2013. november 24., vasárnap

A sövény két oldalán

Színpadok súlyos függönyeivel játszik az utca. Lengedeznek a szélben. Szürke koraszülött volt a tavasz.
Az egyik rögtönzött díszlet mögött sétálok, tempóm ráérős, korom ismeretlen, nemem meghatározhatatlan.
A rögtönzött utcadíszlet egy hosszú sor sövény. Mit tegyek, a kutya szeret itt körbeszimatolni.
A levegő frissen főtt. Illata is akad, mámoros, gyümölcsboros. Mit nem idéz fel egy ebéd.
Szóval a hosszú sor sövény túloldalán, egyik a másik után, cipőkopogás. Pam-pam-pamm-pa-pam. Tikk, tikk, tikk, tikk, tikk... Felébredni idő van.
Megbotlás nincs köztük. Szabályosak. Kötelességtudóan kopognak dókat, réket... miket?
A kopogásokhoz cipőket társítok. Át a sövényen nem látok, így szabadon játszhatok.
Az iménti két kopogás két gazdájának két sietsége nem lehet véletlen. Két véletlen. Hisz véletlenek nincsenek. Indokoltságot keresek. Rejtély, ármány, misztikum.
Nem kívánt terhesség; nem várt kiadás; nem tervezett gyerek; nem szándékos behatolás; nem garantált gyarapodás; nem törvényes letelepedés; nem engedélyezett garázdaság; nem kiteregetett kapcsolatok.
Nem volt szeretők.
Középkorú. Lassú. Megfontolt. Érzem, hogy dohányzik is. Érzem kardigánján a macskaszőrt.
Nincs közük egymáshoz. Mindent csak kitalálok, mindent, hisz ez színpad, a színpadok súlyos függönyeivel játszik az utca. Játszunk az utcán.
Szeretem az egymás mellé sodródó sor(s)okat. A zöldségesnél a sor(s)ban. A jegy- és bérletpénztárnál a sor(s)ban. A pékségnél a sor(s)ban. A bankjegyautomatánál a sor(s)ban. A sövény két oldalán.
Aztán a kutya végez, és kijöhetünk a sövény túlsó oldalára is már. És láthatjuk a jelentéktelen jövevényeket. Az ifjú titánoknak találtatott hajlott korú urakat,
a pompás-zamatos titkos szeretőknek vélt
vásott orrú vénlányokat.
Utcai színjátszó purgatórium. Felvételt hirdetünk.
- És képzeld el azt, Margitka, hogy egyszerűen semmi sem használ, így hát folyton szenvedek. - Én hiába próbálom feldobni magam új, színes tűfilcekkel, ha a pénztáros némber még csak rám sem néz, nem hogy üdvözölne, vagy szép jó napot kívánna, vagy egy "hogy vagyunk?"-ot mosolyogna rám, mint a giccses, amerikai családi vígjátékokban. Lenőtt melír, sárga fogak. Én vagy ő? Nekem melírom nincs rég. - Pisti is aszongya, hogy a bélműködésem lesz a ludas. Négy-hatvan, áfás számla lesz róla? - Fejemet rázom, számla vagy nem számla, hát mit érdekel engem a pénztáros némber bélműködése. Köszönöm szépen, viszontlátásra.
Úgy szeretem, hogy igazából a piszkos kis ösztöneink ostorozzák egész nap
nyamvadt, kanos testünket a vérszegény, fekete nyárban
- hát nincs vér a pucádban? -,
ahol az utca már elhúzta a súlyos színpadi függönyöket,
és szabad a gazda.
Mert hohó, az utca nagy úr ám.
Nehogy otthon felejtsd
vadi új fogsorod,
milliós mosolyod,
végtelen panaszod,
a bőröd alatt a pénzt,
[plusz egy alliteráló szópár beillesztése, zárójel bezárva, pont, Enter
or hit the panic button [o]
it's a kind of panic,
it's a kind of panic,
a kind of panic

0 hozzászólás: