Roppant és végtelen

S a két tekintet ropogó vágya
töri össze a két ölelést
és szakadnak egymásba a lélegzetek
harap fájdalmasat magának az ösztön
és olvasztja gyönyörűségessé
hogy az egész egységes szép
egymásnak örüljön
és ősi táncában is lebegjen
az elmékben egy láthatatlan lelki mágnes
roppant és végtelen

Mama

Elképzeltem, próbáltam, a hiányát. Milyen lesz majd egyszer, mikor már nem jön át délután 5 óra magasságában, hogy megnézze, elmosogatott-e valaki, levitte-e a kutyát valaki, ki van itthon, ki nincsen. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz majd egyszer, mikor már Ő is kint fekszik a két nagyapámhoz csatlakozva a hideg, kemény földben. Ahová annyiszor mondtam, hogy biciklivel ki fogok járni. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz majd, ha megszűnik a mindennapos jelenlét, és az életünkben az évente kétszeri-háromszori temetőlátogatásra csökken vele a kapcsolat. A kapcsolat. Ami megszűnik majd egyszer, és magával viszi a mindennapos jelenlétét.

Nem akarom még elképzelni.

Inkább most megpróbálom, hogy másképp állok hozzá, és szépen elkezdem ismét értékelni úgy felnőttként, mint ahogy gyerekként tettem. Mert ez az egész nem is olyan rossz, mint ahogy most látom. És nem akarok még egy tételt a listámra, amit megbánhatok később, nem akarok még egy tételt karcolni, ami már túl késő lesz.

Addig kell, amíg itt van. Addig kell szeretni. Igazán.

Én

Tanulni fogok. A létező összes értelemben.
Megismerés és megtanulás. Hasznosítás.
Szellemi és lelki profit.
Meg akarom ismerni magamat.
Meg akarom ismerni, milyen lehetek, mikor erőm teljében, képességeim maximumán állok.
Szeretem és szeretni is akarom testem minden rezdülését.
Ismerni és megismerni akarom testem korlátait, képességeit.
Leszokom róla, hogy olyat tegyek, olyannal, vagy olyasvalakivel foglalkozzam, aki, ami nem tesz jót nekem.
Arra fókuszálok majd, mi az, ami viszont jót tesz. Nekem.
Megismerek és felfedezek új dolgokat, tájékozódom.
Meghozok majd fontos döntéseket.
Teljesítek fontos feladatokat.
Kitűzök újabb célokat.
És elérem őket.

Boldog vagyok. Boldog leszek. Boldoggá teszek.

Most már mindig.

Lángok

hiába izzó,
hideg minden részecske, mely pihés bőrét falja.
most már tényleg nem lát.
szeme helyén felcsapnak a lángok,
pörkölődik minden pillája.
homlokába égnek a barázdák,
vigyázzba álló ráncok.
lángnyelvek nyaldossák kéjesen a gödröcskéket,
parázs pirítja az ajkakat.
az apró fülek,
mint lehullott mélyvörös rózsaszirmok,
szegélyükön pöndörödnek.
karmolgatják a csuklókat,
csiklandozzák a bokákat,
puha, fényes, selymes bőrt
esznek és szeretnek
a lángok.

Forrás

Teremteni egy forrást,

ahol a család szent,

és tiszteletben, szeretetben gyarapszik.

Szolgálni a természetet,

kérni őt, hogy fogadjon vissza,

mint hűtlen szeretőt.

Kedvében járni,

oltárán áldozni,

kincseivel elhalmozni

a lelket.

Hisz tudom,

megannyi külsőség között boldog nem lehetek.

Teremtek majd egy forrást,

hol a nap tüze

és a víz hűse

együtt,

édes, éltető, teremtő

szövetségben

burjánzik majd

örömömre.

 

Hullaszag

A legapróbb neszek - mindig a legapróbb neszek képesek a leginkább eltömíteni az áramlást.
Lassú pusztítással hígítják fel a nyugalmat,
gunyorosan nézik végig, miképp oldódik fel
a bizsergető, balzsamos csend,
s veszik oda a simogatás.
Felbőszül a szellem,
ordításra nyílik a száj,
maró sóként bánt meg minden egyes szó.
Leforrázott látomások, kiégett kedélyek hullazsákként csüngve
kapaszkodnak, tapadnak a villamoson.
Úsztatják a villamost a sínek,
ringatva áthatolnak a száraz testen,
száraz nyállal,
huhogó hullámok előttük,
s utánuk.
Duruzsoló lámpafény kel párbajra
a lisztes köddel,
tűsarok hasít a beton lelkébe,
kíméletlen karmolás,
hegesedő hegedűszó
mindahányszor koppan.
Fulladozik, öklendezik az alkony,
s a hajnal széthasadva hány hullákat a horizontra.

We are all fake

Január 2., és az emberek máris panaszkodnak a villamoson.

Miért nem indul, mire vár, miért nem megyünk, mit akarunk még itt.

Fázó derekak, feszülő köldökök, vizenyős szemek, kitágult fülek.

Egymáshoz szorulnak. Megizzadnak, megfáznak.

Kövér, vén kecskék lesik a manikűrözött, barack fenekű kislányokat.

Pubertás kölykök bámulják az anyák telt ajkát.

Tahó anyák, rossz nők, kellem, titok, finomság nihile.

Rozsdás mosoly a szomszédnak, arcéleknek mesélt sablonok.

Betokosodott kirakatok, megfásult bejáratok.

Megjátszott életek, kitalált kellemes ünnepek.

Hamisak vagyunk sokan.

Nyár volt

A madarak ilyenkor már incselkedtek, flörtöltek, egy-egy megrezdülő falevél vagy apró ág jelezte titkolózásuk kudarcát. A földutakon osonva átszökellő, szomszéd kertbe lopakodó fekete rigók is mind elárulták magukat, hogy szeretőikhez igyekszenek csak néhány, mámoros, de oly ingatag pillanatra.

S mikor az eső szögeket kezdett verni a terasztetőre, s az a sok, nevesincs énekesmadár egyszerre elhallgatott, s a szomszéd kertekből sem zúdult már át gyerekek zsivaja, vendégsereg mulatsága, vagy akár csak egy fűnyíró tömény morajlása, egyszer csak szétáradt a levegőben, a kertben, a verandán, és egészen bent a szobában is a megtestesült béke.

Egyszerűen csak szeretném végre jól csinálni a dolgokat

Mint egy igazi, felelősségteljes felnőtt.

Október kettő

annyira egyszerű ez, hogy szeretni és szeretve lenni isteni
gondolni kell és nem elfelejteni
észrevenni
hogy korábbi vágyak azóta teljesültek
és olyan kincs van birtokomban
mely pótolhatatlan
és én is kincsként vagyok birtokában
egy végtelen édes egységnek
s a sok egyszer majd nem üres ígéret
hanem biztos alapköve
egy hosszú közös útnak
együtt

Egyszemélyes játszma

Azt már nemigen tudom, hova kerülünk. Így van, egyszerűen mintha reálissá vált volna a bizonytalanság. Hogy az ismeretlenben bizonyosnak lenni az egyik legnehezebb dolog. Azt már nemigen tudom, hova kerülünk, de a lélek halhatatlanságában egyszerűen hinnem kell. És ehhez minden bizonnyal azért ragaszkodom, mert azt képtelen volnék elfogadni, hogy a rengeteg vágy, álom, tudás, információ, történet és történés, amit egy időben minden újabb nap során magamba szívok, az élet végeztével egyszerűen elvesszen. Kárba menjen. Vagy millió cseppé szakadva megsemmisüljön. Azt egyszerűen senki sem hagyhatja, az nem lehet, azt nem szabad.
Talán most már biztosnak látszik, olyan fajta vagyok, aki magaslatokat karmoló boldogság közben is kényszeresen talál magának okot arra, hogy elszomorodjon. Mintha nem tudnám átadni magam teljesen. Még mindig nem, még mostanra sem.
Nagy igazság van abban, hogy ha egyszerű önmagadban, egyedül nem találod meg az elégedettséget, nem várhatod egy tökéletesnek mondható társsal. Mert ugyan több vagy, több lettél, sokkal több és gazdagabb, de az alapzatban attól még hézagok maradtak. Ez saját, egyszemélyes játszma, a kiskapuk előbb-utóbb bezárulnak.
Hiába tombol egyfajta narcisztikus rajongás is bennem önmagam iránt. Nem lehet maximális az erőm, amíg táplálom az akadályokat. Az akadályok kényelmesek. Puhák. Idomulnak. Könnyebb őket pátyolgatni, mögéjük bújni, velük takarózni, mintsem nagy lendületet venni és felrúgni mindet. Egyesével vagy egyszerre, de egytől egyig.
Senki sem tiltja meg, hogy nagyokat álmodjak. Viszont senki sem fog cselekedni helyettem, és azt mondani hangosan, hogy: oké, akkor most már valóra váltás.

A legtöbb dolog az arányokon múlik. A kontrollon. Kordában tartani az álmodozásra való hajlamot a cselekvő készség javára dicséretes dolog. Csak milyen kurva nehéz!

Gyönyörű halott

Önmagam kitűnő társasága vagyok,
Arcom gyönyörű halott,
Lelkem már eszméletlen.
...
Beszorult szívem köré a levegő,
A vákuum markában szorítja,
Mellkasom fuldokló rabszolga.
...
Nincs folytatás.