2008. január 7., hétfő

Hangulatharapás

A sapkás-sálas a kedvenc évszakom. A kesztyűs-nagykabátos, pedig a másik. A tömegközlekedés miatt késtem a munkahelyemről. A Margit-hídon pöfögött egy helyben a busz, rostokoló autók dzsemében aznap. Ahogy bámultam Európa ütőerét, úgy látszott, a hullámok, mint vizes szappanra a barna hajszálak tapadtak a felszínhez. Megmakacsolta magát akkor reggel a Duna, nem volt kedve tükröt játszani a dölyfös Parlamentnek. Pára színezte pókhálóssá a sziget fáit, a madarak mégis beköltöztek a lombkoronákba.

Egyfajta tarkóreszelő idegesség futott át rajtam, mikor már az ötödik villamos suhant el a beragadt kocsisor mellett. Kellemetlen, mikor rájövök, ismét rossz járművet választottam. Helikopterrel szeretnék közlekedni. Úgy elég volna húsz perccel kilenc előtt elindulnom. Legalább így már azt is tudom, mit kérek Jézuskától karácsonyra.

Az utazás, történjen az bármivel, bárhová, valahogy mindig mágnesként vonzza a megzabolázhatatlan gondolatokat. Azon törtem a fejem a 6-oson, szereznem kellene egy-két pótolhatatlan csecsét, becsét, amit mindig magammal hordanék, hogy legalább egy kicsit sajnáljam magam, ha buszostul belezuhannék a Dunába, az építészek szerint vészes állapotban tengődő Margit-híd leomlása esetén. Hisz a táskámat még mindig lehet kapni ott, ahol még tavasszal vettem. A könyv, mely valahol legalul lapul, szintén megtalálható bármelyik könyvesboltban. Az okmányaimat szó nélkül újragyártják. Esernyővel minden második árus megdobhat ekkortájt. A telefonomból, pedig egyedül a telefonkönyvet hiányolnám.

Lejárt a képtelenül felesleges filozofálások ideje, mikor végre leszálltam a Kolosyn, visszacsöppenve a szürke valóságba. Megúsztam szárazon.

Ha, amíg a zebránál várok a zöldre, valaki beleharap a vállamba, biztosan letargikus ízű hangulat ficánkol a nyelvén. Nem tudtam mosolyogni a szemben elhaladókra, aznap reggel nem sikerült.

A sütöde ez alkalommal sem hagyta ki, hogy arcomba fújja leheletét. Így, mivel a másik járgányom úgyis az orrom előtt száguldott el, éles kanyart alkalmaztam, s bevetettem magam a péktermékek birodalmába. Franciás kiejtéssel feleltem gesztenyés croissaint-t a hölgy mit adhatok kérdésére.

A buszon reggeliztem, kezemben A nyugalommal, életem eddigi leglehengerlőbb, leglenyűgözőbb, leginkább letehetetlenebb olvasmányával. Elképzeltem egy találkozást az íróval, kezemben vörösborral, egy irodalmi estélyen. „És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.”

Eszembe jutott vasárnap esti vacsorám, hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán kedves barátnőm kacagott. Ízlett neki a sajtkrém leves zsemlekockával.

Este nem marasztalt sokáig a Margit-híd. A villamost valahogy sosem ragasztja, kis időre sem, magához. Ezúttal előkotortam egy fecnit, s megtöltöttem a fehérséget kék, októberi sorokkal. Féltem, ha továbbra sem jegyzek le semmit, végleg eltöredeznek az impresszióim. Azok a plasztik lányok, kik a kívülről mézes-mázas, kívánatos sütikhez hasonlítanak. Beleharapás után derül ki csak, felfújt az egész, s a belseje kong az ürességtől. Vagy az a cigányzenész, ki hangszernek képzelte a kombínó ablakát, s ujjaival dobolva igazi muzsikát produkált, alkoholmámortól homályos szemekkel, mit sem törődve a körülötte bámészkodókkal.

Hazafelé vicceset műveltem. Mágneseket vásároltam a majdani lakásom konyhájának frizsiderére. Úgy tűnik, menthetetlen maradok, s továbbra is hurrázok a szemem előtt felsejlő álomváraknak.