2010. május 30., vasárnap

Notesz

Amikor egy ember (egy férfi) szavai, amiket hozzád intézett (még akkor), az emlékezetedben (mindennap) még mindig elevenen élnek, az az érzésed (igényed) támad, hogy ezek nem tűnhetnek el (még véletlenül sem) a feledésben, és valahogy meg akarod őrizni őket. Ezért, mikor (hirtelen) bevillan egy-egy mondat (mozzanat), úgy döntesz, leírod (a kis noteszbe, ami mindig nálad van), és reméled, hogy (a szokásos) hirtelen felindulásaid egyikében nem fogod elégetni (mindenestül) az összeset.

2010. május 26., szerda

The clouds are my secret friends

They can hide my freaky loneliness

2010. május 24., hétfő

Már megint karmolok

Lángokat karmolok a kezedre,
a két kis gödröt akarod a derekamon.
Hajam takarja fél arcom,
kontrasztok tekeregnek rajtunk.
Legyünk izgalmasak,
kiáltsd vállam gödrébe a vágyad,
le akarod venni a harisnyámat?
Túl erősek vagyunk egymáshoz,
egyszer serceg, máskor gyöngyözik
a bőröm tőled.
A közelséged beljebb találkozik velem,
mint az testi valónkban látszik.
Attól még, mert mindent markolsz
sebtiben,
közel sem birtokolsz
semmit belőlem.
A test csak bábu,
néha szálkákkal sózott.
Lelkünkben a hév feloldódott.

Fáj hát, ha belém hatolsz?

22

Elképzelem ezt a 22-est,
mint egy otromba, nyers, nap égette mérföldkövet,
valahol a száraz országút viszketegségében.
Tetejére lépek, egyensúlyozva állok,
stabilnak tűnő,
mégis ingatag szobor ez a kő.
Dohos szagot érzek, holott égeti a nap fejem.
Izzadnak a kettesek a műmárványról,
pengeélen táncolok.
Leszökkenek, megcsókolom címerét,
s fekete rúzsként maradnak ajkamon a számok.

15 sor

Még ne találj bennem összefüggést,
még ne azonosíts be.
Még ne kérj tőlem örömöt,
még ne emeld meg a szemöldököm.
Még ne higgy a megérzéseimnek,
még ne hallgass a szívemre.
Még ne kívánd az elgyengülésem,
még ne bízz bennem.
Még ne érezz irántam,
még ne vállalj értem.
Még ne figyeld minden rezdülésem,
még ne kémleld a szívverésem.
Nem állok erre készen.
Nem megy a higgadtság,
túl könnyen forrósodom fel.

"They died with my name on their lips, my taste on their tongues"

Ssssssshhh, takard el a bejáratot.
Nincs más feladatod,
mint végig állni a tekintetet.
Kerek falú szobában ülünk,
fáklyák és tűz,
barnább a szemem, mint napfényben.
Ugrál a szemed,
vidd arrébb kezed,
elront mindent az érintés.
Miért hiszed, hogy csak úgy lehet?
Ússz velem a képzeletben, csak nézd a szemem,
táncol a gondolatom, hullámzik lélegzetem,
elérheti kétségedet.
Máris meg vagy szeppenve?
Ne számold a szempillámat,
nem sikerülhet neked.
Ne rejtsd el a kijáratot.

Gőg

Száraz, kicsorduló szemek, sötét karikák,
ez' vagytok ti, emberek.
Temetésén a halott is siratja magát, bőg,
elkíséri, s szemét festi hűen a gőg.
Cserépajkak, s szótlan kezek,
egyetlen jelet sem ismerek.
Nem tudtam beszélni vele,
hiába velem hangok ezrede,
kezem beton, csuklóm gyerek.
Már egy éve, már egy éve...
itt ül bennünk a döbbenet.

2010. május 19., szerda

Holt ember szavai

Az a közös tér, amibe kerülünk, mi utasok, mikor vigyázunk és bezárul a metrókocsi ajtaja. A lég abban a közös térben közömbössé pállik, üressé dohosodunk magunk is. Együtt vagyunk és mégsem, közös az utunk és mégsem. Sokan gyűlöljük az elrablását annak a millió percnek, amit magába fal az a sok szerelvény. S miközben játsszuk a metróetiketti szerepünket, számolok, mióta ismerem a férfi hangját a hangszóróból, aki közli a megállók nevét. Ugyanúgy mondja, nem is öregedett a tónusa, nem is él már, találgatok. Talán egy holt ember szavai utaznak velünk a pállott kocsilégben.