Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve

Talán nem kellett volna gyerekként annyi ideát szőni fejben a filmekből. Talán jobb lett volna csak sodródni álmok nélkül. Talán nem kellett volna képzeletben megteremteni mindent. Egyszerűen filmbéli nagyszülőkre vágyni. Egy fess, úriember nagyapára, színházat látogató nagymamára.
Mindenki szemében rossz vagyok. Mindenki talál bennem olyat, amit a szememre kedvét lelve vethet. És mostanában folyton sírok. Már-már reflexszerűen. Otthon, az irodában, már majdnem a metrón is. És ez az ömlő folyam nem akar elapadni, folyton csalódás ér mindenütt. És már nem tudok parancsolni a könnyeimnek, csak jönnek, csak üldöznek.
Aki igazán kegyetlen, rám vágja, hogy sajnálom magam, szándékosan szenvedek, szörnyű alak vagyok. Aki nem tekint bele mélyebben, hogy mi is zajlik az egész mögött.
Próbálkozom folyton, de elutasítanak. Nem akarok egyedül maradni, mégis arra vezet mostanában minden egyes út. Talán saját magamat is becsapom. Aki ennyire érzékeny, az halálra van ítélve.
Egy porszemre lépve is elcsúszhatok. Valaki csettint, és megváltozik minden.
Felállítottam a bábukat a sakktáblára. De senki nem ül le velem szemben.
Mennyire megbotránkoztatóan nevetséges kijelenteni olyat, hogy a fényképezőgép a legjobb barátom. Mennyire röhejes, hiába igaz.
Mivel töltötted a hosszú hétvégét? Szakítással, munkával, sírással és saját magammal.
Bárcsak kivégezné valaki a lelkemet, hogy üres élőhalottként botladozzam végig az életemet, fájdalmak és érzelmek nélkül, szürke, szürke szörnyszülöttként.
Biztos vagyok benne már, hogy nem létezik az a Valaki, aki egészen megérthetné. Aki egészen látná, aki egészen akarná. Aki egészen tisztelné, aki egészen szeretné.
Azt, aki valójában vagyok.
Vagy mégis. Hallod, Kinga, Te magad vagy az!

Egyedül vagyok.
Fáj.

miért van az, hogy a káoszt én valahogy mindig bevonzom?

identitászavar 22 évesen, gratulálok
nem tudom játszani a rám osztott szerepeket, túl régóta vagyok a színpadon, most már egy másik porondot akarok,
megcsömörlöttem, hallod, gondviselés?
már megint nem tudom, hol van ÉN!

Jajminek

És nézed őket. Azokat a nőket, amilyenekké nem akarsz válni.
Valahogy rettegsz, hogy talán mégis.
Hogy talán majd mégis közéjük olvadsz egyszer.
Rövid, közértvörös hajad lesz és olcsó karikafülbevalód.
Kiegészítő gyanánt reklámszatyor,
örömforrásként keresztrejtvény.

Én. Mindig. Annyira. Félek.
Valami megváltozott.
Talán egy vákuum nőtt a mellüregemben,
az teszi velem ezt, hogy egyre zárkózottabb vagyok.
És féltékenység gyötör rögtön.
És néha mintha nem kellenék eléggé.
Nem szeretjük egymást senkivel.
Az élet nem engedi, hogy tisztán szeress.
Az élet eltereli az érzéseidet,
a gondolataid,
és elfelejted, mi az, hogy apa, hogy anya, hogy testvér.
Elfelejted, mi az, hogy szerelem.
Mert folyton minden gyötrelem,
túlélés és küzdelem.

És egyre triviálisabb, banálisabb,
s förtelmesen közhelyes vagyok.
Nem írok.
Inkább nem írok,
talán mégsem tudok.

Ki kellene mondani végre azt, hogy "hiszek", és akkor már azt is, hogy "szeretek".

2011

2011-et gondolatban már akkor elkezdtem, mikor karácsony után vettem két határidőnaplót is a Pirexben. Kettőt, egyet cégesnek, egyet magánnak. A céges körülbelül kétszer akkora és tízszer olyan vastag, mint a magánnapló, mellyel szimbolikusan jeleztem magamnak, 2011-et a szakmai kiteljesedés és a kemény munka évének szánom javarészt.
Január elsejének éjjelén némileg számvetést futtattam le gondolatban. Mivel olykor észre sem veszem, hogy elértem azokat a dolgokat, amikre korábban vágytam. Egészen gyerek voltam még, mikor kitaláltam, hogy 22 éves koromig főnök leszek valahol. És sikerült. És bár rengeteg energiámat igényelte, most jöttem rá igazán, hogy örülök neki, szeretem, és lényegében erre vágytam. Éppen ezért még többet fogok beleadni, hogy egyre inkább lecsiszoljam a hibáimat, mert kimagaslóan profi vezető akarok lenni. Feddhetetlen és kifogásolhatatlan. Vérprofi.

Aminek örülök 2010-ből (légből kapva, nem végiggondolva):

° teljesítettem a második szemesztert is az egyetemen
° bár három hónapba tellett, de kihevertem egy csalódást
° lövettem két piercinget a fülembe
° megismertem új embereket
° készítettem néhány vállalhatóbb interjút
° írtam az egyetemi lapba
° ha lakberendezésről kérdeznek, már nem vagyok elveszett
° előléptettek
° öt hónap alatt rengeteget fejlődtem szakmailag
° megleptem magam az évek óta áhított BlackBerryvel
° többször is kijutottam a kutyamenhelyre

És 2011-ben önző leszek, kifejezetten önző. Mert az ambíciókból, célokból úgy lesz csak megvalósítás, ha legalább egy kicsit önző vagy. Sok mindent tolok magam előtt évek óta, folyton előkerülnek egy év legvégén és fogadalommá kiáltják ki magukat, a teljesség, a sorrendiség és a komolyság/komolytalanság igénye nélkül, néhány közülük:

* Megtanulok főzni, elsősorban magamnak, de kizárólag különleges fogásokat --- mert huszonkét év alatt nagyon-nagyon elegem lett a spenót-, krumpli-, tök-, sóska-, borsó- és hasonló főzelékekből, a milánói makaróninak nevezett porból szószos tésztából, meg a különböző zsírcseppes levesekből
* Szakítok időt arra, hogy újra olvassak --- mániákus könyvvásárló már vagyok, ideje megint szorgalmas olvasónak is lenni
* Profin megtanulok vasalni --- mert mindenből csak profin nyomjuk, az amatőr szint nem a mi asztalunk
* Minden napomat a tibeti öt rítussal kezdem --- erről bővebben itt, mert kellene reggelente az a régóta hajkurászott energialöket
* Mindig figyelek rá, hogy kihúzzam magam --- a nőiesség egyik alaptéglája, igen
* Leszokom a tejeskávéról --- a gyomrom amúgy is utálja, egyértelműen lelassulok tőle, és csak az íze miatt fogyasztani már túl primitív dolog
* A napi három kutyasétáltatásból egyet mindig elvállalok én --- és ne akarjak mindig saját kutyát, hanem többet törődjek a meglévővel
* Elemet cseréltetek végre az arany karórámban és a gyűrűórámban --- mert ezek évek óta való elmaradása is a lustaságnak tudható be
* Jobban ápolom a baráti kapcsolataimat, mielőtt még az összes begazosodik --- vagyis kevesebbet dolgozom, ami a fentiek értelmében ellentmondás, de majd megoldom valahogy
* Elindítom a régóta hőn áhított fotóblogomat --- ehhez előbb megveszem a régóta hőn áhított fényképezőgépemet
* Nem csak hobbi, hanem szakmaibb szinten is beleásom magam a lakberendezésbe --- ha már egyszer annyi könyvet megvettem hozzá, ne csak a polcokat díszítsék
* Elmegyek végre a képkeretezőhöz --- mert már egy kartondoboznyi kép összegyűlt, amik a falaimra vágyakoznak
* Megszerzem a magazingyűjteményeim hiányzó darabjait --- igazándiból csak néhány kattintás a vaterán
* Ismét tanulok olaszul --- mert imádom, és semmi hátrányom nem származhat belőle
* Utolsó négyzetmilliméterig kipucolom az összes cipőmet --- mert megérdemlik
* Szerzek türelmet a manikűrözéshez, és nem szórok el erre pénzt --- mert lakásra gyűjtök
* Szerzek türelmet a pedikűrözéshez is, és nem szórók el erre sem pénzt --- mert még mindig lakásra gyűjtök
* Abbahagyom a kényszeres tevékenységeket, mint a szájrágás --- mert túl szép a szám ahhoz, hogy ezzel csúfítsam el
* Nem kések el sehonnan, de legfőképp a munkahelyemről nem --- oltári ciki, és hát vezetőként példát kell ám mutatni
* Hétköznap időben lefekszem --- saját magammal szúrok ki, ha nem
* Módszereket keresek a pihentetőbb alvásra --- saját magammal szúrok ki, ha nem
* Tavasztól futni is kellene --- ha már egyszer két éve megvan a méregdrága futócipő

Hajrá, 2011! Igazándiból már nagyon vártalak.

Kandalló

Kell az életembe majd egy kandalló,
elé pöffeszkedve terítve szőrmetakaró,
rajta meztelen lábfejem, vörös lakkos körmökkel,
térdemre támaszkodó csuklóm, ujjaim közt boros pohár,
hosszú hajam kulcscsontomba gabalyodva,
tüdőm életem fűszeres illatát magába kortyolva,
és magamhoz ölelve az összes pillanatot,
mindig, mindig, örökre,
a végtelenül mély érzelmeket,
mert felszínesen érezni én nem tudok,
soha, soha, semmikor.

Mese

Álmomban az utcát jártam, a Moszkva teret,
saját magam mögött lassan baktattam,
s láttam, ahogy gondolataim a szembejövők hatására
mozgóképként kivetülnek az égboltra.
(különleges enzimmel dolgozik az önemésztés)
Az égboltra köpött képek között feldereng,
mikor közelít egy terhes nő, mikor elhalad,
mint egy fenséges óceánjáró,
akkor akaratlanul is a hasamhoz kapok,
övem igazításával álcázom a gondolatot,
hogy "majd egyszer itt is...",
de ostoba vagyok,
mert az egészet álmodom,
és gondolatom kivetül az égboltra,
bár az emberek nem látják,
mert az emberek nem vesznek észre semmit.
Aztán egy pár jön,
a fiú habzsolja ujjaival a lány kezét,
s az égbolton máris látszódom egy vasárnap reggelen,
csuklóddal mellemen,
és olyan öröknek tűnik.
És az álmomban a Moszkva tér közepén
egy szerteágazó szökőkút nyújtózik folyton,
mint valami francia kastélykertben.
Kávájára ülök, de cseppet sem leszek vizes,
nem, cseppet sem.
Az égbolton most apró jelenetek villódznak,
gondolataim egy jövendőbeli díjnyertes rövidfilm témáját keresik.
Senki, csak egy tehetségtelen kókler veszi észre némelyiket,
hogy ellophassa ötletem.
Az égbolton magassarkús nő tipeg,
cipője előbb csupa vörös,
majd csak a talpa az,
majd mint festékeső, feketébe színeződik,
de a nőnek csak a lábait látni, melyek megállnak egy ágy előtt.
Az égbolton most érzések hadakoznak,
mert álmomban érzésekre gondolok,
az ágaskodó szökőkút szélén ülve,
cseppet sem vizesen.
Az égbolton most féltékenység,
nőkre, a férfimra,
sárga, rikít, vakít, szédít.
Aztán vágy, elismerésvágy,
az égbolt tiszta lila,
azt hiszik, csak azért, mert másnap szél jön,
de nem, az az én érzésem gondolatban álmomban,
elismerésvágy csupa lilában.
Most a szökőkút belsejéből látom magam háttal.
Hajam szokatlanul szigorú kontyba szorítva remeg a görcstől.
Az égbolton finom ujjak egy könyv finom oldalait lapozzák fel,
a körmök karcolva olvasnak,
"55 éves volt, mikor eltűnt az utolsó barna hajszála is",
"húszas éveiben folyton kortárs magyar költőnők verseit olvasta
- féltékenységből, kíváncsiságból és kalandvágyból -,
bizonyítani vágyott, hogy lehet jobb mindenkinél",
"harmadik regénye megosztotta az olvasókat [...]
majd megbukott [...]".
Aztán egyszer csak szürke iszapeső omlott a Moszkva térre,
a gyalogosok bőrét szürkére festette,
a hajléktalanokét bearanyozta.
Felálltam a szökőkút széléről, mire az eltűnt,
és ismét a seszínű valóságba kerültem álmomban.
Háromféle pékség bűzölgött körülöttem.
Valaki hirtelen ujjaimba fűzte ujjait,
és magával vitt, csak tarkóját láttam, de mentem.
Azóta se tértünk vissza.

Ki nem dühös a világra?

Mindenhol ezt érzem, mindig, akárhol is vagyok.
A metrón, az emberek között.
Az utcán, szakadó hóban.
Otthon, a századik "mikor jössz haza" után.
Az irodában este, a második túlórában.
Vagy csupán akkor, ha fekszem az ágyban,
fürkészem a plafont, és várok, hogy valami csoda történjen.
Csakúgy a semmitől.
Mindig, állandóan dühös vagyok.
Idegesítenek az emberek, mind oly rémesek, szánalmasak, fertelmesek.
És már olyanra gondolok, hogy kerítenem kellene egy pszichológust.
Mielőtt még megőrülök.
Mielőtt még úgy felemészt a düh,
hogy elvesztem az eszem,
és kárt teszek.
Keríteni egyet, és rázúdítani mindent, azt, hogy milyen gusztustalan, és zátonyra futott világ ez.
Kipakolni mindent, szidni mindenkit, ordítani, kapálózni,
hogy neki legyen mire bólogatnia, hümmögnie,
"akar róla beszélni?", dőljön hátra nyugodtan.
Mert mindig, állandóan dühös vagyok.
És mielőtt még megőrülök,
ki kell eresztenem a gőzt.

Amitől

Kérdezd meg, igen, kérdezd meg.
Kérdezd meg magadtól, mit szeretnél.
Mire vágysz igazán.
Vagy mitől éreznéd jól magad.
Engedd, hogy belül kicsit elcsendesedj.
Engedd, hogy azok a káoszos gondolatok, melyek egész nap sürgetnek és lázítanak, most apró hullámokká nyugodjanak, ellazítva mindenedet.
És most öntsd ezeket a hullámokat szavakba.
Ne ide, hanem, igen, abba a kis noteszbe,
mely táskádban tengődik folyton.

Megint

Még azoknak az édes harapásoknak lila maradványait viseled a melleden,
melyeket még néhány napja bélyegzett rád az a férfi,
aki aztán egy nyomorult ok miatt,
és mert őszintének lenni fontos alap,
szilánkosra törte a közös heteket,
melyek hátatok mögé sorakoztak egyre többen.
Mert az élet nem szeret mesézni,
ő inkább felülírni imád,
és hopp, megint egyedül zakatolsz haza a vonaton,
a boldogságérzés ott maradt a pályaudvaron,
és nahát, ismét máris írsz,
és hopp, megint egyedül vagy,
megint.
Tanuld már meg,
hinni és bízni csak magadban
szabad,
számítani csak magadra
szabad.

Ugyanabban a momentumban

Ugyanabban a momentumban, mikor reggel a fürdőszobában a szempilládat fested, a rádióban bemondja a hírszerkesztő, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet, mire hirtelen megáll az ecset a kezedben, és nézed magad a tükörben, milyen ostoba vagy, sminkelsz, miközben mások nem élnek túl egy balesetet.
Ugyanabban a momentumban anyád beér a munkahelyére és álmosolyt vált a földszinten a szomszéd osztályon dolgozó kolléganőjével, akit egyáltalán nem kedvel, aztán ugyanabban a momentumban otthon a felső szomszéd felébred, őrjöngve lecsapja a vekkert, lehallatszik a káromkodása. Ő még nem tudja, hogy ugyanabban a momentumban pár száz kilométerrel arrébb egy áldozat nem élt túl egy balesetet.
Ugyanabban a momentumban egy lány, aki először visel magassarkút, mert fel akar nőni, megbotlik a sétálóutcában, ugyanabban a momentumban néhány lépéssel arrébb egy kalapot viselő férfi hüvelykujjával sodorva az érméket leszámolja az aprót a pultra a forró reggeli kávéért, de ugyanabban a momentumban meg is hallja, majd fel is segíti a megbotlott lányt a sétálóutcában, aki először visel magassarkút, mert fel akar nőni.
Ugyanabban a momentumban apád rostokol a dugóban, felhúzza az ablakot a szmog elöl, mire ugyanabban a momentumban ugyanaz a hírszerkesztő ugyanarról a frekvenciáról túl vidám hangon elmondja, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet. Ugyanabban a momentumban talán néhány autós, aki hallja ugyanazt a hírszerkesztőt ugyanarról a frekvenciáról, gondolatai közt átfut, hogy bármikor áldozat lehet egy balesetben, amit nem él túl.
Ugyanabban a momentumban egy cégvezető közli egy alkalmazottal, hogy elbocsájtja, és ugyanabban a momentumban a város másik végén egy másik cégvezető közli egy másik alkalmazottal, hogy előlépteti. Ugyanabban a momentumban az elbocsájtott alkalmazott felesége elköszön a gyerekeitől az óvodában, míg ugyanabban a momentumban az előléptetett alkalmazott felesége összeszedi ruháit szeretője hálójának padlójáról. Ugyanabban a momentumban az elbocsájtott alkalmazott arra gondol, este mit fog nézni a tévében tagadásképpen, és ugyanabban a momentumban az előléptetett alkalmazott arra gondol, mit vesz majd a feleségének a fizetésemeléséből, aki ugyanabban a momentumban összeszedi ruháit szeretője hálójának padlójáról.
Ugyanabban a momentumban egy hajléktalan maga alá piszkít az aluljáróban, akinek hajnalban egy egyetemi professzor százast nyomott a tenyerébe, aki ugyanabban a momentumban megérkezik a szemináriumra, és ugyanabban a momentumban eszébe jut, hogy egyszer áldozat volt egy balesetben, amit túlélt.
Ugyanabban a momentumban fáj átérezni, hogy a világ éppen, ugyanabban a momentumban úgy viselkedik, mint egy tömény rövid ital, mely ugyanabban a momentumban szempillantás alatt nyersen és gyorsan végigmarja a torkodat.
És ugyanabban a momentumban a szomszéd felébred, anyád álmosolyog, egy lány megbotlik, egy férfi kávét fizet ki, apád rostokol, egy cégvezető elbocsájt, egy alkalmazottat elbocsájtanak, egy másik cégvezető előléptet, egy másik alkalmazottat előléptetnek, egy feleség búcsúzik, egy másik feleség megcsal, egy hajléktalan bepisál, egy professzor megérkezik, és egy hírszerkesztő felolvassa a rádióban, hogy egy áldozat nem élt túl egy balesetet.

Vigyázat, sértődésveszély

Átült az asztal túloldalára, és azt mondta, "nem akarom, hogy hozzámérj, mert megbántottál", aztán már csak kifelé bámult az ablakon egész este, összefűzött ujjaival támasztva állát. Szemeiben a dac vagy’ százévesnek tűnt, és bár rettentően kicsinyesnek tartotta a sértődöttséget, az mégis lassan végigfutott az ereiben, a feje búbjától, a nyakán keresztül, le a derekán át, egészen a lábujjáig. Megfeszítette a vállait, a combjait, a vádliját ez a gyerekes düh, és hagyta szétkaszabolni a józan gondolatokat is, felemészteni lassan a türelmet. Nem engedte, hogy megfogja a kezét, vagy hogy megsimogassa a csuklóját, nem használt semmiféle szó sem. Megsérteni egy Kost öreg hiba, kiengesztelni valódi kihívás.