Roppant és végtelen

S a két tekintet ropogó vágya
töri össze a két ölelést
és szakadnak egymásba a lélegzetek
harap fájdalmasat magának az ösztön
és olvasztja gyönyörűségessé
hogy az egész egységes szép
egymásnak örüljön
és ősi táncában is lebegjen
az elmékben egy láthatatlan lelki mágnes
roppant és végtelen

Mama

Elképzeltem, próbáltam, a hiányát. Milyen lesz majd egyszer, mikor már nem jön át délután 5 óra magasságában, hogy megnézze, elmosogatott-e valaki, levitte-e a kutyát valaki, ki van itthon, ki nincsen. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz majd egyszer, mikor már Ő is kint fekszik a két nagyapámhoz csatlakozva a hideg, kemény földben. Ahová annyiszor mondtam, hogy biciklivel ki fogok járni. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz majd, ha megszűnik a mindennapos jelenlét, és az életünkben az évente kétszeri-háromszori temetőlátogatásra csökken vele a kapcsolat. A kapcsolat. Ami megszűnik majd egyszer, és magával viszi a mindennapos jelenlétét.

Nem akarom még elképzelni.

Inkább most megpróbálom, hogy másképp állok hozzá, és szépen elkezdem ismét értékelni úgy felnőttként, mint ahogy gyerekként tettem. Mert ez az egész nem is olyan rossz, mint ahogy most látom. És nem akarok még egy tételt a listámra, amit megbánhatok később, nem akarok még egy tételt karcolni, ami már túl késő lesz.

Addig kell, amíg itt van. Addig kell szeretni. Igazán.