munkatársamból. A cégből, mely abszolút unhumánus. Undorodom már az egésztől. Arról nem is beszélve, hogy két hete nem érzem a lábam. Mintha a sarokcsontomon gyalogolnék, és nem is fedné a csontot puha hús. Ma az utcán begörcsölt a csípőm. Sántítva tudtam csak hazabotorkálni. A családommal többnyire cetliken érintkezem. "Kaja a hűtőben", "Mikor kelsz?", és ehhez hasonló, igen beszédes dialógusok.
Ha nem váltok, amilyen hamar csak lehetséges, az utamba eső első villanyoszlopon végzem. Nem áll szándékomban kizsigerelt, kicsinált, kihasznált ember lenni tizenkilenc évesen.
Csak szívja a vérem ez a meló. És én egyre sápadtabb vagyok.
Ha épp nincs vendég, lejátszódik bennem egy akciófilmbe illő jelenet, mi szerint Jeanne d'Arc-ként felugrom a kiszolgáló pultra, és felkiáltok:
"Emberek! Nyíljon már fel a szemetek! Hát nem látjátok, mit esztek?! Hát nem veszitek észre, mennyi pénzt pazaroltok?! Háromszáztíz forint fél liter szénsavas löttyért?!"
No igen. Az ilyesmi az, ami soha a való életben nem fog megtörténni. Mert aztán jön a következő balga hepimíles anyuka a kölkével, és nekem mosolyognom kell.
Óistenem. Ahelyett, hogy este tízkor az idegőrlőben húzom az igát, mennyi mindennel tölthetném az időm.
Táncolhatnék barátnőmmel egy jó kis buliban hajnalig, amíg csak bírja a lábunk, no meg a cipőnk. Legutóbb, egy szombati éjjel szinte királylánynak éreztem magam, aki széttáncolta egy éj alatt a cipellőjét, mint a mesében.
Lehetne egy olyan pasi az életemben, aki feltételek és szabályok nélkül haver, barát, akár szerelem is egyben, és aki tudom, hogy akár az éjszaka közepén is kisétál velem a Margit-szigetre csillagokat bámulni. Csak hónom alá csapnék egy pokrócot, és felcsöngetnék hozzá. Ő meg jönne, szó nélkül. Egy olyan ember, aki szintén úgy gondolja, hogy butaság az időt keretekbe kényszeríteni: percekbe, órákba. Hétköznapokba és hétvégékbe. Hogy a vasárnapról átnyúló éjszaka nem lehet kimozdulni azért, mert a másnap a hétfő, ami szürke hétköznapba való arculat-váltást jelöl ki. Nem, nem, nem, nem, nem...
Anyu azt mondja, apu nélkül rég felkötötte volna magát... mert szerinte egyedül nem lehet "végigcsinálni" egy életet.
Tényleg így van ez? Egyedül valóban nem megy?! Ó, de miért?!
Félelmetesek a terhes nők. Ahogy hatalmas gömbpocakkal vonulnak a városban, mint óriás óceánjárók a tengereken. Amilyen büszke az arcuk. Amilyen kifordult a köldökük. Amilyen sugárzóak. Én mégis megijedek tőlük.
Jaj, gyűlölöm a kötelezettségeket.
Jaj, utálom a kényszer-, muszájdolgokat.
Jaj, betörhetetlen akarok maradni.

2007. június 12., kedd

Rohanás

Akadnak napok, mikor azt érzed, örömmel átfolynál egyik napból a másikba, akadályok nélkül, észrevétlenül, nem érzékelve a körülötted zajló eseményeket. Csak múljon már az idő. Máskor pedig épp ellenkezőleg: Te magad lennél a gát, mely útját állja az áradatnak. És megállítja a pillanatot, ameddig csak lehet.

2007. június 9., szombat

Füst

Öröm és némi harag keveredik, kiáltozik bennem. Rendkívül szerencsés olyan témát húzni egy vizsgán, amiről baromi sokat tud beszélni az ember lánya. Főleg, ha ez idegen nyelven sem jelent nehézséget. Hát végre egyszer legalább sikerült nekem is beletrafálnom: Il turismo d' Ungheria (Magyarország idegenforgalma). És mivel egész évben konkrétan erről tanultam, se perc alatt virult ki az ábrázatom.
Na? Mit mutatna meg egy hazánkba látogatónak? A vizsgáztató asszonyság kissé megilletődve nézett, mikor felsoroltam Budapest számos látnivalóját, majd elkalandoztam a tokaji és egri borvidékre, megemlítve egy-két külföldön is ismert borfajtát. Elkanyarodtam a Balatonhoz, hogy azért nekünk is van ám egy tengerünk. A tanár megállított feltéve egy utolsó kérdést:
Milyen fesztivált ajánlanék egy turistának? Mi sem egyszerűbb! Hát a Szigetet! Nem hagyta ám, hogy ilyen egyszerűen letudjam a választ.
És aki a klasszikus zene iránt érdeklődik?
Pár másodpercre elgondolkodtam, aztán beugrott. Az Andrássy úton található a Kodály Zoltán Emlékmúzeum. Ott rendszeresen adnak komoly zenei előadásokat. Azt ajánlanám.
Persze az egész vizsga olaszul zajlott. Megköszönte, én meg elköszöntem.
Ami mégis bosszantó, mikor túl sok mindent tudnék hozzátenni a témához. És a túl sok minden a vizsga után jut eszembe természetesen. Termálfürdők. Hortobágy. Török emlékek. Ááájjj. Ha nem cicózok annyit az első feladatnál, ami legkevésbé sem volt kedvemre való, több idő jutott volna az álomtémámra. Volnah, volnah.
Itthon lenyugvásra vágyom. Épphogy csak kilépek a cipőmből, rögtön Johnny Cash-t teszek fel. Most csak ő képes lecsillapítani a zaklatott hullámokat. A Personal Jesus, a The First Time I Saw Your Face. Vizet forralok, éljen a mirelit tortellini. Talán jobb is, hogy a családom megint csak elutazott, és így nem kell senkivel osztoznom a szombatomon. Meggyújtok egy szál füstölőt. A dobozán ezüst hold illat áll. Ki az, aki érzi a Hold illatát? Megtaníthatná nekem, hogy kell beleszagolni az éjjel lámpásába.
A konyhapultnak támaszkodom, rossz szokás szerint már megint állva eszegetek. Ahelyett, hogy megadnám a tiszteletet az étkezésnek. Csak az ételre fordítani a figyelmem. Érezni minden falat ízét. Nem olvasni, nem beszélgetni, nem filmet nézni, nem internetezni közben.
Cash belekezd hangulatos gitárjátékába, zongora kíséri csörögve. "Your own.. personal... Jesus.." (...) "Reach out and touch faith". Mindig sajnáltam, hogy nem tanultam semmilyen hangszeren. Azt mondta egyszer valaki, hogy pedig a zongora illene az ujjaimhoz. Szeretném is megtanulni eljátszani Az órák film zenéit, Philip Glass csodálatos műveit. Damien Rice 9 Crimes-ának hátterét. Miért kell mindent gyerekkorban elkezdeni? Honnan kellett volna tudnom ötévesen, hogy tetszene a zongorázás? Vagy akár a vívás? Miért állítják, hogy ennyi idősen már késő? Nem, akkor sem. Saját magamnak, saját magamért meg fogok tanulni zongorázni egyszer. Csak hobbi szinten ugyan. A billentyűzeten már úgyis elég jól megy.
Ezüstös szalagként vonaglik a plafonhoz a füst. Olyan szabályosan, oly egyenesen, akár meg is foghatnám. Belenyúlok, az ujjam köré csavarodik.
Megcsömörlöttem már attól, hogy mindenbe csak belekezdek. Semmit nem fejezek be, viszek végig. Hát ilyen csillagjegy szülötte vagyok. De ez többé nem válik be indokként, kibúvóként, mentségként. Így nem fogok semmit elérni.
Egy tűzcsappal szemeztem, amíg vártam, hogy sorra kerüljek a szóbelin. Se olaszul, se angolul nem tudom, hogy kell mondani a tűzcsapot. Rengetegnek érzem még a hiányosságom mindkét nyelvből. Mindent tudni akarok. Beszélni angolul, olaszul egyaránt, a hangyák nemi életétől kezdve, a fregolira kiteregetett pongyola rojtján keresztül, a Kubában zajló politikai helyzetig, mindenről. Mekkora tudás lenne a kezemben. Bárha.
Szeretnék most megölelni egy fát a Margit-szigeten. Már olyan rég tettem meg.
Szeretném egyszer felhívni New Yorkból a húgomat vagy egy barátnőmet, hogy:
"Szia! Találd ki, hol vagyok!"
Szeretnék mezítláb belesétálni egy pocsolyába. És nem felfázni. És nem felsérteni a talpam. És nem marslakónak tűnni mások szemében.

2007. június 8., péntek

Láthatatlanul

Akárhányszor látok egy vak embert az utcán, Amelie jut eszembe, akinek valóban csodálatos az élete. Szeretném én is ugyanúgy karon ragadni a világtalant, ahogy ő. Elkísérni a villamosig, s közben mesélni és mesélni.
"Vigyázzon, most lelépünk a járdáról, átmegyünk a másik oldalra. Én személy szerint jobban szeretek az út ezen oldalán végigmenni, mert valamelyik sövény itt mindig virágzik. Érzi ezt az illatot? Most nyílik az orgona. Elhaladunk a régi közért előtt. Vásárolt ott régen? Tudta, hogy jelenleg virágüzlet? Lengedeznek a kiakasztott ballagásra szánt szalagok. Önnek nincs rokona, aki most végzi az iskolát? Itt köttethet neki csokrot, ha gondolja. Nagyon udvarias a személyzet. Most ment el mellettünk az alkoholista öregasszony a kutyájával, aki a Petőfi utcában lakik. Érezte? Megint csak úgy dőlt belőle a pálinkaszag. Figyeljen, itt jobbra fordulunk. Kiértünk az Ady Endre útra. Most is három taxi áll a kórház előtt. Mindegyik sofőrje a volán mögött unatkozik. Kettő napszemüveget visel, a harmadik újságot olvasgat. Itt egy pillanatra megállunk, rögtön átmegyünk a zebrán. Kicsit nagyobb a forgalom a szokásosnál. Érzi az esőillatot? A szél is egyre élénkebb. Pár perc, és esni fog. Jöjjön kicsit szaporábban, éppen befutott a megállóba a 42-es. Azt mondta a végállomásig utazik, igaz? Pont van egy hely az ablak mellett! Vigyázzon magára! További szép napot!"
Emlékszem, pár évvel ezelőtt egy ideig próbáltam utánozni Amelie-t. Este, mikor már csak én voltam ébren, kis meglepetéseket gyártottam. Hazafelé vettem egy doboz bonbont, és mindegyikhez illesztettem egy kis cetlit. "Legyen szép napod!", "Attól még, mert reggel nyűgös vagyok veled, szeretlek", és ezekhez hasonló üzenetekkel. A családnak. Később a suliban is csempésztem a kabátok zsebeibe apróságokat. Nem tudom, mi lett velük, mik voltak a reakciók. Nem is amiatt csináltam.
Aztán elfeledkeztem róla. Sajnos. Talán majd valamikor újfent felcsapok "Amelie"-nek.

Szemezgetés

A Naturally 7 koncertezik a fülemben, a villamoson sokan feltűnően pillantanak rám, hogy sugárzó arccal nézek magam elé.
Valahogy sokkal magasabbnak érzem magam a 170 centimnél, ahogy átsétálok a buszhoz. Szél fúj mögöttem, vitetem magam előre. Csíp, ahogy a nap beletűz a szemembe. Már megint otthon hagytam a napszemüveget. Eszembe jut, hogy vajon miért tanítják az óvodában a gyerekeknek, hogy a "napocskát" szemekkel, mosolygósan kell rajzolni. Aztán miért kell csalódniuk plusz egy dologban, hogy a nap nem vigyorog, nem hord napszemüveget, és nem iszik Coca-Colát, mint a reklámban.
Tusolást követően ülök le a számítógép elé, nagy sietségben, törülközőben. Ahogy megannyiszor. Szeretem engedni a vízcseppeknek, hogy maguk száradjanak meg a hátamon.
Kézbe veszem a szandált az üzletben, hajlítgatom a talpát, forgatom. A végtelen vékony pánt az első lépések alkalmával megadná magát. Hallom, hogy csattogna, ha végigsétálnék benne a Váci utcán. Visszateszem a dobozára. Nem kedvelem a zajos cipőket.
Sikerül szereznem Trabant matchbox-ot az unokatesómnak. Ajándéknak szánja a pasijának. Még sosem gondoltam bele, hogy ez felnőttnek is frappáns meglepetés lehet.
Kimenekülök a plázaóriás bendőjéből, elsuhan velem a villamos. Felkönyökölök az ablak párkányára, bámulok kifelé. De inkább lehunyom a szemem, az is fáj, ha nézek. Hiába, ez az éjjeli baglyok jutalma.
Nem értem, miért kell abból ügyet csinálni, ha kiömlik valami. Mi másra találták volna fel a papírszalvétát, törlőkendőt, felmosót, ha nem ilyesmire. Miért aggódik, idegeskedik folyton mindenki minden jelentéktelen apróságon? Aztán csodálkoznak, hogy stresszesek, pszichológust kell fizetni, vagy nincs kedvük ágyba bújni a párjukkal. Csak könnyedén, könyörgöm. A világ még egyszer sem dőlt össze, az ég még sosem szakadt le. Baj nem lesz semmi. Bátraké a szerencse, ennyi.
A tükörtojás mérgesen serceg a teflonon, lenyugtatom őt is egy szelet felvágottal. Nézem, ahogy egymáshoz sül a kettő, s hogy mennyire szép. Az erkélyen, felhúzott térdeimen egy tányér főzelékkel és a tojás-felvágott ifjú párral, ücsörgök. A szemben lakó szomszéd hapsi megint, mint mindig, kint álldogál egy szál bermudában a zsebkendőnyi panelteraszon. Nem szeretem, ha figyel. Jó volna ilyenkor láthatatlannak lenni, csak arra a tíz percre, amit kint töltök, s zavartalanul nézelődni, számolgatni a sorházak ablakait.
Tejeskávét szürcsölök a szobába beáradó napsütésben. Lábujjhegyre emelkedem, megérintem a láncomon a medált. Már nyugodtan alszom éjszaka.

2007. június 5., kedd

Friss levegő

Szétterült a haja a parkettán, ahogy lefeküdt a padlóra. Azon nyomban elaludt. A nap sugarai rászemtelenkedtek az arcára, az orrára, a karjára, a lábfejére, mindenre, amit fedetlenül találtak. De a Nő már nem érzett semmit, csak egy mélységet, mely egyre inkább magába szívta, egyenletesen lélegeztette, és nyújtott neki húsz darab nyugodt percet, a nyugtalan éjszakák után. Forrónak érezte magát mindenhol, mikor ismét magához tért.
Elfolyt a délelőtt, átcsorgott az idő délutánba, és végre ismét otthon találta magát. Most már megnyugodhatott. Hát vége. Ez is megvolt, zsebében van egy szakma. Hogy kezd-e még vele valamit, az a jövő zenés fintora.
Nem bírt egy helyben ülni, csavarogni indult kutyástul. A nyári levegő töményen birkózta be magát a tüdejébe, és odabent tombolt tovább. Azt érezte, mintha ólomból volnának a lábai, mégis istenien esett a sétálás. Megállt, lehunyta a szemét. Kiürített minden gondolatot megából, és csak figyelt. Fűnyíró. Madarak. Szellő. Kacaj. Csend. Csend. Csend.
A vizslás srác mindig már messziről köszön neki.

2007. május 31., csütörtök

Details

Olyan furcsa, hogy sokszor milyen apró dolgok képesek feldobni egy-egy pillanatot. Meglátni valamit a buszon, ami jó ízlésre vall. Felfedezni egy nő lábán egy lábujjgyűrűt. Megvenni a kedvenc magazin legfrissebb számát. Megtalálni valamit, amit már régóta kerestem. Hallani a rádióban egy régi számot, amit kamaszkorom hajnalán dübörögtettem a kazettás magnóban. Észrevenni egy ismerőst a Ferenciek tere Jégbüféjének kirakatában kiállított tablón, aki általánosban osztálytársam volt. Megérteni, amit a külföldiek beszélnek egymás közt a Váci utcában. Új üzenetet kapni. Beleborzongni, ha a szél megcsiklandozza a tarkóm. Mosolyt váltani egy üzletben az eladóval, s kis időre elfelejteni, hogy nem minden bolti dolgozó udvariatlan. Olyan becenéven szólítani valakit, ahogy csak én hívom. Belelépni egy pocsolyába, és lábnyomot hagyni a betonon, legalább egy darabig jelezve, hogy ott jártam. Felismerni a TV-ben egyik barátnőmet egy szereplő magyar hangjaként. Találni egy olyan zeneszámot, ami éppen arról szól, amilyen hangulatom van. Gyűrűt hordani a kisujjon. Mézbe mártott diót eszegetni. Hajnali háromkor madárcsicsergésre ébredni.

2007. május 22., kedd

Esőillat

Van olyan időszak az életben, mikor még nagyon hiszékeny az ember, és (sok) mindennek bedől. Például, hogy ha sokat iszik egyszerre, akkor béka nő a hasában. Én esküszöm, elhittem. És bele sem gondoltam a lehetetlenségébe az egésznek. Talán gyerekként nem is ismerjük még azt a szót, hogy lehetetlen, és nem is hiszünk benne. Akkor bármi megtörténhet. Simán elrepülhet Aladdin a varázsszőnyegén az ablakunk előtt, vagy a sötétben előbújhat a hatalmas ruhásszekrényből a gonosz mostoha, aki megmérgezte Hófehérkét, hogy beijesszen minket a takaró alá a gülü szemeivel. Gyerekfejjel az a meglepő, mikor felvilágosítanak arról, hogy a Mikulás csupán kedves hagyomány, vagy inkább átverés, s az ajándékokat sem Jézuska pakolja a karácsonyfa alá, sőt, egyenesen homlokráncoló kicsinyítő képzővel ellátni az Isten Fiát, aki valójában kőkeményen megszenvedett a kereszten. Erre mondják talán, hogy az igazság fáj, vagy hogy az élet kegyetlen. És hogy nem lehet egy álomvilágban élni, nem lehet álmokból várat építeni... Csodák, tündérek, mesehősök sincsenek, de akkor mégis miért beszélünk róluk? A felnőttek kreálják ezeket, nem? Talán ők is tudat alatt azért, hogy ezzel az illúzióval szebbé, könnyebbé tegyék, annak tüntessék fel az életet.
Most már talán nem akarok felnőni. A lelkem még nem növesztett magának páncélt, annyi csalódás, pofon még nem ért, még bizakodó vagyok. Így egyben sebezhető is. Ami minden szempontból hátrányként róható fel... El akarom még hinni, hogy ha túl sokat nevetek, úgy marad az arcom. Hogy az állatok is tudnak egymással beszélni. Hogy élnek sellők az óceánban. Hogy igenis vannak csodák, és hogy igenis az álmok építik meg az utat. Hogy lehet énekelni az esőben és/vagy a metrón.
Az történik velünk, ami a legjobb nekünk? Semmi sem véletlen, mindennek jelentősége van? Valóban higgyük el, amit II. János Pál pápa üzent nekünk halála előtt?
"Ne féljetek!"
Azt hiszem, nem félek. Valami mindig lesz. Van, ami állandó, van, ami elmúlik. Emberek jönnek, emberek mennek. A terepmintás nadrág majd ismét divatba jön, a mozikban lesznek még tizedszerre feldolgozott filmklasszikusok, és ül majd megfelelőbb ember a miniszterelnöki székben. Valami mindig van. Talán holnap nem kések el sehonnan, és a tanárnőm mosolyogni fog rám úgy, ahogy csak ő tud, miközben felelek. Talán jó ez, hogy most egyedüllétre vágyom, s talán másképp alakulnak a dolgok.
De addig is:
"...I'm singing in the rain, I'm singing in the rain..."

2007. május 17., csütörtök

Mindig

Mindig máson jár az eszem, mint amin az adott szituációban kellene. Képtelen vagyok arra koncentrálni, amivel éppen foglalkozom, a gondolataim rég továbbpörögtek, már egészen más, egészen új eseményeken tekergek. Mindig kell valami új, nem bírok leragadni egy valaminél, a kíváncsiságom, nyugtalanságom és az ismeretlen megismerése utáni vágyam sokkal erősebb, minthogy csupán egy vagy néhány dolog le tudjon kötni hosszabb időre.

Mindig új fejezetet akarok kezdeni, csak arról feledkezem el, hogy ahhoz nekem is kell továbblapoznom. Ha az életem egy könyv volna és azt valaki fellapozná, vastag, vaskos kötetet tartana a kezében, különleges könyvkötéssel, illatos oldalakkal, tele könyvjelzővel, szamárfüllel és maszatos ujj hagyta pecséttel. Néhány lap közül kihullana egy szál préselt virág, azt követve üdítővel eláztatott lapok következnének, melyeken kissé megolvadtak a betűk. Hosszú olvasmány lenne, néhol lassú, néhol letehetetlen részekkel. S bár még csak tizenkilenc esztendőt tudhatok a hátam mögött, remélem, sokkal hosszabbra íródna ez a regény ennyinél. Furcsa, mióta betöltöttem az egy híján húszat, rengetegszer akaratlanul is mondogatom magamban József Attila egyik remek versét, kissé átköltve: Tizenkilenc éves lettem én, meglepetés e költemény, csecse-becse.

Mindig nagy örömmel ismerkedem meg új emberekkel, és örülök, ha megtudom, valakinek hány testvére van. Főleg mióta egy beszélgetés során szóba került, hogy egyik csoporttársamnak tíz testvér is jutott. Lenyűgöző! Ő aztán sosem lesz majd egyedül!

Mindig, illetve mostanában, ódzkodva szavazok valakinek bizalmat. Nehezebben fogadok valakit baráttá, pedig legszívesebben leszólítanám a metrón a szimpatikusnak tűnő embereket, és összehaverkodnék velük. Sokkal jobban hangzik, mint egész úton bámulni a nyomorult reklámplakátokat vagy az emberek cipőjét, nem? Ha valakivel úgy érzem, nagyon hasonlítunk egymásra, teljesen oda leszek érte, és még több időt igyekszem vele tölteni. Minél többet akarok megtudni róla, megismerni belőle, talán ezzel meggyőzve magamat, hogy igen, ismét új barátot tisztelhetek az illetőben. Viszont ezzel azért vigyázni ajánlott, mert nagyokat lehet csalatkozni. Sajnos.

2007. május 14., hétfő

Mielőtt elindulok a sokadik színházi előadásra

Az ablakon befújó szél fellapozza a földön heverő újságot; táncot jár a porcicákkal; bebújik a vállfára akasztott blúzba; fák szálló porzóit vonultatja fel a monitor előtt. A szobában szanaszét táskák, ruhák, parfümök, krémek, a múlt hetem maradványai, könnyű feladat volna felvázolni az egész heti programom belőlük. Suli, randi, kirándulás, színház, és így tovább. Gyönyörű mélyvörös lakkra bukkantam ma a drogériában, ahová eredetileg csupán egy képeslap miatt tértem be, hisz holnap Zsófia-nap lesz, ami részemről nem elhanyagolandó. Zsófia barátnémat hat éves korom óta ismerem, és mindmáig kitartóan mellettem van. Bár akadt időszak, amikor én bolond voltam - ő viszont józan, így megmaradt ez a kivételes és rendkívül értékes kötelék. Szóval holnap sem feledkezem meg a titokban postaládába bedobandó üdvözlésről ("Az élet teljességét nem években mérik, hanem ÖRÖMBEN. Kinek-kinek annyit ér az élete, amennyi örömet szerez másoknak." Zay László).
A határidőnaplómban (ami nélkül mellesleg létezni sem bírnék, kissé eltúlzott értelemben, ugyanis MINDEN ebbe van felírva, amit csak fel lehet írni az ember lányának: programok, vizsgaidőpontok, munka, teendők, muszájok, kellemességek) be van karikázva a 11 óra a holnapi napon. Saj-tó-tá-jé-koz-ta-tó-ra vagyokkk hivatalosss. És naná, hogy ez érdekében lógni fogok egy pindurit a suliból. Egy kedves barátnőmnek kiadják végre a könyvét. Botrány lesz belőle, előreláthatólag. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MUOSZ) székházában tartják a hepajt, szóval már ezért is nagy öröm, hogy ott lehetek. Nyitott szemmel kell járni, talán ez a legésszerűbb tanács a mai világban.
Olyan vándör kabátra tettem szert a hétvégén, erre ma beáll a 30 °C árnyékban. Aj, de nagyon elutaznék a fenébe pár napra, ahol esik, kellemes hűvös van, és nincs több 12 °C-nál. Nem bírom a meleget, a hőséget, sosem tagadtam, hogy inkább télpárti vagyok. Mázlista angolok, bár ők biztos olykor inkább velünk cserélnének, akik hamarosan eldicsekedhetünk mediterrán klímánkkal, pedig nincs is tengerünk. És a kettő nálam úgy összefügg kissé. Kezd megbolondulni a világ, minden és mindenki kifordul magából, de azért maradjunk józanok és nyugisak, lesz ez még így se. A körömlakk meg mindig ott lesz, hogy felvidítson.

2007. május 13., vasárnap

Rucc

önmagán is csodálkozva
hogy nem késett el sőt
elsőként érkezett
álldogált a benzinkútnál
kezéről törölgetve az út porát
avagy a bkv mocskát
mert ilyen kezet nem nyújt majd oda az olasznak
ciao ciao sono kinga
és megismerte virginia párját
kártyák pakolódtak egymásra a buszon
uno due hohoho
országok városok fiúk lányok
növények állatok
tárgyak híres emberek
nevei hallatszottak hátul
Nepál Kirgizisztán
pattogatott kukorica virágok
szőnyegbe borulva bitorolták a földet
s a fátyol csak folyik lefelé szakadatlanul
emlékeztetve az idő biztos s változatlanul jelenlévő
a levegő frissebb a nap másképp süt a madarak nem
gondterhelten csicseregnek
íme szalajka és budapest
erdő és város
nyugalom és stressz
s ahogy a kisvonat zakatol megtörve a természet háborítatlanságát
átvágtatva szíven lelken gondolaton
az érzés megmarad az érzés örök és feledhetetlen
s a hiány gyötrő kibírhatatlan
de a kárpótlás elmondhatatlan
°

2007. május 9., szerda

Bámulat

Azt olvastam valahol, hogy a csodálat annak tapintatos felismerése, hogy egy bizonyos személy mennyire hasonlít hozzánk. Hm... Szerintem éppen ellenkezőleg. Hisz nem azt tartjuk csodálatra méltónak egy másik emberben, amire mi nem vagyunk képesek, de ő igen? Vagy amilyenek mi magunk nem vagyunk? Mindenki életében akad valaki, akit csodálatra méltat, aki lenyűgözi. Akitől akár a lélegzet is eláll néhány másodpercre. Persze nem elsősorban a külseje miatt. Igaz, az is lehet bámulatra méltó. Hogy miképp képes valaki folyton megújulni, folyton üde és ragyogó lenni, ami földön túli szépséget kölcsönöz számára. Sokan irigykednek az ilyenre, ahelyett, hogy például tanulnának tőle...
Tegnap később értem haza valamivel. Már nem járt a villamos, éjszakaira kellett ülnöm. Egy idős hölgy és egy fiatal lány mögött foglaltam helyet. Épp elővettem volna a könyvet, amit tétel mivolta kapcsán kell olvasnom, de képtelen voltam levenni a szemem az előttem ülő lányról... Aki látta a Kontroll című filmet, érteni fogja, kihez hasonlítanám: Balla Eszterhez. Ugyanolyan fitos orr, tekintet, vonások... Először azt hittem, az unokája lehet a néninek. Ilyet én még nem láttam... Más talán nem vette volna észre...
A lány figyelmesen hallgatta, amit az idős hölgy mond neki. Közben le sem vette róla a szemét, szerintem nem is pislogott. Tekintete csodálatot sugárzott, olykor alig láthatóan bólogatott, vagy mosolygott, de úgy, hogy a fogai nem látszódtak, csak a szemei körül jelentek meg a mosolygó ráncok. Egyből azt gondoltam, csak az lehet a szituáció, hogy a nagyi végtelen hosszú évek óta kereste-kutatta az ő elveszett, csöpp unokáját, már-már szinte feladta a reményt, mikor is rábukkant az ő szeretett kis rokonára, és a lány is alig várta, hogy megtalálja valaki a családjából, miután csecsemőkorában elrabolta valami elmebeteg, és végül árvaházba került, és gyermekotthonról gyermekotthonra vándorolt, míg nem megtörtént a csoda, és előkerült egy családtag! (Sosem tagadtam, hogy élénk a fantáziám.)
Mikor már tíz perce bámultam a lányt, aki ebből mit sem vette észre, kezdtem magam kínosan érezni. El-elfordítottam a fejem, igyekeztem magam Jókaival lekötni, de képtelen próbálkozásnak bizonyult minden törekvésem. Mágnesként vonzott az ismeretlen lány szeme, orra, arca, haja, mindene. Azt éreztem, szinte belelátok a lány fejébe, s képek, jelenetek vetülnek elém egy életből, amit ő elképzel. Ahol már nincs egyedül, ahol már fontos valakinek, a világon mindennél jobban, amely életben valaki meleg ebéddel várja otthon iskola után, ahol van valaki, akire bármikor, bármiben számíthat. Efféle örömöt véltem felfedezni a szemeiben. A színükre nem is emlékszem. Mert nem az volt a feltűnő. Meg nem tudnám mondani, hogy zöld volt vagy barna.
Az egészet szépen kiszínesítettem a saját fejemben. Az idős hölgy a második megállónál búcsúzkodni kezdett, magyarázott még valamit egy megállóról, majd mosolyogva-integetve leszállt a buszról. A lány megköszönte az információkat, és kiintegetett még az ablakból. Hát mégsem egy könnyfakasztó, filmbe illő történet szemtanúja voltam. A lány arcát viszont sosem felejtem el. Szívem szerint fogtam volna magam, felállok, majd lehuppanok mellé egy "Szia! Van kedved beszélgetni?" mondattal. Talán a lelkem mélyén arra vágytam, hogy rám is olyan érdeklődve és figyelmesen nézzen, miközben mesélek neki a terveimről, álmaimról, az életemről. Ő nem szólna semmit. Csupán hallgatná, ahogy sziporkázom, és olykor bólogatna ragyogó szemekkel, s arcán fel-feltűnnének a mosolygó ráncok.

2007. április 28., szombat

V mint...

Vágyak vágyak vágyak
valóra válni vágynak
életszerelem élménye élénkít
megihlet mindenkor
hogy haladj
tovább töretlenül
támogatást társban találva
megmaradni mindig
annak akivé
teremtettél

2007. április 26., csütörtök

Lopott idő

Szedett-vedett papírhalmon kukorékol be a napfény
forróvízben filter fulladozik
csalánvirág illatú hajzuhatagba túr öt ujj
puha orcán zongorázik végig a másik öt
párbajoznak a selymes ajkak
csók a fegyverük
felülkerekedés
lefegyverzés
zongorázó ujjak kalácsként fonódnak egymásba
belecsókol a tenyerébe
lesodor egy szempillát
kihűl a tea
belenyúlik a reggelbe az éjszaka

2007. április 25., szerda

Apróbetűs rész

Valóságszagú élet | tengerében halvány királylány teste hullámzik | zaklatott buborékot lehel a szája | messze már a part

Csacsogás

Apró gödröcskéket másolt csuklója bőrébe a karlánc
a fekete gyöngyök a pulóver alá-fölé úsztak
hallotta ahogy a tanár torkán lecsobog a szomj ahogy nyel
s a harmóniacsöndbe már nem pofázott bele a szellőző
mormogása
beszippantják a tömeget a pláza orrlyukai
kábítás
ámítás
csábítás
befolyás
becsapás
marakodik hogy felfalja a vak népet
két nyeléssel csapdájának gyomrában találja magát
a bekebelezett tenyerén egyre nagyobb lyuk tátong
közben Afrikában gyerek hal éhen
míg már a nagymamák is happy mealt
vesznek a nyugdíjból az unokának
körömvirág
körömvirág
pókháló selyme csillog az arany Nap sugarában
táncol az égbolt
boldogság jő több lábon s személyesen kopogtat be
nemsokára
bárgyú arcú ember morbid szerelme
fogékonyság az ostobaságra
fájdalomként belé hasító oktalanság
túl lenni a mindennapokon sértetlenül
megmaradni annak aki
nem feladni az eszméket
értékeket
meggyőződéseket
elveket
hitet kovácsolni a lélek majálisán
csókot küldeni a végtelenbe
a Láthatatlanhoz

2007. április 24., kedd

Parázs

Kétszer kell levest melegítenem
míg egyszer megeszem
gondolta s megpiszkálta
a pirult szélű virslikarikákat
karikákat fest szeme alá
a fáradtság piktora
szemkörnyékápolás
csacsiság macera
bebeszélt arcpakolás
nyakában ér lüktet
nem felejti a harapást
képes lett volna
annyiért
ó mocskos testiség
vágyak ösztönök
hozzátok vissza józanságát
épp jókor
hogy ne kelljen bánnia
semmit
vagy ne sokat
Tiszában úszik végig lába
a városon
unott maszlag maskara
büdös barbár büdös buszon
tüdeje kilégzi a bagófüstöt
elromlott Itália
cigarettaautomatája
s a gondolat továbbszáll
s új áldozatot szed
követel
vadászik
ha nem rögtön kapja meg
mire a pillanatban vágyik
már elveszik a varázs
s erdőbarna szeméből a parázs
s kételkedve téblábol tovább
a lelkes buzgó ősi tűz nélkül
mely lelkét hajtja egyre
s másra
talál
folyton újat
de sosem jó semmi eléggé
várakozás
marakodás
pezsgő bor
mámor
fejhajtás kacsintás integetés
elmaradhatatlan
kacér optimizmus

2007. április 23., hétfő

Kassák Lajos után szabadon...

Keserűs szörnyű kávét hörpintett le kettőkor
borzongott tőle egész belseje
de megitta
hajnal négykor a négyeshatoson
végigsimított egy fekete a derekán
mielőtt leszállt
kiszívták hajából az illatot
lenézett a színpadról
mindenki meglepődött hogy csak 19
a welcome drinket az Astorián itta meg
rájött hogy mégsem szerelmes
abba akibe úgy gondolta
ABBA szólt a bárban mikor
az ismeretlennel ropta
ki azt súgta imádlak
felfaló csillogás bujkált a szemében
mint annak a másiknak
a következő helyen
szédült kicsit fél ötöt mutatott
a Nyugati nagy órája
fél hatkor már zuhany alatt
ázott le róla az esti piszkos
tánc nyoma
s szeméről a festék
pihend ki magad bulikirálylány
közel a második dobás
vállára ül hát a kötelesség
súlyos madara
fiatalság bolondság
hanyagság
mi is az hogy barátság
egy lélek mely két testben lakozik
jegyezte egykor egy bölcs öreg
mi is az hogy szeretet
mely hosszú tűrő kegyes
mely nem irigykedik nem kérkedik
nem fuvalkodik fel
mely nem cselekszik éktelenül
nem keresi a maga hasznát
nem gerjed haragra nem rója fel a gonoszt
nem örül a hamisságnak de örvend az igazsággal
mely mindent felfedez mindent hisz
mindent remél mindent eltűr
mi is az hogy szerelem
az Isten gyermeke tartozni kíván egy másikhoz
feltétel nélkül érte létezni
mi is az hogy félelem
elveszik a hit s bizalom Istenben
de azért tutto bene grazie
majd csak lesz valahogy az élet
hisz music is the key
és főzeléket evett hús nélkül
mert utálta aznap
almát eszem s ropog a fogam alatt
nem jöttél el
átverte
akkor bosszantotta
utólag kicsit sem sajnálja
hogy nem hagyta magát
bedőlni egy szemfényvesztő
21 évesnek
ki gyerek még
s hozzá mérten a Nő felnőtt rég
s ez már nem elég
régóta
régóta
több volna a kvóta
ha volna nem volna volna
három zsongta körül egy este
körülállták mint kiskatonák
s a Nő csak bólogatott
hessegette a bókokat
kerítőt játszott az egész társaság
de ő nem kért belőle
a felejtésre kényszer a legnagyobb átok
a remény hal meg utoljára
és a csótány
rock tombolt a fülében a buszon
az ütemre lépkedett hazáig
álmodik már délután is
két óra is elég hozzá
meddig lehet szeretni valakit
plátóian
lassan reményt vesztve
elméje játéka ellen tenni nem tud
hogy éjjel is őt látja már
és korán kel és feje fáj
és étvágya nincs
reggeli nélkül rohan el hazulról
a húsz-perc-késés nem marad el
instant leves lapul a táskában
és ásványvíz
délután jut eszébe hogy még nem evett
simogat a hajnal simogat a kezed
szeretem a szád és szeretem a szemed
hide-and-seek
aki bújt aki nem
karomban ébred az álomból egy másik
szerelem a neved szerelem a neved
a neved
a neved
a neved
second chance second chance
érzem időt elcsensz
a napjaimból de nem hagyom többé
pitypangos parkról közvetít
által vágtat a busz az Erzsébet-hídon
hát mégsem olyan rémisztő az
ott elől
mosolyog a mikrofonon
sweet sugar candyman
sikolt a fülében
a metrón
cigányasszony koldul karján csöpp gyerekkel
részeg otthontalan támasztja a falat
az aluljáróban
keresi önmagát
London
Prága
New York
Itália
húzza szívét
kis piros autó a másik álma
furikázna éjt nappallá téve
álmodik nyitott szemmel
jár a belvárosban
idős néni birsalma portékával
kínálja forró teát szerez a hideg késő téli estén
a néni fagyos keze felmelegszik
szeme midőn férfit lát mosolyogni
kisbabán
divatos cipellő
kajtatása hetek óta
s lám végül győzelem s birtoklás
s jöhet már a megnyugvás
valóban egy nagy kérdőjel volna az egész létnek
milljom mozzanata
{és íme kérdőjel}