Nem árvul tovább

Éhes szájakon át rikoltva ébred, száraz torkokat hámlaszt a szomjúság.
Könyökeit körmeivel kapargató,
koldulgató, köhögcsélő kreppbőrű apó
hozzáleheli halálát a hajnalhoz.
Pirkadó piktor piros patakként puhító pompával
kelti elevenre a vacogó háztetőket.
Gallyak között gurgulázó, apró tollú szárnyasok
újszülött reggeli ízeltlábú csemegéhez tolakodva gyülekeznek.
Fekete folyamban mosó, éhes fenekű fekete asszonyok
verejtékükkel etetik a hetvenkedő kedvű vizet.
Ábrándozó áriát hallgatnak,
míg szisszenve egymásra rogynak a ragyás rönkök,
táncoltak ők is hajdanán hajnalig.
De csitt, elhallgat az ária, megfeszül a csendnek zaja,
ordítva ösztökél életre az élet.
Nyikorogva átszületik a pocsolyavalóságba
a hetvenkedő kedvű víz gallérján az árva,
árván kong a hátrahagyott forró barlang,
árván ázik a mosnivaló ruha.
S most mindjárt, foszló tenyerű fekete asszony
erős megadással, odaragadással,
a mosnivaló ruha sem árvul tovább,
magába öleli az árván kitört árvát,
pompázatos életvörös színt öltenek fel kettesben.
Víg igézet, megigézve megidézlek.