2011. május 21., szombat

Hogy az én külön világom beleférjen ebbe a közös világba

Nem, nem, nem leszek. Nem lehetek. Többé fogoly. Mert minden nap, minden egyes alkalommal azt keresem, mi is az értelme az életnek. A szemem folyton könnyes, bár ezt nem látják. Mert félek, félek, hogy rosszul csinálom. Hogy elherdálom, hogy elpazarlom, hogy nem jól élem át, hogy nem jól élem meg, hogy nem ott vagyok, ahol már kellene, hogy nem tudok úgy hozzáállni, mint mások. Hogy mások az elvárások. Is.
Amíg saját magamat idegesítem, addig mások is idegesíteni fognak. Addig mindenkiben találok majd kivetnivalót, bár kedves vagyok, ez nem változik. Bizalom és bátorság. Önmagam felé. Ez kell.
Az örökös félelmektől megszabadulni. Az örökös félelmeket legyőzni. Hogy úgysem leszel elég jó, semmihez, senkinek. És csak rávágni azt, hogy DEHOGYNEM.
Elfeledkezni kicsit arról, hogy folyton másokra gondoljak. Hogy azért aggódjak, kinek okozok éppen csalódást. Ki mit gondol. Mintha ez egy óriási, önként vagy kötelezően vállalt felelősség volna. Kényszeresen. Megfelelésre vágyva.
És valamiért minden egyes nap csak a tengerre gondolok. Pedig csak egyszer láttam eddig életemben. És mégis, mintha a tenger volna maga az Élet. Mintha azt érezném, nekem a tengernél kell lennem, ott kell élnem, a közelében kell léteznem, különben nem lehetek egészen önmagam. Valami furcsa, eredendő érzés, érzet az egész, mintha mindig is itt lett volna, örökösen, felszámolhatatlanul. Mintha a könnyek, melyek mindig szemeimet ölelik, mintha a gondolat, hogy a tenger...
A vágy a szabadság után. Mikor egy másodpercre megízlelem. Mikor folyton küzdök. Azért, hogy velem ne történhessen az, mint mindenki mással. Mint bárkivel, mint mindenkivel. Hogy nekem ne lehessen közöm olyan badar, eszméletlenül lehangoló, háborító, lázító egyszerűséghez, mint a politika, az adóbevallás, a csekkek, a folyószámla, a kormányválasztás, a tömegközlekedés, a benzinárak, a gőzölgő villamos, busz, metró, a hiányos bicikliutak, a kátyús úttestek, a szmog, a business, a profit, az árrés, a nyereség, a rossz házasság, a válás, a kellemetlen szomszédok, a kutyaürülék bűze az utcákon, a hajléktalanok hugya az aluljárókban, maguk a hajléktalanok, maguk az aluljárók. Hogy nekem ne lehessen közöm. Az ilyenekhez.
Hogy az én külön világom beleférjen ebbe a közös világba. Csak annyit, hogy felszabadult legyek. Úgy igazán. Csak annyit, hogy ne érdekeljen, ki mit gondol arról, hogy éppen mit viselek, mit eszem, mit iszom, mit csinálok, mibe kezdek bele.
Június elseje. Június elsején már nem leszek ennek a rettenetnek alkalmazottja. Június elsején elrepülök Olaszországba. Néhány nap, de máris érzem, hogy azután majd véget érnek azok az éjszakák, mikor fél ötkor felébredek, már hétvégén is, és álmatlanul fekszem tovább reggelig. Azok az éjszakák melyeket húsvér szorongás táplál.
És miután már nem leszek ennek a rettenetnek alkalmazottja... akkor kezdek el majd ismét élni, és lélegezni igazán.