2007. június 29., péntek

Konok vagyok

Le kellene vágatnom kicsit a hajam - fut át a fejemben, ahogy a 85-ös végigszelel a felüljárón, és az égen a felhők olyanok, mint az arab betűk.
Több tucat aprócska ablakra vadászott a szemem, nem tűrte a könyv sorait a buszon, hisz minden erkély megannyi rejtély, titok. S ahol a terasz maga kis darab egy virágos mezőből, ott rossz emberek nem lakhatnak.
Felfigyeltem rá, hogy akarva is, akaratlanul is, miután hátam mögött hagyom a melót, és kifelé slattyogok a shopping-óriásból, szigorúan a kirakatokra szegezem a szemem. Nem kíván a lelkem több idegen emberi arcot. Inkább a padlózat, vagy a szökőkút.
Megteltem. Betelt a poharam azzal, hogy naftalin szagú, pókháló arcú néniknek, bácsiknak hordjam a tölcséres fagyit. Akik mellesleg nem is köszönnek vissza, csak a pultra simítják a százhúsz forintot. Egy hetvenéves matuzsálemnek meg hát mégsem szólhatok vissza. Már csak jó'neveltkislyány mivoltom miatt sem. Kész, minek tagadjam, herótom van már a sajtburgerzabáló, buta, ostoba, bunkó csürhéből. Néhány munkatársamból. A cégből, mely abszolút unhumánus. Undorodom már az egésztől. Arról nem is beszélve, hogy két hete nem érzem a lábam. Mintha a sarokcsontomon gyalogolnék, és nem is fedné a csontot puha hús. Ma az utcán begörcsölt a csípőm. Sántítva tudtam csak hazabotorkálni. A családommal többnyire cetliken érintkezem. "Kaja a hűtőben", "Mikor kelsz?", és ehhez hasonló, igen beszédes dialógusok.
Ha nem váltok, amilyen hamar csak lehetséges, az utamba eső első villanyoszlopon végzem. Nem áll szándékomban kizsigerelt, kicsinált, kihasznált ember lenni tizenkilenc évesen.
Csak szívja a vérem ez a meló. És én egyre sápadtabb vagyok.
Ha épp nincs vendég, lejátszódik bennem egy akciófilmbe illő jelenet, mi szerint Jeanne d'Arc-ként felugrom a kiszolgáló pultra, és felkiáltok:
"Emberek! Nyíljon már fel a szemetek! Hát nem látjátok, mit esztek?! Hát nem veszitek észre, mennyi pénzt pazaroltok?! Háromszáztíz forint fél liter szénsavas löttyért?!"
No igen. Az ilyesmi az, ami soha a való életben nem fog megtörténni. Mert aztán jön a következő balga hepimíles anyuka a kölkével, és nekem mosolyognom kell.
Óistenem. Ahelyett, hogy este tízkor az idegőrlőben húzom az igát, mennyi mindennel tölthetném az időm.
Táncolhatnék barátnőmmel egy jó kis buliban hajnalig, amíg csak bírja a lábunk, no meg a cipőnk. Legutóbb, egy szombati éjjel szinte királylánynak éreztem magam, aki széttáncolta egy éj alatt a cipellőjét, mint a mesében.
Lehetne egy olyan pasi az életemben, aki feltételek és szabályok nélkül haver, barát, akár szerelem is egyben, és aki tudom, hogy akár az éjszaka közepén is kisétál velem a Margit-szigetre csillagokat bámulni. Csak hónom alá csapnék egy pokrócot, és felcsöngetnék hozzá. Ő meg jönne, szó nélkül. Egy olyan ember, aki szintén úgy gondolja, hogy butaság az időt keretekbe kényszeríteni: percekbe, órákba. Hétköznapokba és hétvégékbe. Hogy a vasárnapról átnyúló éjszaka nem lehet kimozdulni azért, mert a másnap a hétfő, ami szürke hétköznapba való arculat-váltást jelöl ki. Nem, nem, nem, nem, nem...
Anyu azt mondja, apu nélkül rég felkötötte volna magát... mert szerinte egyedül nem lehet "végigcsinálni" egy életet.
Tényleg így van ez? Egyedül valóban nem megy?! Ó, de miért?!
Félelmetesek a terhes nők. Ahogy hatalmas gömbpocakkal vonulnak a városban, mint óriás óceánjárók a tengereken. Amilyen büszke az arcuk. Amilyen kifordult a köldökük. Amilyen sugárzóak. Én mégis megijedek tőlük.
Jaj, gyűlölöm a kötelezettségeket.
Jaj, utálom a kényszer-, muszájdolgokat.
Jaj, betörhetetlen akarok maradni.

0 hozzászólás: