2010. március 5., péntek

Arany

Barna hajszálaimból maradtak a párnádon is
- nem bántad, segített elképzelned később,
ahogy aludtam ott -, súgtam, a vörösekből nem adok.
Azt mondtad, a köldökömből is kérnél kópiát,
ha lehetne,
de borból nem bírod megmintázni,
így csak hörpinted a nemes anyagot.
Folyton nézted reggelente,
hogy járok lábujjamra emelkedve,
kávéval leforrázott gondolatokkal,
várva azokat főnixmódra hamvaikból újjászületni.
Hófehér volt egész tered,
elfogadni nem volt merszed az én
lángokkal szabdalt színemet.
Olyan vagyok, ordítottad,
mint teád vizének tetején
sivatagi hullámmá taréjlott cukorhomok
- amint megízlelsz, nyelved hegyén
sokáig nem maradok,
továbbolvadok, átalakulok.
Feszítsd hát ki lelkemből az aranyrögöt,
- buzdítottalak,
őröld fűszerként borodba,
s kínálj meg vele,
hadd lényegüljek önmagammá általad.
Az aranyrögöt szétrágtad,
morzsáit elém hullattad,
kárpótolni nem próbáltál.
- nem értetted ösztönöm,
vádoltál, kötözködöm
mindig veled,
s konokul vágyok folyton
én lenni a vadász.
Parkettádra rajzoltad lábujjaim nyomát,
s lepedődre köldököm mását,
s én fürdődben tükrödbe martam,
"szétrágva aranyam méreg".

0 hozzászólás: