Kandalló

Kell az életembe majd egy kandalló,
elé pöffeszkedve terítve szőrmetakaró,
rajta meztelen lábfejem, vörös lakkos körmökkel,
térdemre támaszkodó csuklóm, ujjaim közt boros pohár,
hosszú hajam kulcscsontomba gabalyodva,
tüdőm életem fűszeres illatát magába kortyolva,
és magamhoz ölelve az összes pillanatot,
mindig, mindig, örökre,
a végtelenül mély érzelmeket,
mert felszínesen érezni én nem tudok,
soha, soha, semmikor.

Mese

Álmomban az utcát jártam, a Moszkva teret,
saját magam mögött lassan baktattam,
s láttam, ahogy gondolataim a szembejövők hatására
mozgóképként kivetülnek az égboltra.
(különleges enzimmel dolgozik az önemésztés)
Az égboltra köpött képek között feldereng,
mikor közelít egy terhes nő, mikor elhalad,
mint egy fenséges óceánjáró,
akkor akaratlanul is a hasamhoz kapok,
övem igazításával álcázom a gondolatot,
hogy "majd egyszer itt is...",
de ostoba vagyok,
mert az egészet álmodom,
és gondolatom kivetül az égboltra,
bár az emberek nem látják,
mert az emberek nem vesznek észre semmit.
Aztán egy pár jön,
a fiú habzsolja ujjaival a lány kezét,
s az égbolton máris látszódom egy vasárnap reggelen,
csuklóddal mellemen,
és olyan öröknek tűnik.
És az álmomban a Moszkva tér közepén
egy szerteágazó szökőkút nyújtózik folyton,
mint valami francia kastélykertben.
Kávájára ülök, de cseppet sem leszek vizes,
nem, cseppet sem.
Az égbolton most apró jelenetek villódznak,
gondolataim egy jövendőbeli díjnyertes rövidfilm témáját keresik.
Senki, csak egy tehetségtelen kókler veszi észre némelyiket,
hogy ellophassa ötletem.
Az égbolton magassarkús nő tipeg,
cipője előbb csupa vörös,
majd csak a talpa az,
majd mint festékeső, feketébe színeződik,
de a nőnek csak a lábait látni, melyek megállnak egy ágy előtt.
Az égbolton most érzések hadakoznak,
mert álmomban érzésekre gondolok,
az ágaskodó szökőkút szélén ülve,
cseppet sem vizesen.
Az égbolton most féltékenység,
nőkre, a férfimra,
sárga, rikít, vakít, szédít.
Aztán vágy, elismerésvágy,
az égbolt tiszta lila,
azt hiszik, csak azért, mert másnap szél jön,
de nem, az az én érzésem gondolatban álmomban,
elismerésvágy csupa lilában.
Most a szökőkút belsejéből látom magam háttal.
Hajam szokatlanul szigorú kontyba szorítva remeg a görcstől.
Az égbolton finom ujjak egy könyv finom oldalait lapozzák fel,
a körmök karcolva olvasnak,
"55 éves volt, mikor eltűnt az utolsó barna hajszála is",
"húszas éveiben folyton kortárs magyar költőnők verseit olvasta
- féltékenységből, kíváncsiságból és kalandvágyból -,
bizonyítani vágyott, hogy lehet jobb mindenkinél",
"harmadik regénye megosztotta az olvasókat [...]
majd megbukott [...]".
Aztán egyszer csak szürke iszapeső omlott a Moszkva térre,
a gyalogosok bőrét szürkére festette,
a hajléktalanokét bearanyozta.
Felálltam a szökőkút széléről, mire az eltűnt,
és ismét a seszínű valóságba kerültem álmomban.
Háromféle pékség bűzölgött körülöttem.
Valaki hirtelen ujjaimba fűzte ujjait,
és magával vitt, csak tarkóját láttam, de mentem.
Azóta se tértünk vissza.

Ki nem dühös a világra?

Mindenhol ezt érzem, mindig, akárhol is vagyok.
A metrón, az emberek között.
Az utcán, szakadó hóban.
Otthon, a századik "mikor jössz haza" után.
Az irodában este, a második túlórában.
Vagy csupán akkor, ha fekszem az ágyban,
fürkészem a plafont, és várok, hogy valami csoda történjen.
Csakúgy a semmitől.
Mindig, állandóan dühös vagyok.
Idegesítenek az emberek, mind oly rémesek, szánalmasak, fertelmesek.
És már olyanra gondolok, hogy kerítenem kellene egy pszichológust.
Mielőtt még megőrülök.
Mielőtt még úgy felemészt a düh,
hogy elvesztem az eszem,
és kárt teszek.
Keríteni egyet, és rázúdítani mindent, azt, hogy milyen gusztustalan, és zátonyra futott világ ez.
Kipakolni mindent, szidni mindenkit, ordítani, kapálózni,
hogy neki legyen mire bólogatnia, hümmögnie,
"akar róla beszélni?", dőljön hátra nyugodtan.
Mert mindig, állandóan dühös vagyok.
És mielőtt még megőrülök,
ki kell eresztenem a gőzt.

Amitől

Kérdezd meg, igen, kérdezd meg.
Kérdezd meg magadtól, mit szeretnél.
Mire vágysz igazán.
Vagy mitől éreznéd jól magad.
Engedd, hogy belül kicsit elcsendesedj.
Engedd, hogy azok a káoszos gondolatok, melyek egész nap sürgetnek és lázítanak, most apró hullámokká nyugodjanak, ellazítva mindenedet.
És most öntsd ezeket a hullámokat szavakba.
Ne ide, hanem, igen, abba a kis noteszbe,
mely táskádban tengődik folyton.

Megint

Még azoknak az édes harapásoknak lila maradványait viseled a melleden,
melyeket még néhány napja bélyegzett rád az a férfi,
aki aztán egy nyomorult ok miatt,
és mert őszintének lenni fontos alap,
szilánkosra törte a közös heteket,
melyek hátatok mögé sorakoztak egyre többen.
Mert az élet nem szeret mesézni,
ő inkább felülírni imád,
és hopp, megint egyedül zakatolsz haza a vonaton,
a boldogságérzés ott maradt a pályaudvaron,
és nahát, ismét máris írsz,
és hopp, megint egyedül vagy,
megint.
Tanuld már meg,
hinni és bízni csak magadban
szabad,
számítani csak magadra
szabad.

Ugyanabban a momentumban

Ugyanabban a momentumban, mikor reggel a fürdőszobában a szempilládat fested, a rádióban bemondja a hírszerkesztő, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet, mire hirtelen megáll az ecset a kezedben, és nézed magad a tükörben, milyen ostoba vagy, sminkelsz, miközben mások nem élnek túl egy balesetet.
Ugyanabban a momentumban anyád beér a munkahelyére és álmosolyt vált a földszinten a szomszéd osztályon dolgozó kolléganőjével, akit egyáltalán nem kedvel, aztán ugyanabban a momentumban otthon a felső szomszéd felébred, őrjöngve lecsapja a vekkert, lehallatszik a káromkodása. Ő még nem tudja, hogy ugyanabban a momentumban pár száz kilométerrel arrébb egy áldozat nem élt túl egy balesetet.
Ugyanabban a momentumban egy lány, aki először visel magassarkút, mert fel akar nőni, megbotlik a sétálóutcában, ugyanabban a momentumban néhány lépéssel arrébb egy kalapot viselő férfi hüvelykujjával sodorva az érméket leszámolja az aprót a pultra a forró reggeli kávéért, de ugyanabban a momentumban meg is hallja, majd fel is segíti a megbotlott lányt a sétálóutcában, aki először visel magassarkút, mert fel akar nőni.
Ugyanabban a momentumban apád rostokol a dugóban, felhúzza az ablakot a szmog elöl, mire ugyanabban a momentumban ugyanaz a hírszerkesztő ugyanarról a frekvenciáról túl vidám hangon elmondja, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet. Ugyanabban a momentumban talán néhány autós, aki hallja ugyanazt a hírszerkesztőt ugyanarról a frekvenciáról, gondolatai közt átfut, hogy bármikor áldozat lehet egy balesetben, amit nem él túl.
Ugyanabban a momentumban egy cégvezető közli egy alkalmazottal, hogy elbocsájtja, és ugyanabban a momentumban a város másik végén egy másik cégvezető közli egy másik alkalmazottal, hogy előlépteti. Ugyanabban a momentumban az elbocsájtott alkalmazott felesége elköszön a gyerekeitől az óvodában, míg ugyanabban a momentumban az előléptetett alkalmazott felesége összeszedi ruháit szeretője hálójának padlójáról. Ugyanabban a momentumban az elbocsájtott alkalmazott arra gondol, este mit fog nézni a tévében tagadásképpen, és ugyanabban a momentumban az előléptetett alkalmazott arra gondol, mit vesz majd a feleségének a fizetésemeléséből, aki ugyanabban a momentumban összeszedi ruháit szeretője hálójának padlójáról.
Ugyanabban a momentumban egy hajléktalan maga alá piszkít az aluljáróban, akinek hajnalban egy egyetemi professzor százast nyomott a tenyerébe, aki ugyanabban a momentumban megérkezik a szemináriumra, és ugyanabban a momentumban eszébe jut, hogy egyszer áldozat volt egy balesetben, amit túlélt.
Ugyanabban a momentumban fáj átérezni, hogy a világ éppen, ugyanabban a momentumban úgy viselkedik, mint egy tömény rövid ital, mely ugyanabban a momentumban szempillantás alatt nyersen és gyorsan végigmarja a torkodat.
És ugyanabban a momentumban a szomszéd felébred, anyád álmosolyog, egy lány megbotlik, egy férfi kávét fizet ki, apád rostokol, egy cégvezető elbocsájt, egy alkalmazottat elbocsájtanak, egy másik cégvezető előléptet, egy másik alkalmazottat előléptetnek, egy feleség búcsúzik, egy másik feleség megcsal, egy hajléktalan bepisál, egy professzor megérkezik, és egy hírszerkesztő felolvassa a rádióban, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet.

Vigyázat, sértődésveszély

Átült az asztal túloldalára, és azt mondta, "nem akarom, hogy hozzámérj, mert megbántottál", aztán már csak kifelé bámult az ablakon egész este, összefűzött ujjaival támasztva állát. Szemeiben a dac vagy’ százévesnek tűnt, és bár rettentően kicsinyesnek tartotta a sértődöttséget, az mégis lassan végigfutott az ereiben, a feje búbjától, a nyakán keresztül, le a derekán át, egészen a lábujjáig. Megfeszítette a vállait, a combjait, a vádliját ez a gyerekes düh, és hagyta szétkaszabolni a józan gondolatokat is, felemészteni lassan a türelmet. Nem engedte, hogy megfogja a kezét, vagy hogy megsimogassa a csuklóját, nem használt semmiféle szó sem. Megsérteni egy Kost öreg hiba, kiengesztelni valódi kihívás.

Számvetés

Az ember nem akar mindig a szüleivel élni egy fedél alatt.
Az ember nem akar a nagyanyjával élni egy fedél alatt.
Az ember olykor elveszti a barátait.
Az ember olykor csalódik az ismerőseiben.
Az ember olykor csalódást okoz az ismerőseinek.
Az emberrel előfordul, hogy igazinak vél valamit, ami csupán átlátszó és hamis.
Az ember olykor nem elég jó.
Az ember szeretné megválasztani a rokonait.
Az ember meg akar szabadulni a rossz szokásaitól.
Az ember néha félreérti, ha jót akarnak neki.
Az ember meglepően sokáig képes küzdeni a reménytelennek tűnőért is.
Az ember rögeszmés.
Az ember őrült.
Az ember hajlamos.
Az ember kiakasztó.
Az ember naiv.
Az ember önfejű.
Az ember makacs.
Az ember túlságosan sokszor kapja fel a vizet.
Az ember. Vagy én.

Fényt!

Nézd, ahogy nevetek és közben minden porcikám rád figyel.
Nézd, ahogy szaladok, fülembe zenét tömök, nézd, ahogy csípőm szökken, nézd, ahogy kacagok és fejem hátravetem, nézd, ahogy szemem a napnak eresztem, nézd, ahogy kitárom karom, kitárom lelkem.
Nézd, ahogy leöntöm magam, mert ügyetlen vagyok,
nézd, ahogy megbotlok, mert figyelmetlen vagyok,
nézd, ahogy elesek, és ismét talpra állok,
nézd, ahogy tévedek, és elismerem.
Nézd, ahogy fényt eresztek a szobába reggel,
nézd a reggelt, amit velem töltesz,
nézd a lélegzetem a paplan alatt,
nézd az életem, ahogy mindennap megérint.

Miattad van az egész.

Abruptio

Ízekre szakító pillantásától mindig egy újabb keserű csepp szaladt végig a tarkódon, ezért is dörzsölted folyton, bár azt mondtad, csak elaludtad a nyakad, hogy még véletlenül se vélje azt, piszkosul gyilkos neked minden egyes alkalom, amikor újra találkoznotok kell, mert azokat a fránya papírokat még mindig nem sikerült letisztázni teljesen, és nem elég, hogy arra akart rávenni, szakadjatok el örökre, váljon semmissé köztetek az ígért szövetség, mikor végleg szignózod a vakítóan világító lapok alján, hogy nincs többé, ami volt, még a rideg jelenlétével és a jeges tekintetével is egyre mélyebbre döngöl a pokolba, a nyugtalanság legmélyére, megerősítve azt, hogy kegyetlenül kihasználva, átverve és cserben hagyva érezd magad.

Hazafelé másik útvonalat választottál, engedve magad terelni, arra menni, amerre a lábad visz teljesen magától, hogy még véletlenül se kelljen gondolkodnod, hogy ne jussanak eszedbe olyan klisék, mint a hétfő, mint a kötelesség, mint az, hogy egyszer élünk, vagy az, hogy az élet megy tovább, hogy a világ nem áll meg, hogy az idő mindent megold, vagy hogy az élet azért önmagában szép, és megpróbálhatod kikapcsolni az érzékszerveidet, nem figyelni a papírvékony hidegségre az arcodon, az inszomniától vörösen pulzáló erekre a szemeidben, az éteri szárazságra a torkodban, a kalimpáló görcsre a gerincedben, vagy a hisztériás remegésre a térdeidben, de saját magadat úgysem tudod átverni, hiába sikerült ez másnak.

Nem akarod hallani többet, hogy folyton sírsz és panaszkodsz a helyzetre, ami sok más emberrel ugyanúgy megtörténik, mint veled, de ők mégis továbblépnek, csupán te fecsérled ezeket a már egyedül tengődő időket a kesergésre, mert úgy érzed, megérdemled, hogy egy darabig sajnáltasd magad, hiába tudod pontosan, a magabiztos éned is határozottan kinevetne, felpofozna, majd megragadva talpra rántana, hogy megtanulj járni ismét, küzdeni magadért, és csak előre nézni, lerázni a múlt vállaidra ragadt mocskos, mérgező leplét, és újra belenézni a tükörbe, félresodorni a hajadat az arcodból, megsimítani a megmélyült vonásokat a szemed körül, visszaszerezni a tartásod, majd kinyitni ismét a zárva tartott ablakokat.

Szúnyog

Egy képzelet ébresztett fel,
mentás lehelet simította körbe a bokámat.
Rágógumit fújó villamosvezetőt láttam a körúton,
cigarettacsikkek tolongtak a beton hasadékában.
A szavakat nem lehet elégetni,
vigyázz, mert a (lerágott) csontnak is van szaga.
Tíz év múlva vajon,
hol iszom a reggeli kávémat.
És kivé leszek.
Most zsibbadok,
zsibbadva zsibongok,
kalácsra olvasztok sajtot,
paradicsomot borsozok.
Asztalomon szúnyog haldoklik,
vonaglásában élni akarás.
Megfogalmazni a félelmet.
Szavak burkába bújtatni a kétséget.
Kémeket rejteni a fülem mögé.
Ez az, amit nem szabad.

Change my 22

And I will lie in cold ash,
not be able to remember,
and I will separate my life with single commas,
sometimes let your question mark join,
and I will kill my friends' mood
with my deep dark instinctivity,
we are always curious about death,
always the time, always the death,
always someone to live for,
or always someone to die for,
hold still darling,
I want to eat your face,
touch your chest,
and I will never drink wine with someone,
whom eyes miss the fire,
and I will never reject the wind,
if she wants to blow herself into my body