2011. szeptember 2., péntek

Egyszemélyes játszma

Azt már nemigen tudom, hova kerülünk. Így van, egyszerűen mintha reálissá vált volna a bizonytalanság. Hogy az ismeretlenben bizonyosnak lenni az egyik legnehezebb dolog. Azt már nemigen tudom, hova kerülünk, de a lélek halhatatlanságában egyszerűen hinnem kell. És ehhez minden bizonnyal azért ragaszkodom, mert azt képtelen volnék elfogadni, hogy a rengeteg vágy, álom, tudás, információ, történet és történés, amit egy időben minden újabb nap során magamba szívok, az élet végeztével egyszerűen elvesszen. Kárba menjen. Vagy millió cseppé szakadva megsemmisüljön. Azt egyszerűen senki sem hagyhatja, az nem lehet, azt nem szabad.
Talán most már biztosnak látszik, olyan fajta vagyok, aki magaslatokat karmoló boldogság közben is kényszeresen talál magának okot arra, hogy elszomorodjon. Mintha nem tudnám átadni magam teljesen. Még mindig nem, még mostanra sem.
Nagy igazság van abban, hogy ha egyszerű önmagadban, egyedül nem találod meg az elégedettséget, nem várhatod egy tökéletesnek mondható társsal. Mert ugyan több vagy, több lettél, sokkal több és gazdagabb, de az alapzatban attól még hézagok maradtak. Ez saját, egyszemélyes játszma, a kiskapuk előbb-utóbb bezárulnak.
Hiába tombol egyfajta narcisztikus rajongás is bennem önmagam iránt. Nem lehet maximális az erőm, amíg táplálom az akadályokat. Az akadályok kényelmesek. Puhák. Idomulnak. Könnyebb őket pátyolgatni, mögéjük bújni, velük takarózni, mintsem nagy lendületet venni és felrúgni mindet. Egyesével vagy egyszerre, de egytől egyig.
Senki sem tiltja meg, hogy nagyokat álmodjak. Viszont senki sem fog cselekedni helyettem, és azt mondani hangosan, hogy: oké, akkor most már valóra váltás.
A legtöbb dolog az arányokon múlik. A kontrollon. Kordában tartani az álmodozásra való hajlamot a cselekvő készség javára dicséretes dolog. Csak milyen kurva nehéz!