Ne számolj, kiszámíthatatlan

Meg akarlak találni,
hogy egy veled töltött év tíznek hasson,
és akár meghalhassak fiatalon,
nem tartva attól, hogy kimaradtam valamiből.
Az idő tapinthatatlanul kiáltódik fogalomnak.
Érzékeid s elméd csokra
küldjön emberöltő sűrűséget
néhány évünk zúzdájába.
S ezt az ajándékot
vigyem magammal.

Caotica

Mindig uralkodni akarsz... Caotica.
Mondd, miért vágysz te mindig királynőnek lenni?
Ne vedd elő bátor mosolyod,
mindig elveszed vele az eszem,
s észre sem veszem,
hogy már be is surrantál.
Minden porcikámat akarod,
az időmet is felfalod,
zsarnok vagy, nem engedsz,
lehengerled,
amit felépítek
nehezen.
Caotica... most már tűnjél innen.

Sárkány vagyok, nem kell fűszerezned

Csípőmre csókolva ébresztettél,
egyedüli ember e világon.
Csípőmre csókoltad a reggelt,
térdemig ujjad játszott tovább.
Cukkoltál, hogy nekem van a legkisebb fülem e világon,
mégis imádtál belebókolni.
Már nem haragudtál, hogy mindig háttal aludtam neked,
értetted végre,
nem macskanő vagyok,
aki folyton bújik,
hanem sárkánysarj,
ki inkább karmolna,
s néha tüzet okád.
Egyre többször kérted,
gyújtsam fel az álmaimat érted.
Majd vágjam le szárnyaimat,
ne rugaszkodjak el
folyton a talajtól,
mert nem érsz el.
Irigykedtél rám,
mert neked már nem voltak illúzióid.
Megtanultad a kilincset ragadva
kinyitni az ajtókat.
Döbbent arcodat már nem viseltem,
én még mindig fejemmel töröm be a kapukat.
Túl sok vagyok, vallottad,
valójában csalódtál,
mert
nem sikerült
szelídítened
rajtam.
Ó, Valentin, maradj saját magadnak bölcs,
engem eressz végre csípőcsókkal utamra,
gyűjtök még néhány vart a homlokomra.

Ámulat

Ez a zseniális videó most jól elterelte az agyamat, és megint nem a kötelezően letudandó dolgokkal foglalkozom.



Kitűnő vágás, kitűnő zene. Az atmoszféra, a bolondság. Azok a csodás könnyek, az a csodás férfitekintet. Az a fantasztikus utazás, az a szél, a tetoválások, a mosoly, a szabadság, a lebegés, az odaképzelt férfi a volán mögött.
És nem hiszem el, hogy ezt mondom {lévén gyűlölöm a hőséget}, de az a letisztult sivatag, a homokdűne, a nekivágás-beleugrás-legördülés... Húúú, valami ilyesmire volna most nekem is szükségem.

Nem számít

Megítél, amiért más vagyok. Nem ért, mert nem vágyom a klasszikus sablonra, a klasszikus időben, a klasszikus sorrendben. Azt mondja, még fiatal vagyok, de higgyem el, később nekem is kelleni fog a kislakás, a kisautó, a kiscsalád, a kisfiú, a kislány, a kiskutya, a kismacska, a kisház, a kiskert, a kisnyaralás, hiába mondom neki, hogy téved. Folyton a normális fogalmát hajtogatja, és hogy "ez a dolgok rendje", mintha belém akarná sulykolni, úgysem úszom meg én sem. Nem számít, ha azt mondom, számomra a normális nevetséges fogalom. Érthetetlenül hosszú idő után végre végérvényesen beláttam: mellette sohasem lehetnék boldog.

Arany

Barna hajszálaimból maradtak a párnádon is
- nem bántad, segített elképzelned később,
ahogy aludtam ott -, súgtam, a vörösekből nem adok.
Azt mondtad, a köldökömből is kérnél kópiát,
ha lehetne,
de borból nem bírod megmintázni,
így csak hörpinted a nemes anyagot.
Folyton nézted reggelente,
hogy járok lábujjamra emelkedve,
kávéval leforrázott gondolatokkal,
várva azokat főnixmódra hamvaikból újjászületni.
Hófehér volt egész tered,
elfogadni nem volt merszed az én
lángokkal szabdalt színemet.
Olyan vagyok, ordítottad,
mint teád vizének tetején
sivatagi hullámmá taréjlott cukorhomok
- amint megízlelsz, nyelved hegyén
sokáig nem maradok,
továbbolvadok, átalakulok.
Feszítsd hát ki lelkemből az aranyrögöt,
- buzdítottalak,
őröld fűszerként borodba,
s kínálj meg vele,
hadd lényegüljek önmagammá általad.
Az aranyrögöt szétrágtad,
morzsáit elém hullattad,
kárpótolni nem próbáltál.
- nem értetted ösztönöm,
vádoltál, kötözködöm
mindig veled,
s konokul vágyok folyton
én lenni a vadász.
Parkettádra rajzoltad lábujjaim nyomát,
s lepedődre köldököm mását,
s én fürdődben tükrödbe martam,
"szétrágva aranyam méreg".

Párolgás

Érzésem szerint a világ 100 legkisebb szobájának egyikében ülök. Nevezetesen a sajátomban. A szobácska kilépőjének ajtaja hatalmasra nyitotta száját.
Jómagam az évtizedes barna korláton könyökölve csüngök, jobb kezem két párhuzamos ujja közé simul egy elegáns szál cigaretta. A füst orrom szőnyegébe issza magát. A tűzvörös pont a homályos éjszakában azt az érzést kelti, a világ egyetlen harmadik emeleti szoba csupán.
Fehér vékony lepedőből sálat formáltam nyakam köré, a hűvös éjszakai levegő csipkedi a hátam bőrét. Ágyam támlájának szélén két színes gyertya sündörög.
Ahogy elnézem a valaha volt játszóteret, az ültetett bokrokat, a szigorú csendben alvó fákat, s leginkább a többi panel köpte emeletes házat, próbálom gondolatba önteni, hol is vagyok. Illetve hol is érzem magam. Az első fogalom, mely lelki szemeim előtt felvillan: "gettó", ó pedig közel sem! Csak egy átlagos lakótelep, átlagon felüli unalommal.
Megcáfolhatatlanul neszek hallatszanak fel a bokorültetvényekből. Le merném fogadni, hogy sündisznók portyáznak. Ha nem ilyen idilli a magyarázat a hangokra, akkor csak éppen a fák izzadják le magukról a délutáni eső öklendezte cseppeket. Olyan benyomást kelt mindez, mintha nem is egy panelközi parkot, hanem egy erdő belsejét bámulnám. Szemüvegben hunyorítva fürkészem a bokortövek közötti avart, a zajok, neszek továbbra is zizegnek, de a sün nem lép ma este színpadra.
A cigaretta selymes kék füstöt ereget magáról. Az éjszaka levegőjében úgy vonaglik, mint egy köpeny, táncol, mintha a tenger egy hulláma volna. Elmerengve bámulom a király- és kobaltkék árnyalatokat lopkodó füstpalástot.
A régi étkező székei közül egyet még évekkel ezelőtt apró szobámba csempésztem. Most kitárt ablakom szájába ültetem, s megvetem magam hasán. Térdemre notebookot nyitok, s ujjaimat írás zongorázására uszítom.
Nem kevesebb, mint hosszú hónapok óta reggeleim igen sűrűn lakberendezési gondolatokkal kezdődnek. Ezerféleképpen elképzelem eme egyszemélyes teret, s képzeletben egy vagyont elköltök az újrarendezésére. Vadul vadászok szememmel napközben a városban lomtalanítás hírül adására, a világhálón online aukciók kihagyhatatlan ajánlataira. Szerelmes vagyok a lakberendezésbe. Remélem, örökre.
A kora őszi éjjel pimasz levegője csípni kezdte meztelen lábam, így becsuktam virtuális naplóm, és ágyam lepedője mögé rejtettem magam. Szerencsés vagyok, az alvással sosem volt gondom (kopp-kopp-kopp).

Ti prego

Rakj zenét a fülembe. Most eszméltem rá, Téged dúdoltalak egész életemben. Szeress bele a szemöldököm ívébe, a szám színébe, a szemem reggeleibe. Ízleld meg az arcom pihéit, lélegezd be a mellkasom mozgását, érintsd meg ujjbegyeim táncát. Kóstold meg a perzselésem, meséld el a nevetésem, katalizáld szenvedélyem.

Reggelem

A másodpercmutató szakavatottan szaggatta az időt. Olybá tűnt, egyre gyorsabban vágtat előre, mintha kecses kattogása sistergő zakatolássá sűrűsödne, hajcsárként űzve maga előtt az idő szekerét.
Más reggeleken ilyenkor már úton szoktam lenni. Most fáztam, egyetlen porcikám sem akart megválni az új, piros takaró biztos melegétől, puha érintésétől. Tenyerében tartott az ágy, vállaim a matracba süppedtek. Egyre csak a balerinás faliórát figyeltem, szemközt a falon kapaszkodott. Közben ízlelgettem új szavakat, valószínűtlennek tűnő szókapcsolatokat alkottam, igyekeztem félretenni Őket későbbre, nyugodtabb napokra, amikor ismét felkérhetem őket, hogy táncoljanak a gondolataimmal.
Belélegeztem a friss, reggeli csöndet. Ernyedten engedtem, hadd járja át tüdőlebenyeimet, hadd jusson el testem minden szemcséjéhez.
És ekkor a mutatók már a balerina szoknyájának habos, tüllös szélét kebelezték be. Háromnegyed nyolc volt.
Nyolc órakor már fehér habrét zsezsegett a kád hasában. A csillogó buborékok úgy viselkedtek, mint izgatott, gyülekező, de egyre megfogyatkozó embertömeg egy szenzáció helyszínén. Az óarany színű, fűszeres illat, mely mindig Indiát juttatja eszembe, annak ellenére, hogy még sosem érintette lábam India földjét, akaratosan bújt csak a bőrömbe. Ma reggel nem volt kedve parfümként szolgálni, szívesebben díszelgett volna tovább cikornyás üvegcséjében.
Végül összenéztem önmagammal a tükörben, tükörképem igazgatta a sapka szélét homlokomon, majd mosolyommal nyugtáztam kívánságomat: sikerüljön kitűnően a napom.

Pillanatmorzsák

Elgondolkodtató, mennyire felszeletelhető lehet az életünk, mint egy születésnapi torta, ha oly szempontból tekintünk rá, az adott szakaszban kikkel töltjük a legtöbb időt. Milyen emberek, ismerősök, régi, új barátok vesznek körül bennünket. Kivel találjuk meg azonnal vagy újfent a közös hangot. S mennyire felszabadító, mikor érzékeljük magunk és barátaink körül azokat a vibráló, bizsergető, simogató hullámokat, frekvenciákat, szikrákat, melyek összekapcsolnak két tekintetet, véleményt, világnézetet, s termőföldet adnak egy igaz, mély, egész életre szóló barátság kicsírázásának.
Igen, szeretem elragadtatni magam. Hiába nem illik ez bele a mai, modern időkbe.

MECSEK és BICIKLI

Már a nyaralás első napján felkerült a kívánság listámra a bicikli szócska. Bámulatos élményekkel gazdagodtam. A Kelet-Mecsek egy apró falujában szálltunk meg, szó szerint bent, az erdőben. Tovább haladva az út bevezet az erdő mélyére. Többnyire érintetlen természet testközelben.
Lejtős szakaszon való száguldás veretlenül vitt mindent. Tiszta nosztalgikus érzés lett rajtam urrá. Körülöttünk csak az erdő, itt-ott gyanús neszek, zajos madarak.
Tavaly októbertől volt egy "tanítványom", angolból igyekeztem csiszolni a tudását. Együtt utaztunk le velük Apátvarasdra, az én családom, az anyukája, egy barátja, és ő. Csupán egy tizennégy éves kölyökről van szó, mégis roppant jól kijövünk. Egyik nagyokos pillanatomban szóvá tettem neki, hogy milyen fura, hogy bár a barátja tizennyolc éves, mégis jó haverok, és egyáltalán nem merül fel gondként az a négy év korkülönbség. Nem értette, miért gondolom ezt. Sőt, úgy érezte, lebecsülöm őt, azért, mert ő a legfiatalabb közülünk. De azért nem sértődékeny típus, szerencsére.
A nyaralás után egy héttel vendégeskedtünk náluk Dunakeszin. Ebéd után lementünk a Dunához, Jenny, a kutyájuk fürdött is. Később kosaraztunk, hülyültünk, hihetetlen, hogy gyerekesnek mondható programokkal mennyire jól éreztem magam.
Szeptember első hétvégéjén meghívtak magukhoz. Már a nyaraláskor megbeszéltük, hogy szervezünk majd valami biciklizést, mivel nekik van több is, nekem meg egy sem, szóval. Egy kis angolozás, majd kosarazás után nyakunkba vettük a Dunakeszi-Vác szakaszt. Duna menti töltésen, erdőn, bicikli úton végig. A váci kompnál kötöttünk ki. Ebéd nélkül léptünk le, így elfeleztünk egy hatalmas, mégis szemtelenül olcsó melegszendvicset. Aztán jött a mennyei fagylalt, rábíztam, milyet hoz, nem volt kedvem bemenni bicikli lánctól összekoszolt lábszárral. Bailey's-es. Tökéletes választás.
Mikor este negyed tízkor kisétáltunk a buszmegállóhoz, megkérdezte, hogy éreztem magam. Természetesen abszolút pozitív választ kapott. Nem értette hát, miért is mondtam a nyaralás alatt, hogy furcsa számomra, ha ő jól kijön egy nála idősebbel. Hiszen én, ráadásképpen, huszonéves vagyok, mégis ugyanúgy elvagyok vele. Hat évvel fiatalabb nálam, és mégis. Csak elmosolyodni tudtam, és visszaszívni a korábban gondoltakat. Hihetetlen kölyök, az hétszentség.

Nem akarok

Nem akarok keretek közötti életet. Nem akarok vasalásnapot, takarításnapot, fűnyírásnapot, főzésnapot, bevásárlásnapot, pihenőnapot, szexnapot, állatkertnapot, játszótérnapot... Nem akarom becsukni az ablakot, hogy ha huzat van a lakásban, mert akkor húha!, becsapódik az ajtó.
Nem akarok a bevásárlásból, mint az őrült, rohanni hazafelé, mert kiolvad a mirelit. Nem akarok együtt élni az anyósommal. Nem akarok másoknak folyton megfelelni. Nem akarok a divatnak megfelelni. Nem akarom figyelni a napokat, hogy ha például kedd van, akkor miért ne lehetne leruccanni a Balatonhoz, vagy átmenni Bécsbe egy kávéra. Nem akarok senkire ráerőltetni semmit.
Nem akarok megbánni semmit.
Csak szeretnék egy fenomenális életutat bejárni, hátha tényleg csak egyszer élünk.