Nem számít

Megítél, amiért más vagyok. Nem ért, mert nem vágyom a klasszikus sablonra, a klasszikus időben, a klasszikus sorrendben. Azt mondja, még fiatal vagyok, de higgyem el, később nekem is kelleni fog a kislakás, a kisautó, a kiscsalád, a kisfiú, a kislány, a kiskutya, a kismacska, a kisház, a kiskert, a kisnyaralás, hiába mondom neki, hogy téved. Folyton a normális fogalmát hajtogatja, és hogy "ez a dolgok rendje", mintha belém akarná sulykolni, úgysem úszom meg én sem. Nem számít, ha azt mondom, számomra a normális nevetséges fogalom. Érthetetlenül hosszú idő után végre végérvényesen beláttam: mellette sohasem lehetnék boldog.

Arany

Barna hajszálaimból maradtak a párnádon is
- nem bántad, segített elképzelned később,
ahogy aludtam ott -, súgtam, a vörösekből nem adok.
Azt mondtad, a köldökömből is kérnél kópiát,
ha lehetne,
de borból nem bírod megmintázni,
így csak hörpinted a nemes anyagot.
Folyton nézted reggelente,
hogy járok lábujjamra emelkedve,
kávéval leforrázott gondolatokkal,
várva azokat főnixmódra hamvaikból újjászületni.
Hófehér volt egész tered,
elfogadni nem volt merszed az én
lángokkal szabdalt színemet.
Olyan vagyok, ordítottad,
mint teád vizének tetején
sivatagi hullámmá taréjlott cukorhomok
- amint megízlelsz, nyelved hegyén
sokáig nem maradok,
továbbolvadok, átalakulok.
Feszítsd hát ki lelkemből az aranyrögöt,
- buzdítottalak,
őröld fűszerként borodba,
s kínálj meg vele,
hadd lényegüljek önmagammá általad.
Az aranyrögöt szétrágtad,
morzsáit elém hullattad,
kárpótolni nem próbáltál.
- nem értetted ösztönöm,
vádoltál, kötözködöm
mindig veled,
s konokul vágyok folyton
én lenni a vadász.
Parkettádra rajzoltad lábujjaim nyomát,
s lepedődre köldököm mását,
s én fürdődben tükrödbe martam,
"szétrágva aranyam méreg".

Párolgás

Érzésem szerint a világ 100 legkisebb szobájának egyikében ülök. Nevezetesen a sajátomban. A szobácska kilépőjének ajtaja hatalmasra nyitotta száját.
Jómagam az évtizedes barna korláton könyökölve csüngök, jobb kezem két párhuzamos ujja közé simul egy elegáns szál cigaretta. A füst orrom szőnyegébe issza magát. A tűzvörös pont a homályos éjszakában azt az érzést kelti, a világ egyetlen harmadik emeleti szoba csupán.
Fehér vékony lepedőből sálat formáltam nyakam köré, a hűvös éjszakai levegő csipkedi a hátam bőrét. Ágyam támlájának szélén két színes gyertya sündörög.
Ahogy elnézem a valaha volt játszóteret, az ültetett bokrokat, a szigorú csendben alvó fákat, s leginkább a többi panel köpte emeletes házat, próbálom gondolatba önteni, hol is vagyok. Illetve hol is érzem magam. Az első fogalom, mely lelki szemeim előtt felvillan: "gettó", ó pedig közel sem! Csak egy átlagos lakótelep, átlagon felüli unalommal.
Megcáfolhatatlanul neszek hallatszanak fel a bokorültetvényekből. Le merném fogadni, hogy sündisznók portyáznak. Ha nem ilyen idilli a magyarázat a hangokra, akkor csak éppen a fák izzadják le magukról a délutáni eső öklendezte cseppeket. Olyan benyomást kelt mindez, mintha nem is egy panelközi parkot, hanem egy erdő belsejét bámulnám. Szemüvegben hunyorítva fürkészem a bokortövek közötti avart, a zajok, neszek továbbra is zizegnek, de a sün nem lép ma este színpadra.
A cigaretta selymes kék füstöt ereget magáról. Az éjszaka levegőjében úgy vonaglik, mint egy köpeny, táncol, mintha a tenger egy hulláma volna. Elmerengve bámulom a király- és kobaltkék árnyalatokat lopkodó füstpalástot.
A régi étkező székei közül egyet még évekkel ezelőtt apró szobámba csempésztem. Most kitárt ablakom szájába ültetem, s megvetem magam hasán. Térdemre notebookot nyitok, s ujjaimat írás zongorázására uszítom.
Nem kevesebb, mint hosszú hónapok óta reggeleim igen sűrűn lakberendezési gondolatokkal kezdődnek. Ezerféleképpen elképzelem eme egyszemélyes teret, s képzeletben egy vagyont elköltök az újrarendezésére. Vadul vadászok szememmel napközben a városban lomtalanítás hírül adására, a világhálón online aukciók kihagyhatatlan ajánlataira. Szerelmes vagyok a lakberendezésbe. Remélem, örökre.
A kora őszi éjjel pimasz levegője csípni kezdte meztelen lábam, így becsuktam virtuális naplóm, és ágyam lepedője mögé rejtettem magam. Szerencsés vagyok, az alvással sosem volt gondom (kopp-kopp-kopp).

Ti prego

Rakj zenét a fülembe. Most eszméltem rá, Téged dúdoltalak egész életemben. Szeress bele a szemöldököm ívébe, a szám színébe, a szemem reggeleibe. Ízleld meg az arcom pihéit, lélegezd be a mellkasom mozgását, érintsd meg ujjbegyeim táncát. Kóstold meg a perzselésem, meséld el a nevetésem, katalizáld szenvedélyem.

Reggelem

A másodpercmutató szakavatottan szaggatta az időt. Olybá tűnt, egyre gyorsabban vágtat előre, mintha kecses kattogása sistergő zakatolássá sűrűsödne, hajcsárként űzve maga előtt az idő szekerét.
Más reggeleken ilyenkor már úton szoktam lenni. Most fáztam, egyetlen porcikám sem akart megválni az új, piros takaró biztos melegétől, puha érintésétől. Tenyerében tartott az ágy, vállaim a matracba süppedtek. Egyre csak a balerinás faliórát figyeltem, szemközt a falon kapaszkodott. Közben ízlelgettem új szavakat, valószínűtlennek tűnő szókapcsolatokat alkottam, igyekeztem félretenni Őket későbbre, nyugodtabb napokra, amikor ismét felkérhetem őket, hogy táncoljanak a gondolataimmal.
Belélegeztem a friss, reggeli csöndet. Ernyedten engedtem, hadd járja át tüdőlebenyeimet, hadd jusson el testem minden szemcséjéhez.
És ekkor a mutatók már a balerina szoknyájának habos, tüllös szélét kebelezték be. Háromnegyed nyolc volt.
Nyolc órakor már fehér habrét zsezsegett a kád hasában. A csillogó buborékok úgy viselkedtek, mint izgatott, gyülekező, de egyre megfogyatkozó embertömeg egy szenzáció helyszínén. Az óarany színű, fűszeres illat, mely mindig Indiát juttatja eszembe, annak ellenére, hogy még sosem érintette lábam India földjét, akaratosan bújt csak a bőrömbe. Ma reggel nem volt kedve parfümként szolgálni, szívesebben díszelgett volna tovább cikornyás üvegcséjében.
Végül összenéztem önmagammal a tükörben, tükörképem igazgatta a sapka szélét homlokomon, majd mosolyommal nyugtáztam kívánságomat: sikerüljön kitűnően a napom.

Pillanatmorzsák

Elgondolkodtató, mennyire felszeletelhető lehet az életünk, mint egy születésnapi torta, ha oly szempontból tekintünk rá, az adott szakaszban kikkel töltjük a legtöbb időt. Milyen emberek, ismerősök, régi, új barátok vesznek körül bennünket. Kivel találjuk meg azonnal vagy újfent a közös hangot. S mennyire felszabadító, mikor érzékeljük magunk és barátaink körül azokat a vibráló, bizsergető, simogató hullámokat, frekvenciákat, szikrákat, melyek összekapcsolnak két tekintetet, véleményt, világnézetet, s termőföldet adnak egy igaz, mély, egész életre szóló barátság kicsírázásának.
Igen, szeretem elragadtatni magam. Hiába nem illik ez bele a mai, modern időkbe.

MECSEK és BICIKLI

Már a nyaralás első napján felkerült a kívánság listámra a bicikli szócska. Bámulatos élményekkel gazdagodtam. A Kelet-Mecsek egy apró falujában szálltunk meg, szó szerint bent, az erdőben. Tovább haladva az út bevezet az erdő mélyére. Többnyire érintetlen természet testközelben.
Lejtős szakaszon való száguldás veretlenül vitt mindent. Tiszta nosztalgikus érzés lett rajtam urrá. Körülöttünk csak az erdő, itt-ott gyanús neszek, zajos madarak.
Tavaly októbertől volt egy "tanítványom", angolból igyekeztem csiszolni a tudását. Együtt utaztunk le velük Apátvarasdra, az én családom, az anyukája, egy barátja, és ő. Csupán egy tizennégy éves kölyökről van szó, mégis roppant jól kijövünk. Egyik nagyokos pillanatomban szóvá tettem neki, hogy milyen fura, hogy bár a barátja tizennyolc éves, mégis jó haverok, és egyáltalán nem merül fel gondként az a négy év korkülönbség. Nem értette, miért gondolom ezt. Sőt, úgy érezte, lebecsülöm őt, azért, mert ő a legfiatalabb közülünk. De azért nem sértődékeny típus, szerencsére.
A nyaralás után egy héttel vendégeskedtünk náluk Dunakeszin. Ebéd után lementünk a Dunához, Jenny, a kutyájuk fürdött is. Később kosaraztunk, hülyültünk, hihetetlen, hogy gyerekesnek mondható programokkal mennyire jól éreztem magam.
Szeptember első hétvégéjén meghívtak magukhoz. Már a nyaraláskor megbeszéltük, hogy szervezünk majd valami biciklizést, mivel nekik van több is, nekem meg egy sem, szóval. Egy kis angolozás, majd kosarazás után nyakunkba vettük a Dunakeszi-Vác szakaszt. Duna menti töltésen, erdőn, bicikli úton végig. A váci kompnál kötöttünk ki. Ebéd nélkül léptünk le, így elfeleztünk egy hatalmas, mégis szemtelenül olcsó melegszendvicset. Aztán jött a mennyei fagylalt, rábíztam, milyet hoz, nem volt kedvem bemenni bicikli lánctól összekoszolt lábszárral. Bailey's-es. Tökéletes választás.
Mikor este negyed tízkor kisétáltunk a buszmegállóhoz, megkérdezte, hogy éreztem magam. Természetesen abszolút pozitív választ kapott. Nem értette hát, miért is mondtam a nyaralás alatt, hogy furcsa számomra, ha ő jól kijön egy nála idősebbel. Hiszen én, ráadásképpen, huszonéves vagyok, mégis ugyanúgy elvagyok vele. Hat évvel fiatalabb nálam, és mégis. Csak elmosolyodni tudtam, és visszaszívni a korábban gondoltakat. Hihetetlen kölyök, az hétszentség.

Nem akarok

Nem akarok keretek közötti életet. Nem akarok vasalásnapot, takarításnapot, fűnyírásnapot, főzésnapot, bevásárlásnapot, pihenőnapot, szexnapot, állatkertnapot, játszótérnapot... Nem akarom becsukni az ablakot, hogy ha huzat van a lakásban, mert akkor húha!, becsapódik az ajtó.
Nem akarok a bevásárlásból, mint az őrült, rohanni hazafelé, mert kiolvad a mirelit. Nem akarok együtt élni az anyósommal. Nem akarok másoknak folyton megfelelni. Nem akarok a divatnak megfelelni. Nem akarom figyelni a napokat, hogy ha például kedd van, akkor miért ne lehetne leruccanni a Balatonhoz, vagy átmenni Bécsbe egy kávéra. Nem akarok senkire ráerőltetni semmit.
Nem akarok megbánni semmit.
Csak szeretnék egy fenomenális életutat bejárni, hátha tényleg csak egyszer élünk.

Hangulatharapás

A sapkás-sálas a kedvenc évszakom. A kesztyűs-nagykabátos, pedig a másik. A tömegközlekedés miatt késtem a munkahelyemről. A Margit-hídon pöfögött egy helyben a busz, rostokoló autók dzsemében aznap. Ahogy bámultam Európa ütőerét, úgy látszott, a hullámok, mint vizes szappanra a barna hajszálak tapadtak a felszínhez. Megmakacsolta magát akkor reggel a Duna, nem volt kedve tükröt játszani a dölyfös Parlamentnek. Pára színezte pókhálóssá a sziget fáit, a madarak mégis beköltöztek a lombkoronákba.

Egyfajta tarkóreszelő idegesség futott át rajtam, mikor már az ötödik villamos suhant el a beragadt kocsisor mellett. Kellemetlen, mikor rájövök, ismét rossz járművet választottam. Helikopterrel szeretnék közlekedni. Úgy elég volna húsz perccel kilenc előtt elindulnom. Legalább így már azt is tudom, mit kérek Jézuskától karácsonyra.

Az utazás, történjen az bármivel, bárhová, valahogy mindig mágnesként vonzza a megzabolázhatatlan gondolatokat. Azon törtem a fejem a 6-oson, szereznem kellene egy-két pótolhatatlan csecsét, becsét, amit mindig magammal hordanék, hogy legalább egy kicsit sajnáljam magam, ha buszostul belezuhannék a Dunába, az építészek szerint vészes állapotban tengődő Margit-híd leomlása esetén. Hisz a táskámat még mindig lehet kapni ott, ahol még tavasszal vettem. A könyv, mely valahol legalul lapul, szintén megtalálható bármelyik könyvesboltban. Az okmányaimat szó nélkül újragyártják. Esernyővel minden második árus megdobhat ekkortájt. A telefonomból, pedig egyedül a telefonkönyvet hiányolnám.

Lejárt a képtelenül felesleges filozofálások ideje, mikor végre leszálltam a Kolosyn, visszacsöppenve a szürke valóságba. Megúsztam szárazon.

Ha, amíg a zebránál várok a zöldre, valaki beleharap a vállamba, biztosan letargikus ízű hangulat ficánkol a nyelvén. Nem tudtam mosolyogni a szemben elhaladókra, aznap reggel nem sikerült.

A sütöde ez alkalommal sem hagyta ki, hogy arcomba fújja leheletét. Így, mivel a másik járgányom úgyis az orrom előtt száguldott el, éles kanyart alkalmaztam, s bevetettem magam a péktermékek birodalmába. Franciás kiejtéssel feleltem gesztenyés croissaint-t a hölgy mit adhatok kérdésére.

A buszon reggeliztem, kezemben A nyugalommal, életem eddigi leglehengerlőbb, leglenyűgözőbb, leginkább letehetetlenebb olvasmányával. Elképzeltem egy találkozást az íróval, kezemben vörösborral, egy irodalmi estélyen. „És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.”

Eszembe jutott vasárnap esti vacsorám, hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán kedves barátnőm kacagott. Ízlett neki a sajtkrém leves zsemlekockával.

Este nem marasztalt sokáig a Margit-híd. A villamost valahogy sosem ragasztja, kis időre sem, magához. Ezúttal előkotortam egy fecnit, s megtöltöttem a fehérséget kék, októberi sorokkal. Féltem, ha továbbra sem jegyzek le semmit, végleg eltöredeznek az impresszióim. Azok a plasztik lányok, kik a kívülről mézes-mázas, kívánatos sütikhez hasonlítanak. Beleharapás után derül ki csak, felfújt az egész, s a belseje kong az ürességtől. Vagy az a cigányzenész, ki hangszernek képzelte a kombínó ablakát, s ujjaival dobolva igazi muzsikát produkált, alkoholmámortól homályos szemekkel, mit sem törődve a körülötte bámészkodókkal.

Hazafelé vicceset műveltem. Mágneseket vásároltam a majdani lakásom konyhájának frizsiderére. Úgy tűnik, menthetetlen maradok, s továbbra is hurrázok a szemem előtt felsejlő álomváraknak.

A bolond

"Ha a bordámra simítod a kezedet,
akkor is érzed a szívemet,
mert én mindenhol lüktetek,
nem csak bal oldalt, a mellem fölött"
Felébresztett ez a négysoros valamely reggel, tenyeremmel az oldalamon. Mostanában már álmomban is egyre csak gondolkodom. Nah, vajon hol van a bibi? Elvesztettem az iránytűmet, s állandóan keresnem kell a térerőt. Csak bolyongok, nem tudom, merre is tartok. Lemerül a telefonom, mire elérhetetlen leszek. Legalábbis, míg haza nem érek.
A sárga siklón folyik rólam a víz, túl sok az utas, alig jutok levegőhöz. Érzem, ahogy végiggördül egy csepp a hátamon, s bosszant, hogy szeptember közepén még melegem van az utcán. Mióta két hete láttam a Wicker Parkot, tél után epedezem. Kötött, vastag sálat akarok csavarni a nyakam köré, szövetkabátba bújtatni tagjaimat, bokacsizmában trendiskedni.
Két napja ugyanazt a könyvet hordom magammal mindenhová. Korábban takargattam ujjaimmal a borítót a kíváncsiskodó szemek elől. Úgy véltem, semmi közük hozzá, mit olvasok. Most viszont szándékosan láttatom a többi emberrel, Bartis Attila: A nyugalom című regényét bújom, lankadatlan érdeklődéssel. Letehetetlen. Lenyűgöző. Lehengerlő. Utánozhatatlan. Bár tudnék egyszer ilyet írni. Jó volna, ha egyszer személyesen fejezhetném ki elismerésemet ennek a fantasztikus írónak. És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.
Talán könnyebb volna minden, ha úgy lehetne élnem, mint Rimbaud. Olyan szabadon, olyan magasról tojva arra, mit gondol rólam a többi cseszett barbárember. Talán könnyebb volna zseninek lehetnem, elhagyva előítéletet, ítéletet első látásra, benyomást első találkozásra, szerelmet tucat' próbálkozásra. Talán könnyebb volna végre nem a múltamban élnem, csak előre nézni, mindig előre, nem tipródni, mi lett volna ha, nem rágódni. Inkább előre, ne hátra.
Vasárnap esti vacsorám hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán átkeresztelt barátném, Martosné kacag. Ízlik neki a sajtkrémleves zsemlekockával. Legközelebb én is rendelek olyat, mondom, mellyel egyben le is szögezem, ide még feltétlen visszatérünk, a pizzájuk fenséges.
A Margit-szigetre tartottunk, gyalog, mert alig járt a négyeshatos. A Duna iszapszínűen hömpölygött a remegő híd alatt. A muzsikás szökőkútnál egy hajléktalan férfi vetkőzni kezdett. Martosné nem hitt a szemének, belőlem csak dőlt a derű. Ez nem normális, címkézte fel, csak egy kedves bolond, replikáztam. Én kedvelem a kedves bolondokat, még akkor is, ha hajléktalanok, és egy szál alsónadrágban ugrándoznak, balettmozdulatokat imitálva a szökőkút zenéjének dallamára. A férfi kiszúrt minket. Ekkor már mindketten szinte fetrengtünk a hirtelen támadt jókedvtől. Én nem vagyok hülye, intézte hozzánk szavait, tudjuk, feleltük. De még nincs annyira hűvös, és kihasználom, hogy még nem fázom. Rajta, böktem ki. Észrevett egy mókust, s mint egy ősember, be akarta cserkészni, de nem osont elég recsegtelenül. Később ismét kikötött nálunk, szerettek olvasni, kérdezte, igen, nagyon, válaszoltam. Visszaszaladt a pakkjaihoz, két vaskos kötetet tartott a kezében. Neked adom, én már elolvastam, és nem akarja még egyszer elolvasni, érdeklődte Martosné. Kedvesbolond furcsán nézett rá. Egyszer már elolvastam, nem kell, neked adom, nyújtotta felém. Kilencvenvalahány forint volt a farmerzsebemben, a kezébe nyomtam jelképes fizetségül. Jaj, köszönöm, mosolygott, így már megvan a vacsorám. Én köszönöm, mosolyogtam vissza neki, s szatyromba fektettem a két kötetes Thomas Wolfe, Az időről és a folyórólt. Meglehet, nem fogom elolvasni soha. De könyvet sosem utasítok vissza.
Isten óvjon, Kedvesbolond. Irigyeltelek akkor. Bár nincstelen vagy, szabadabb voltál azon a délutánon bárkinél. S a szabadság örökre irigylendő lesz.

Szusszanat

bársonyt ültettek a tenyeredbe
összes ujjbegyed nyoma
ott marad rajtam
feküdj csak ide
hajtsd fejed két mellem közé
így tüdőm bizton érzi
mikor levegőt veszel
s te hallod füledhez simulva
hogy lüktet bennem az élet
aztán arcod oly közel van már
orrnyerged enyémhez simul
s kiolvasol titkokat a szembogaramból
csak te ismerheted e titkos írást
senki más
megvallasz nekem egy egész
elképzelt életet
s minden szavad mosolyként
nyílik ki arcomon

Konok vagyok

Le kellene vágatnom kicsit a hajam - fut át a fejemben, ahogy a 85-ös végigszelel a felüljárón, és az égen a felhők olyanok, mint az arab betűk.
Több tucat aprócska ablakra vadászott a szemem, nem tűrte a könyv sorait a buszon, hisz minden erkély megannyi rejtély, titok. S ahol a terasz maga kis darab egy virágos mezőből, ott rossz emberek nem lakhatnak.
Felfigyeltem rá, hogy akarva is, akaratlanul is, miután hátam mögött hagyom a melót, és kifelé slattyogok a shopping-óriásból, szigorúan a kirakatokra szegezem a szemem. Nem kíván a lelkem több idegen emberi arcot. Inkább a padlózat, vagy a szökőkút.
Megteltem. Betelt a poharam azzal, hogy naftalin szagú, pókháló arcú néniknek, bácsiknak hordjam a tölcséres fagyit. Akik mellesleg nem is köszönnek vissza, csak a pultra simítják a százhúsz forintot. Egy hetvenéves matuzsálemnek meg hát mégsem szólhatok vissza. Már csak jó'neveltkislyány mivoltom miatt sem. Kész, minek tagadjam, herótom van már a sajtburgerzabáló, buta, ostoba, bunkó csürhéből. Néhány munkatársamból. A cégből, mely abszolút unhumánus. Undorodom már az egésztől. Arról nem is beszélve, hogy két hete nem érzem a lábam. Mintha a sarokcsontomon gyalogolnék, és nem is fedné a csontot puha hús. Ma az utcán begörcsölt a csípőm. Sántítva tudtam csak hazabotorkálni. A családommal többnyire cetliken érintkezem. "Kaja a hűtőben", "Mikor kelsz?", és ehhez hasonló, igen beszédes dialógusok.
Ha nem váltok, amilyen hamar csak lehetséges, az utamba eső első villanyoszlopon végzem. Nem áll szándékomban kizsigerelt, kicsinált, kihasznált ember lenni tizenkilenc évesen.
Csak szívja a vérem ez a meló. És én egyre sápadtabb vagyok.
Ha épp nincs vendég, lejátszódik bennem egy akciófilmbe illő jelenet, mi szerint Jeanne d'Arc-ként felugrom a kiszolgáló pultra, és felkiáltok:
"Emberek! Nyíljon már fel a szemetek! Hát nem látjátok, mit esztek?! Hát nem veszitek észre, mennyi pénzt pazaroltok?! Háromszáztíz forint fél liter szénsavas löttyért?!"
No igen. Az ilyesmi az, ami soha a való életben nem fog megtörténni. Mert aztán jön a következő balga hepimíles anyuka a kölkével, és nekem mosolyognom kell.
Óistenem. Ahelyett, hogy este tízkor az idegőrlőben húzom az igát, mennyi mindennel tölthetném az időm.
Táncolhatnék barátnőmmel egy jó kis buliban hajnalig, amíg csak bírja a lábunk, no meg a cipőnk. Legutóbb, egy szombati éjjel szinte királylánynak éreztem magam, aki széttáncolta egy éj alatt a cipellőjét, mint a mesében.
Lehetne egy olyan pasi az életemben, aki feltételek és szabályok nélkül haver, barát, akár szerelem is egyben, és aki tudom, hogy akár az éjszaka közepén is kisétál velem a Margit-szigetre csillagokat bámulni. Csak hónom alá csapnék egy pokrócot, és felcsöngetnék hozzá. Ő meg jönne, szó nélkül. Egy olyan ember, aki szintén úgy gondolja, hogy butaság az időt keretekbe kényszeríteni: percekbe, órákba. Hétköznapokba és hétvégékbe. Hogy a vasárnapról átnyúló éjszaka nem lehet kimozdulni azért, mert a másnap a hétfő, ami szürke hétköznapba való arculat-váltást jelöl ki. Nem, nem, nem, nem, nem...
Anyu azt mondja, apu nélkül rég felkötötte volna magát... mert szerinte egyedül nem lehet "végigcsinálni" egy életet.
Tényleg így van ez? Egyedül valóban nem megy?! Ó, de miért?!
Félelmetesek a terhes nők. Ahogy hatalmas gömbpocakkal vonulnak a városban, mint óriás óceánjárók a tengereken. Amilyen büszke az arcuk. Amilyen kifordult a köldökük. Amilyen sugárzóak. Én mégis megijedek tőlük.
Jaj, gyűlölöm a kötelezettségeket.
Jaj, utálom a kényszer-, muszájdolgokat.
Jaj, betörhetetlen akarok maradni.