2010. március 28., vasárnap

Meg nem született féltestvéremhez

A teljesség igénye nélkül írok most neked. Nem ismerhetjük egymást húsvérvalónkban, de a képzeletemben élsz, nagyon is létezel, testvérem. Kacagj nyugodtan szemembe, bátyám, mert húgod épeszű sosem volt, beszélget veled néha, mert tudja, hallgatod.
Tudod, anyám emberfelettien erős, édes asszony. Ahogy telnek az évek nemhogy fogyna, egyre gyarapszik a szorgalma. Anyámat mostanában kezdem csodálni igazán, esszenciálisan és valódian. Nála erősebb nőt nem ismerek és találni sem fogok soha. Talán belőle válok hasonlóvá én is egyszer. Anyatigrisi spirituszából merítve emlékszem majd mindenre, amit valaha tett értem. Azokra különösen, melyeket csak utólag észleltem, hogy értem történtek.
Képzeld, tegnap nagyon sokan voltunk. Rengeteg a gyerek, szinte minden sarj lány. Azt hiszem, sokszor nem bírnád elviselni seregüket, pedig ők rajonganának érted, mint úgy általában, a nők.
Már egyre idősebb mindenki. Egybesűrítettük a família tavaszi szülötteinek köszöntését, nem kellenek már az elaprózott ünneplések, kezdünk felnőni.
Anyám hat tortát sütött két húgom, nagyanyám, ikernagybátyáim és az én születésnapom okán. Mikor ámultam ezen és dicsértem őt, szabadkozott. Mindig olyan szerény. Valahogy olyannak látom őt, mint amilyennek a földanyát vagy az emberek ősasszonyát képzelném. A benne rejlő erő az, mi lényét sugárzóvá teremti.
Ugye tudod, hogy ugyanakkor senki sem szeplőtelen, senki sem ártatlan. És ugye azt is tudod, hogy az ember megbocsát annak, akit szívből szeret. Még ha a szívén is vájt sebet.
Nem érzem biztosan, hogy felismerne téged. Én azonnal tudnám, hogy te vagy az.
'81-'82 táján lökött magára a világ. Igazából mindegy, tudod, hogy a kor milyen korlátolt dolog. Az sem számít, hogy én csak '88-ban testesültem meg, a létezés nem ehhez kötött. Anyám nagyon fiatal volt, 16 múlt, fülig szerelmes, mikor bejelentkeztél, hogy érkeznél, talán szívesen.
A kapcsot semmi sem lazíthatná fel közöttünk, mert bár sokszor kapunk egymás hajába, már gyerekként vérszerződést kötöttünk. Kamaszként kitépted kezemből Vavyan Fable fantazmagóriáit és Kosztolányi Esti Kornél novelláit csaptad ölembe. Egyfajta úton nevelni vágytál, komoly felelősséget érezve irántam.
Nekem sosem tetszett a hangom, de te örültél, hogy nem olyan vékony, mint a többi lánynak, rockbandát akartál alapítani mindenáron, és kellett egy énekes. Tizenöt voltam csupán, mindent megszerveztél, ijesztő, hatalmas mikrofon elé cövekeltél, s a lakótelep apraja-nagyja előtt őrületes koncertet kerekítettünk.
Mindent kipróbáltál, dobos akartál lenni, de végül a gitárban találtad meg, amit kerestél. Éjjel-nappal szövegeket írtál, kimaradtál az iskolából is, de nem árultam el senkinek, nem sérthettem meg a szövetségünket. Azt gondoltad, sztár leszel, sex and drugs and rock and roll. Folyton szerelmes voltál, minden bulin más lányba, de mesélni nem tudtál másnak, csak nekem.
Mikor betöltöttem a tizenhatot, kezembe dobtad a pulóverem, s buzdítottál, gyerünk, indulunk. Mindig játszottad a nagy felnőttet, egy vágyamról, mely már ötéves koromban befészkelte magát a szívembe, mégsem feledkeztél el soha. A menhelyen várt minket egy boxer, mondtad, ő az, Hootch, ahogy még akkor elneveztem abból a Tom Hankses filmből, és mostantól az enyém.
Nem mindig tudtam bízni benned a kicsapongásaid, csavargásaid miatt, ugyanakkor mindent megtettem volna érted. Mikor elmúltál tizennyolc, leléptél otthonról, alkalmi munkákat vállaltál, de még mindig nem tettél le a bandáról.
Nem tudtad, de anyánk támogatta minden lépésed. Ha pénzt kértél tőlem, én tőle kaptam, s adtam tovább neked.
Annyira jelentéktelen, hogy múltban, jelenben, feltételesben vagy kijelentőben írok most. Látom az alakod, mindenkiből van benned, sokakat akarsz utánozni, mert nem találod saját magad. Cobain a tekinteted, Latinovits a fellépésed, Esti Kornél a habitusod, egy kis József Attilás fűszer szivárog a dalszövegeidbe.
Talán valahol máshol, másokból megszülettél és tombol a lelked, létezel. Tudd, mit jelent egy nőnek mindez, mi a fájdalom. Nem is a test megkaparása, hanem a lélek önküzdelme. Tudd, értsd és bocsásd meg.
Azért gondolok rád. Te vagy az egyetlen, aki úgy hívhatna, hugi.

2010. március 23., kedd

Pokoli porond

Tessék, itt vagyok porondodon, most már ölelhetsz.
Vagy üss meg, ha akarsz,
ha kéred, még élvezem is, hogy bántasz,
s megjátszom, hogy öröm a fájdalom,
mit gyilkos karmú kezeddel okozol.
Felhergel, ha káröröm nélkül is nevetek,
arcomat elgyötörve akarod,
hajamba marsz, hátamba tépsz,
vádlimból kiharapod az izmot,
s térdem kalácsából habzsolsz.
Pokolvörös, lelketlen szemeiddel testemre
égeted nevedet,
vulkánok lávájával hagysz rajtam hegeket,
hogy sose felejtsem,
vélem hált a sátán.

Hol vagyok? Hová lettem?

Kezdődik a megtorlás a mulasztásaimért. A lógást az egyetemről sosem követi megúszás. A legtöbb tárgyból azt sem tudom, milyen anyagot veszünk. Ma példaértékű kivétel esett meg, már 8 előtt beértem az órára. Viszont ott szembesültem a ténnyel, máris zárthelyizünk bizonyos tanulmányokból, amiket el sem olvastam. Amely lendülettel megérkeztem, ugyanazzal ki is fordultam a teremből, értelmét nem látva az egésznek. Eljöttem, vissza sem mentem.
Napok óta egyetlen cigaretta sem érintette ajkamat, de hazafelé éreztem hiányát, s gyenge tűzzel életet leheltem a fehér szálba, s magamba. Lassítottam lépteimen, fejem fölött kismadár tüsténkedett a fán. Elmém és szemem oly tompa volt, hogy azt sem tudtam, veréb vagy cinege.
Verseit ócska, méltatlan papírra nyomva, de magamhoz szorítva vittem. Nem tudom, a füst nedvesítette-e szemem, vagy talán egyébként is könnyeztem. Egy hét, és ismét megemlékszik a dátum arról, hogy megszülettem. Mégsem forognak a tárcsák, soha nem voltam még ennyire bizonytalan afelől, ki vagyok.
Annyi mindent elrontottam - talán. Arról már letettem, hogy megbánjam az életemet, hogy keressem a hibákat, az évek bűnbakjait. "Bolond ember az, aki azt kutatja, ami volt."
Nem tudok úgy élni, mint a többiek, kikkel együtt hallgatok az egyetemen. Nem vagyok fiatal, nem értem őket, mérföldekre érzem magam jellemüktől, az egész miliőtől, s bár kapaszkodom az eltávolító huzat köntösének szárába, nem sikerül közelebb jutnom. De mit ámítom magam, nem is akarok.
Nem érdekelnek, hidegen hagynak, helyem nincs mellettük.
Nem találom, ki vagyok, csak annyit tudok, ki akarok lenni.
Ironikus volna, ha én is 59 évet élnék, mint Truman és Virginia, s az alkohol vagy a fulladás vinne át a másik oldalra. Pedig kilencvenet szeretnék kapni. Kilencvenévesen is kiülni a korzóra napoztatni arcomat az első tavaszi fényben. És majd kalapot hordok, kinyúl alóla orrom, hajam, mint bozót, boszorkává változom. Néznek majd az emberek, talán megismernek, s dereng nekik, egykor író voltam, ki beleőrült démonjaiba.
Fülledt az illatom, meg sem ismerem magamon. Erősnek kell lennem. Tudnom kell, mit akarok igazán. S hogy mi fontos, ki fontos. Vége már az elgyengülés lehetőségének, a harcok most jönnek, pajzsom mattítom, szarvaim, karmaim merészek rég.
Vajon meddig taszíthatom le az egyetemet a fontossági dobogó fokairól, azzal kendőzve az egészet, hogy Truman sem fejezte be a főiskolát? Hát nem azért gürcöltem, hogy bejussak? Ideje volna értékelni és megbecsülni, te vak, balga szabadságfaló.
El kell pusztítanom fertelmes önzőségem, össze kell szednem magam, különben könnyen romjaiba dől az álomváram.

2010. március 19., péntek

Színek megismételhetetlen konyhája

Tulajdonképpen kifejezhetetlenül giccses ennek a lakásnak minden molekulája, de egyik nap mégis ettől vidultam fel. A túlzás olykor már megmosolyogtató.

Meglepő, hogy a zöld falrész és fehér bútor lakta konyhába mennyire passzol ez a melegrózsaszín ablak. Az egyik székem, amit már egy éve át akarok festeni, korábbi elképzeléseim szerint hasonló árnyalatot kapott volna. Jelenleg a piros a nyerő, de ez még szintén változhat.

Tipikus példája ez az aprócska helyiség a kicsi, de még elfogadhatóan tartalmas helyeknek.


A tányérok, tálkák, bögrék kifejezetten a kedvenceim, mert merőben meglepőek. Ilyeneket leginkább falra akasztva, dekorációként láttam eddig, mindennapi használatban nemigen. A rózsás tálcát és a pink-narancs mosogatókefét viszont elásnám az első adódó helyen a világ szeme elől.




A lakás többi része megtekinthető itt.


Leheletnyi

Baszni mocskosul egyszerű - mint önkényesen kijelenteni, hogy író vagy.
Ősi, eredendő ösztön válik zsarnokká feletted,
már nem is gondolkozol, nem keresel értelmet,
csak csinálod,
s magával tép a kefélés egyszerű özöne.
Szétrakja a lábaidat, fel a kezekkel,
feszítés, feszülés, feszültségszületés.
És egyáltalán nem érzed azt,
hogy fel akarnád őt, a benne netán rejlőt fedezni.
Na, de alkotva, hazugságok és megjátszások pókhálójából
kivetkezve
szeretkezni,
mikor emlékszel, mikor számítasz
ujjbegyeinek rugalmas húsára,
mikor lelassítasz, rácsodálkozva
arcának borostáira, szemének szavára,
nem egyszerű - itt már magad kell legyél.
Mint papírodon a tollad,
oly finoman ír körmöd a mellkasán.
És ádámcsutkájára leheled a reggel
első mosolyát.

2010. március 18., csütörtök

Elmeséllek és lezárlak

Remélni sem mertem, mikor még csak képzelegtem róla,
hogy valaha lehet olyan őszinte a kapcsolatom
Férfival, mint veled.
Már a kezdetekkor sercent a köztünk feszülő légben szikra,
a szemedből minden fantáziádat kiolvastam.
Elárultam magam már az elején,
gondolataim tükreként élő mimikám
nem leplezett semmit.
Szemed, állad, nyakad, mellkasod vonalán
cikázott tébolyultan tekintetem.
Csírázásakor bűnös volt már az egész,
életed kettős fejezetet nyitott velem.
Ha ketten maradtunk, éreztem,
semmi más nem létezik,
s te is vallottad,
velem nincs külvilág.
Kérdezted, tényleg nem voltam-e még
szerelmes,
annyit feleltem,
lángra folyton lobbanok,
de ebből máglyát szítani már nem
gyerek-dolog.
Aztán eltűntünk egymás elől,
majd ismét megjelentél,
és nem voltam elég erős,
hogy ellenálljak vágyadnak.
Melletted nem volt helye a szégyenlősségnek,
hezitálás nélkül nyúltál a nadrágomba.
Szobádat véltük a mindenség közepének,
melyben mi létezünk csupán,
s minden más hamiskás.
Hátamat ágyad támlájának vetettem,
lepedődet meztelen testemre öltöttem.
Ölembe feküdtél, mint védtelen
kisgyerek.
Örültem bizalmas hedonizmusunknak,
de nem éreztem, hogy te volnál az erősebb.
Hisztérikus-frenetikus eufória borított leplet eszemre,
akárhányszor veled voltam.
Próbáltam mégis bűnös hurrikánunkból kilépni,
nem akartad engedni, hogy elszakadjak tőled.
Üzentél, hogy szádban érzed most is az ízem,
s azon nyomban akarod,
s mit ad Isten,
én ismét máris ott vagyok.
Ahogy magad alá taszítasz,
és csípőmbe markolsz,
hasamra süllyesztesz,
nincs fájdalom,
csak párás koccanások.
Aztán később ráeszmélek,
ösztönünk mindig is állatias volt.
Eszedbe sem jutott soha,
hogy rajtam anyajegyeket keress.
Azt sem tudod, melyik mellem a kisebb.
Nem simogattál, nem csókoltál,
nem haraptál nyakamba,
csak lerántottad rólam a rétegeket,
s belém furakodtál.
Létezik bennem az ilyen nő,
ki hevességeddel hullámzik hosszan,
de emlékeztetnem kellett magamat,
a részletek szerelmese vagyok,
s azokban vágyom elmerülni.
S hogy ne nekem kelljen
folyton erősnek lennem,
folyton férfias buzgalommal élnem,
irányítson most már más.

2010. március 16., kedd

Varázs, hamvadó valóság, és mégsem

Néhány nappal ezelőtt jutott hozzám Yonderboi Shallow and Profound című, 2000-ben megjelent albuma. Korábban csak hallottam a zenészről, de közelebb sosem merészkedtem a munkáihoz. Nem is az elejétől, illedelmesen végighaladva faltam fel a számokat, hanem rögtön a közepébe csaptam {mint úgy általában mindennel}: a szerencsés spontán kiválasztott darab a Sinking Slowly lett. Merem állítani, hogy az egész album legkiválóbb részecskéje ez a magával süllyesztő dal.
Nem állhattam hát ellen a kísértésnek, hogy iménti sétámhoz is fülembe tapasszam ezeket a magával sodró dallamokat. El lehet képzelni, milyen élmény a majdnem kihalt, késő esti utcákon barangolni egy ilyen aláfestő zenével, maximum hangerőn a 'háttérben'. A cigarettafüst már csak koktélcseresznye.
Ha őrültségemet fokozni kívánom, az ilyen momentumokban egyszerűen elpusztíthatatlannak és a mocskos valóságon kívül esőnek érzem magam.



Nem utolsó sorban megjegyzem, a Sinking Slowly az eddig valaha hallott zenék közül felkerült a szexis számok listájára {többek között a Massive Attack Angel című klasszikusa mellé}. Képzelőerő térhódítása indul...

2010. március 10., szerda

Ne

Tudod, hogy gondolkodás nélkül odanyújtanám csuklómat,
hogy felmetszd ereimet, ha azt kívánod,
s kiszívd véremet, mérgemet,
de most engedj, hadd menjek,
ne akarj megállítani,
ne rakj rám bilincset,
ne metszd meg a szárnyam,
kérlek,
nem lehetsz ilyen kegyetlen,
hogy ragaszkodásod börtönfalaiba zárod,
s így fulladásos halálra ítéled lelkemet.

2010. március 9., kedd

Gúnya

Utálom, hogy a folyton fölényesek
sosem köszönnek vissza,
és utálom, hogy balga magam
mégis mindig köszön nekik.
Ki akarok bújni most a bőrömből,
vegye föl más,
viselje, érezze, milyen a nyomás.
Én láthatatlan meztelen leszek,
nem érhetnek hozzám kezek,
nem nézhetnek végig szemek.
Nincsenek emberek,
nincsenek taktikák,
nincsenek praktikák,
nincsenek társadalmak,
nincsenek normák,
nincsenek igazodások,
nincsenek közeledések,
nincsenek távolodások,
nincsenek habarodások,
nincsenek határok,
nincsenek koloncok,
csak TE vagy, csak ÉN vagyok,
csak MI vagyunk,
s levetett bőrünk alatt igazi önmagunk.

Ne számolj, kiszámíthatatlan

Meg akarlak találni,
hogy egy veled töltött év tíznek hasson,
és akár meghalhassak fiatalon,
nem tartva attól, hogy kimaradtam valamiből.
Az idő tapinthatatlanul kiáltódik fogalomnak.
Érzékeid s elméd csokra
küldjön emberöltő sűrűséget
néhány évünk zúzdájába.
S ezt az ajándékot
vigyem magammal.

2010. március 8., hétfő

Caotica

Mindig uralkodni akarsz... Caotica.
Mondd, miért vágysz te mindig királynőnek lenni?
Ne vedd elő bátor mosolyod,
mindig elveszed vele az eszem,
s észre sem veszem,
hogy már be is surrantál.
Minden porcikámat akarod,
az időmet is felfalod,
zsarnok vagy, nem engedsz,
lehengerled,
amit felépítek
nehezen.
Caotica... most már tűnjél innen.

Sárkány vagyok, nem kell fűszerezned

Csípőmre csókolva ébresztettél,
egyedüli ember e világon.
Csípőmre csókoltad a reggelt,
térdemig ujjad játszott tovább.
Cukkoltál, hogy nekem van a legkisebb fülem e világon,
mégis imádtál belebókolni.
Már nem haragudtál, hogy mindig háttal aludtam neked,
értetted végre,
nem macskanő vagyok,
aki folyton bújik,
hanem sárkánysarj,
ki inkább karmolna,
s néha tüzet okád.
Egyre többször kérted,
gyújtsam fel az álmaimat érted.
Majd vágjam le szárnyaimat,
ne rugaszkodjak el
folyton a talajtól,
mert nem érsz el.
Irigykedtél rám,
mert neked már nem voltak illúzióid.
Megtanultad a kilincset ragadva
kinyitni az ajtókat.
Döbbent arcodat már nem viseltem,
én még mindig fejemmel töröm be a kapukat.
Túl sok vagyok, vallottad,
valójában csalódtál,
mert
nem sikerült
szelídítened
rajtam.
Ó, Valentin, maradj saját magadnak bölcs,
engem eressz végre csípőcsókkal utamra,
gyűjtök még néhány vart a homlokomra.

2010. március 7., vasárnap

Ámulat

Ez a zseniális videó most jól elterelte az agyamat, és megint nem a kötelezően letudandó dolgokkal foglalkozom.



Kitűnő vágás, kitűnő zene. Az atmoszféra, a bolondság. Azok a csodás könnyek, az a csodás férfitekintet. Az a fantasztikus utazás, az a szél, a tetoválások, a mosoly, a szabadság, a lebegés, az odaképzelt férfi a volán mögött.
És nem hiszem el, hogy ezt mondom {lévén gyűlölöm a hőséget}, de az a letisztult sivatag, a homokdűne, a nekivágás-beleugrás-legördülés... Húúú, valami ilyesmire volna most nekem is szükségem.

2010. március 6., szombat

Nem számít

Megítél, amiért más vagyok. Nem ért, mert nem vágyom a klasszikus sablonra, a klasszikus időben, a klasszikus sorrendben. Azt mondja, még fiatal vagyok, de higgyem el, később nekem is kelleni fog a kislakás, a kisautó, a kiscsalád, a kisfiú, a kislány, a kiskutya, a kismacska, a kisház, a kiskert, a kisnyaralás, hiába mondom neki, hogy téved. Folyton a normális fogalmát hajtogatja, és hogy "ez a dolgok rendje", mintha belém akarná sulykolni, úgysem úszom meg én sem. Nem számít, ha azt mondom, számomra a normális nevetséges fogalom. Érthetetlenül hosszú idő után végre végérvényesen beláttam: mellette sohasem lehetnék boldog.

2010. március 5., péntek

Arany

Barna hajszálaimból maradtak a párnádon is
- nem bántad, segített elképzelned később,
ahogy aludtam ott -, súgtam, a vörösekből nem adok.
Azt mondtad, a köldökömből is kérnél kópiát,
ha lehetne,
de borból nem bírod megmintázni,
így csak hörpinted a nemes anyagot.
Folyton nézted reggelente,
hogy járok lábujjamra emelkedve,
kávéval leforrázott gondolatokkal,
várva azokat főnixmódra hamvaikból újjászületni.
Hófehér volt egész tered,
elfogadni nem volt merszed az én
lángokkal szabdalt színemet.
Olyan vagyok, ordítottad,
mint teád vizének tetején
sivatagi hullámmá taréjlott cukorhomok
- amint megízlelsz, nyelved hegyén
sokáig nem maradok,
továbbolvadok, átalakulok.
Feszítsd hát ki lelkemből az aranyrögöt,
- buzdítottalak,
őröld fűszerként borodba,
s kínálj meg vele,
hadd lényegüljek önmagammá általad.
Az aranyrögöt szétrágtad,
morzsáit elém hullattad,
kárpótolni nem próbáltál.
- nem értetted ösztönöm,
vádoltál, kötözködöm
mindig veled,
s konokul vágyok folyton
én lenni a vadász.
Parkettádra rajzoltad lábujjaim nyomát,
s lepedődre köldököm mását,
s én fürdődben tükrödbe martam,
"szétrágva aranyam méreg".