2008. október 25., szombat

Pillanatmorzsák

Elgondolkodtató, mennyire felszeletelhető lehet az életünk, mint egy születésnapi torta, ha oly szempontból tekintünk rá, az adott szakaszban kikkel töltjük a legtöbb időt. Milyen emberek, ismerősök, régi, új barátok vesznek körül bennünket. Kivel találjuk meg azonnal vagy újfent a közös hangot. S mennyire felszabadító, mikor érzékeljük magunk és barátaink körül azokat a vibráló, bizsergető, simogató hullámokat, frekvenciákat, szikrákat, melyek összekapcsolnak két tekintetet, véleményt, világnézetet, s termőföldet adnak egy igaz, mély, egész életre szóló barátság kicsírázásának.
Igen, szeretem elragadtatni magam. Hiába nem illik ez bele a mai, modern időkbe.

2008. szeptember 17., szerda

MECSEK és BICIKLI

Már a nyaralás első napján felkerült a kívánság listámra a bicikli szócska. Bámulatos élményekkel gazdagodtam. A Kelet-Mecsek egy apró falujában szálltunk meg, szó szerint bent, az erdőben. Tovább haladva az út bevezet az erdő mélyére. Többnyire érintetlen természet testközelben.
Lejtős szakaszon való száguldás veretlenül vitt mindent. Tiszta nosztalgikus érzés lett rajtam urrá. Körülöttünk csak az erdő, itt-ott gyanús neszek, zajos madarak.
Tavaly októbertől volt egy "tanítványom", angolból igyekeztem csiszolni a tudását. Együtt utaztunk le velük Apátvarasdra, az én családom, az anyukája, egy barátja, és ő. Csupán egy tizennégy éves kölyökről van szó, mégis roppant jól kijövünk. Egyik nagyokos pillanatomban szóvá tettem neki, hogy milyen fura, hogy bár a barátja tizennyolc éves, mégis jó haverok, és egyáltalán nem merül fel gondként az a négy év korkülönbség. Nem értette, miért gondolom ezt. Sőt, úgy érezte, lebecsülöm őt, azért, mert ő a legfiatalabb közülünk. De azért nem sértődékeny típus, szerencsére.
A nyaralás után egy héttel vendégeskedtünk náluk Dunakeszin. Ebéd után lementünk a Dunához, Jenny, a kutyájuk fürdött is. Később kosaraztunk, hülyültünk, hihetetlen, hogy gyerekesnek mondható programokkal mennyire jól éreztem magam.
Szeptember első hétvégéjén meghívtak magukhoz. Már a nyaraláskor megbeszéltük, hogy szervezünk majd valami biciklizést, mivel nekik van több is, nekem meg egy sem, szóval. Egy kis angolozás, majd kosarazás után nyakunkba vettük a Dunakeszi-Vác szakaszt. Duna menti töltésen, erdőn, bicikli úton végig. A váci kompnál kötöttünk ki. Ebéd nélkül léptünk le, így elfeleztünk egy hatalmas, mégis szemtelenül olcsó melegszendvicset. Aztán jött a mennyei fagylalt, rábíztam, milyet hoz, nem volt kedvem bemenni bicikli lánctól összekoszolt lábszárral. Bailey's-es. Tökéletes választás.
Mikor este negyed tízkor kisétáltunk a buszmegállóhoz, megkérdezte, hogy éreztem magam. Természetesen abszolút pozitív választ kapott. Nem értette hát, miért is mondtam a nyaralás alatt, hogy furcsa számomra, ha ő jól kijön egy nála idősebbel. Hiszen én, ráadásképpen, huszonéves vagyok, mégis ugyanúgy elvagyok vele. Hat évvel fiatalabb nálam, és mégis. Csak elmosolyodni tudtam, és visszaszívni a korábban gondoltakat. Hihetetlen kölyök, az hétszentség.

2008. május 30., péntek

Nem akarok

Nem akarok keretek közötti életet. Nem akarok vasalásnapot, takarításnapot, fűnyírásnapot, főzésnapot, bevásárlásnapot, pihenőnapot, szexnapot, állatkertnapot, játszótérnapot... Nem akarom becsukni az ablakot, hogy ha huzat van a lakásban, mert akkor húha!, becsapódik az ajtó.
Nem akarok a bevásárlásból, mint az őrült, rohanni hazafelé, mert kiolvad a mirelit. Nem akarok együtt élni az anyósommal. Nem akarok másoknak folyton megfelelni. Nem akarok a divatnak megfelelni. Nem akarom figyelni a napokat, hogy ha például kedd van, akkor miért ne lehetne leruccanni a Balatonhoz, vagy átmenni Bécsbe egy kávéra. Nem akarok senkire ráerőltetni semmit.

Nem akarok megbánni semmit.
Csak szeretnék egy fenomenális életutat bejárni, hátha tényleg csak egyszer élünk.

2008. január 7., hétfő

Hangulatharapás

A sapkás-sálas a kedvenc évszakom. A kesztyűs-nagykabátos, pedig a másik. A tömegközlekedés miatt késtem a munkahelyemről. A Margit-hídon pöfögött egy helyben a busz, rostokoló autók dzsemében aznap. Ahogy bámultam Európa ütőerét, úgy látszott, a hullámok, mint vizes szappanra a barna hajszálak tapadtak a felszínhez. Megmakacsolta magát akkor reggel a Duna, nem volt kedve tükröt játszani a dölyfös Parlamentnek. Pára színezte pókhálóssá a sziget fáit, a madarak mégis beköltöztek a lombkoronákba.

Egyfajta tarkóreszelő idegesség futott át rajtam, mikor már az ötödik villamos suhant el a beragadt kocsisor mellett. Kellemetlen, mikor rájövök, ismét rossz járművet választottam. Helikopterrel szeretnék közlekedni. Úgy elég volna húsz perccel kilenc előtt elindulnom. Legalább így már azt is tudom, mit kérek Jézuskától karácsonyra.

Az utazás, történjen az bármivel, bárhová, valahogy mindig mágnesként vonzza a megzabolázhatatlan gondolatokat. Azon törtem a fejem a 6-oson, szereznem kellene egy-két pótolhatatlan csecsét, becsét, amit mindig magammal hordanék, hogy legalább egy kicsit sajnáljam magam, ha buszostul belezuhannék a Dunába, az építészek szerint vészes állapotban tengődő Margit-híd leomlása esetén. Hisz a táskámat még mindig lehet kapni ott, ahol még tavasszal vettem. A könyv, mely valahol legalul lapul, szintén megtalálható bármelyik könyvesboltban. Az okmányaimat szó nélkül újragyártják. Esernyővel minden második árus megdobhat ekkortájt. A telefonomból, pedig egyedül a telefonkönyvet hiányolnám.

Lejárt a képtelenül felesleges filozofálások ideje, mikor végre leszálltam a Kolosyn, visszacsöppenve a szürke valóságba. Megúsztam szárazon.

Ha, amíg a zebránál várok a zöldre, valaki beleharap a vállamba, biztosan letargikus ízű hangulat ficánkol a nyelvén. Nem tudtam mosolyogni a szemben elhaladókra, aznap reggel nem sikerült.

A sütöde ez alkalommal sem hagyta ki, hogy arcomba fújja leheletét. Így, mivel a másik járgányom úgyis az orrom előtt száguldott el, éles kanyart alkalmaztam, s bevetettem magam a péktermékek birodalmába. Franciás kiejtéssel feleltem gesztenyés croissaint-t a hölgy mit adhatok kérdésére.

A buszon reggeliztem, kezemben A nyugalommal, életem eddigi leglehengerlőbb, leglenyűgözőbb, leginkább letehetetlenebb olvasmányával. Elképzeltem egy találkozást az íróval, kezemben vörösborral, egy irodalmi estélyen. „És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.”

Eszembe jutott vasárnap esti vacsorám, hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán kedves barátnőm kacagott. Ízlett neki a sajtkrém leves zsemlekockával.

Este nem marasztalt sokáig a Margit-híd. A villamost valahogy sosem ragasztja, kis időre sem, magához. Ezúttal előkotortam egy fecnit, s megtöltöttem a fehérséget kék, októberi sorokkal. Féltem, ha továbbra sem jegyzek le semmit, végleg eltöredeznek az impresszióim. Azok a plasztik lányok, kik a kívülről mézes-mázas, kívánatos sütikhez hasonlítanak. Beleharapás után derül ki csak, felfújt az egész, s a belseje kong az ürességtől. Vagy az a cigányzenész, ki hangszernek képzelte a kombínó ablakát, s ujjaival dobolva igazi muzsikát produkált, alkoholmámortól homályos szemekkel, mit sem törődve a körülötte bámészkodókkal.

Hazafelé vicceset műveltem. Mágneseket vásároltam a majdani lakásom konyhájának frizsiderére. Úgy tűnik, menthetetlen maradok, s továbbra is hurrázok a szemem előtt felsejlő álomváraknak.