Just make it happen

run

DaNCe

sing

FigHt

LoVE

Live

Without any hesitation

It is time to LEAVE BEHIND the monsters of your PAST

Túl halk, túl forró

Elgondolkodtató.
Túl halk vagyok és túl forró.
Ezt írod tintával a mellem fölé.
Pedig én csak igaz barátod akartam lenni,
s nem folyton kedvtelésből szenvedni,
kéretni, mint az szokásod.
Nem érdekelnek fesztiválok,
képzeletben a 19. században járok.
Hűvös tengerpart nyúlik messze szemem előtt.
Nincs különbség, hogy a szél vagy a könnyek
hűsítik arcomat.
Csak érzések vannak. Csak tiszta érzések.
Sós levegő marja számat,
a függöny átszaltózik a terasz ajtaján.
És bentről zongora hallatszik.
Játszol, szeretem.
Rímeket gereblyézek a parton.
Az életem egy kosztümös sanzon,
nővérem Virginia Woolf.
Kézen fog, s a tengerbe húz,
habruhám, mint szende tajték,
a hullám mesés nyakék
magával ragadva szeret.
Hegedűkacagás üti meg fülemet.
Csak a szeretet, csak a szeretet
áramlik képzeletemben.
Zsibbadnak szemeim a folytonos remegéstől.

Képzelet, Richmond

Istenem, hagyj meg örökre boldog álmodozónak
Akkor is, ha számos befolyásolni kész realistát vág utamba az élet
nem vágyom másra, mint reggelente belélegezni a frissességet
derekam melegét érezni tenyere alatt
s nyújtózásom ívében hű karjába gabalyodni
soha nem marakodni
ismerni, várni rá, szeretni
s cáfolni azt,
hogy nem létezik az őszinte mindörökké

Capote hidegvérű hőse

Nem tudom, mi hajt még vért az ujjaimba,
hogy' ragad tollat a kezem.
Depresszióból könnyen válhat mánia,
erre tüstént jelentkezem.
Dacos düh, komor harag vagyok,
gyerekes, röhejes rohamok bajnoka.
Könnyű okolni a másikat,
könnyű hibáztatni a világot,
könnyű folyton kritizálni,
könnyű gyűlölni férfit.

Szeretni nem tudok,
elhagytam hozzá a szívet.
A cselekvés nem sikerül,
elvesztettem a lendületet.
Nem kell több ember,
ki elmebajom konstatálja.
Nem kell több paprikajancsi,
hogy megtudjam, nulla vagyok.

Rémes álmok és szédülések gyötörnek.
Képzelt daganatot érzek lüktetni fejemben.
Büntetés szivárog belém a tudatalattiból.
Féktelenül randalírozik bennem minden frusztráció,
minden rossz emlék éjszakánként,
s nemrég, életemben először, meggyilkoltak álmomban.
Két lövés.
Egy' a homlokon, másik mellkasom közepén
távozott,
miközben oldalamon fekve aludtam.
Temetésemen anyám annyira zokogott,
hogy könnyei végigfutottak a valóságban
arcomon.
De ki volt gyilkosom?
Capote hidegvérű hőse.
A koporsóban vörös szájjal,
vörös körmökkel aludtam,
valamiért vidéken földeltek el.
Nem fájt már semmi,
felhőtlen és szabad voltam,
halványan mosolyogtam.

Miért telik ilyen gyorsan az időm?
Minden sürget, mindenki hajt.
Dönts, dönts, miért vagy határozatlan?
Csak egy bolond vagyok, de az határozottan.

Bár újrakezdhetném.
Könnyebb út volna a tiszta lap.
Elhagyni mindent és mindenkit.
Nem emlékezni.
Nem emlékezni semmire és senkire.

Néztem a sebesen rohanó Dunát Budafoknál.
A közepébe képzeltem Virginia lebegő testét,
majd a magamét, a hideg vizet, a nyákot,
a halakat, kiket utálok, ha hozzám érnek.
Csak futottam, futottam a rakparton,
versenyre kélve a folyóval.
Virginia teste egyre gyorsabban szaladt,
örvénybe futott,
faágba akadt.
Ahogy a gyenge szél arcomat érte,
sírtam.
Milyen egyszerű lehetne.
Bár tudnám biztosan, hogy
a fulladás pillanatában,
azonnal reinkarnálódom
valahol máshol.

Nem emlékszem, mióta szorítom magamhoz
a gyávaságot.
Azt kántálom, mit gyűlölök,
s elfelejtem, akad mit
szeretni is.
Rossz egyre gyakrabban érezni,
csupán azért maradok életben,
hogy a közelállók ne fájlaljanak.
Önző kérdés, önző gondolat,
vajon kinek számítana a távozásom.

Lehetséges megszűnni teljesen?
Fogható kézzel a létezésem?
Idegpályákon sprintelek,
koponyám feszíti a képzelet.
Elpárolgott minden öröm.

Az öngyilkos költőket akarom.
Fülükbe súgni, "ne tedd".
Elrejteni a Veronált,
elkerülni a vasúti síneket.

Minek legyek értelmiségi?
Ezen halott ereket felvágni sem érdemes.

Notesz

Amikor egy ember (egy férfi) szavai, amiket hozzád intézett (még akkor), az emlékezetedben (mindennap) még mindig elevenen élnek, az az érzésed (igényed) támad, hogy ezek nem tűnhetnek el (még véletlenül sem) a feledésben, és valahogy meg akarod őrizni őket. Ezért, mikor (hirtelen) bevillan egy-egy mondat (mozzanat), úgy döntesz, leírod (a kis noteszbe, ami mindig nálad van), és reméled, hogy (a szokásos) hirtelen felindulásaid egyikében nem fogod elégetni (mindenestül) az összeset.

The clouds are my secret friends

They can hide my freaky loneliness

Már megint karmolok

Lángokat karmolok a kezedre,
a két kis gödröt akarod a derekamon.
Hajam takarja fél arcom,
kontrasztok tekeregnek rajtunk.
Legyünk izgalmasak,
kiáltsd vállam gödrébe a vágyad,
le akarod venni a harisnyámat?
Túl erősek vagyunk egymáshoz,
egyszer serceg, máskor gyöngyözik
a bőröm tőled.
A közelséged beljebb találkozik velem,
mint az testi valónkban látszik.
Attól még, mert mindent markolsz
sebtiben,
közel sem birtokolsz
semmit belőlem.
A test csak bábu,
néha szálkákkal sózott.
Lelkünkben a hév feloldódott.

Fáj hát, ha belém hatolsz?

22

Elképzelem ezt a 22-est,
mint egy otromba, nyers, nap égette mérföldkövet,
valahol a száraz országút viszketegségében.
Tetejére lépek, egyensúlyozva állok,
stabilnak tűnő,
mégis ingatag szobor ez a kő.
Dohos szagot érzek, holott égeti a nap fejem.
Izzadnak a kettesek a műmárványról,
pengeélen táncolok.
Leszökkenek, megcsókolom címerét,
s fekete rúzsként maradnak ajkamon a számok.

15 sor

Még ne találj bennem összefüggést,
még ne azonosíts be.
Még ne kérj tőlem örömöt,
még ne emeld meg a szemöldököm.
Még ne higgy a megérzéseimnek,
még ne hallgass a szívemre.
Még ne kívánd az elgyengülésem,
még ne bízz bennem.
Még ne érezz irántam,
még ne vállalj értem.
Még ne figyeld minden rezdülésem,
még ne kémleld a szívverésem.
Nem állok erre készen.
Nem megy a higgadtság,
túl könnyen forrósodom fel.

"They died with my name on their lips, my taste on their tongues"

Ssssssshhh, takard el a bejáratot.
Nincs más feladatod,
mint végig állni a tekintetet.
Kerek falú szobában ülünk,
fáklyák és tűz,
barnább a szemem, mint napfényben.
Ugrál a szemed,
vidd arrébb kezed,
elront mindent az érintés.
Miért hiszed, hogy csak úgy lehet?
Ússz velem a képzeletben, csak nézd a szemem,
táncol a gondolatom, hullámzik lélegzetem,
elérheti kétségedet.
Máris meg vagy szeppenve?
Ne számold a szempillámat,
nem sikerülhet neked.
Ne rejtsd el a kijáratot.

Gőg

Száraz, kicsorduló szemek, sötét karikák,
ez' vagytok ti, emberek.
Temetésén a halott is siratja magát, bőg,
elkíséri, s szemét festi hűen a gőg.
Cserépajkak, s szótlan kezek,
egyetlen jelet sem ismerek.
Nem tudtam beszélni vele,
hiába velem hangok ezrede,
kezem beton, csuklóm gyerek.
Már egy éve, már egy éve...
itt ül bennünk a döbbenet.

Holt ember szavai

Az a közös tér, amibe kerülünk, mi utasok, mikor vigyázunk és bezárul a metrókocsi ajtaja. A lég abban a közös térben közömbössé pállik, üressé dohosodunk magunk is. Együtt vagyunk és mégsem, közös az utunk és mégsem. Sokan gyűlöljük az elrablását annak a millió percnek, amit magába fal az a sok szerelvény. S miközben játsszuk a metróetiketti szerepünket, számolok, mióta ismerem a férfi hangját a hangszóróból, aki közli a megállók nevét. Ugyanúgy mondja, nem is öregedett a tónusa, nem is él már, találgatok. Talán egy holt ember szavai utaznak velünk a pállott kocsilégben.