Elmeséllek és lezárlak

Remélni sem mertem, mikor még csak képzelegtem róla,
hogy valaha lehet olyan őszinte a kapcsolatom
Férfival, mint veled.
Már a kezdetekkor sercent a köztünk feszülő légben szikra,
a szemedből minden fantáziádat kiolvastam.
Elárultam magam már az elején,
gondolataim tükreként élő mimikám
nem leplezett semmit.
Szemed, állad, nyakad, mellkasod vonalán
cikázott tébolyultan tekintetem.
Csírázásakor bűnös volt már az egész,
életed kettős fejezetet nyitott velem.
Ha ketten maradtunk, éreztem,
semmi más nem létezik,
s te is vallottad,
velem nincs külvilág.
Kérdezted, tényleg nem voltam-e még
szerelmes,
annyit feleltem,
lángra folyton lobbanok,
de ebből máglyát szítani már nem
gyerek-dolog.
Aztán eltűntünk egymás elől,
majd ismét megjelentél,
és nem voltam elég erős,
hogy ellenálljak vágyadnak.
Melletted nem volt helye a szégyenlősségnek,
hezitálás nélkül nyúltál a nadrágomba.
Szobádat véltük a mindenség közepének,
melyben mi létezünk csupán,
s minden más hamiskás.
Hátamat ágyad támlájának vetettem,
lepedődet meztelen testemre öltöttem.
Ölembe feküdtél, mint védtelen
kisgyerek.
Örültem bizalmas hedonizmusunknak,
de nem éreztem, hogy te volnál az erősebb.
Hisztérikus-frenetikus eufória borított leplet eszemre,
akárhányszor veled voltam.
Próbáltam mégis bűnös hurrikánunkból kilépni,
nem akartad engedni, hogy elszakadjak tőled.
Üzentél, hogy szádban érzed most is az ízem,
s azon nyomban akarod,
s mit ad Isten,
én ismét máris ott vagyok.
Ahogy magad alá taszítasz,
és csípőmbe markolsz,
hasamra süllyesztesz,
nincs fájdalom,
csak párás koccanások.
Aztán később ráeszmélek,
ösztönünk mindig is állatias volt.
Eszedbe sem jutott soha,
hogy rajtam anyajegyeket keress.
Azt sem tudod, melyik mellem a kisebb.
Nem simogattál, nem csókoltál,
nem haraptál nyakamba,
csak lerántottad rólam a rétegeket,
s belém furakodtál.
Létezik bennem az ilyen nő,
ki hevességeddel hullámzik hosszan,
de emlékeztetnem kellett magamat,
a részletek szerelmese vagyok,
s azokban vágyom elmerülni.
S hogy ne nekem kelljen
folyton erősnek lennem,
folyton férfias buzgalommal élnem,
irányítson most már más.

Varázs, hamvadó valóság, és mégsem

Néhány nappal ezelőtt jutott hozzám Yonderboi Shallow and Profound című, 2000-ben megjelent albuma. Korábban csak hallottam a zenészről, de közelebb sosem merészkedtem a munkáihoz. Nem is az elejétől, illedelmesen végighaladva faltam fel a számokat, hanem rögtön a közepébe csaptam {mint úgy általában mindennel}: a szerencsés spontán kiválasztott darab a Sinking Slowly lett. Merem állítani, hogy az egész album legkiválóbb részecskéje ez a magával süllyesztő dal.
Nem állhattam hát ellen a kísértésnek, hogy iménti sétámhoz is fülembe tapasszam ezeket a magával sodró dallamokat. El lehet képzelni, milyen élmény a majdnem kihalt, késő esti utcákon barangolni egy ilyen aláfestő zenével, maximum hangerőn a 'háttérben'. A cigarettafüst már csak koktélcseresznye.
Ha őrültségemet fokozni kívánom, az ilyen momentumokban egyszerűen elpusztíthatatlannak és a mocskos valóságon kívül esőnek érzem magam.



Nem utolsó sorban megjegyzem, a Sinking Slowly az eddig valaha hallott zenék közül felkerült a szexis számok listájára {többek között a Massive Attack Angel című klasszikusa mellé}. Képzelőerő térhódítása indul...

Ne

Tudod, hogy gondolkodás nélkül odanyújtanám csuklómat,
hogy felmetszd ereimet, ha azt kívánod,
s kiszívd véremet, mérgemet,
de most engedj, hadd menjek,
ne akarj megállítani,
ne rakj rám bilincset,
ne metszd meg a szárnyam,
kérlek,
nem lehetsz ilyen kegyetlen,
hogy ragaszkodásod börtönfalaiba zárod,
s így fulladásos halálra ítéled lelkemet.

Gúnya

Utálom, hogy a folyton fölényesek
sosem köszönnek vissza,
és utálom, hogy balga magam
mégis mindig köszön nekik.
Ki akarok bújni most a bőrömből,
vegye föl más,
viselje, érezze, milyen a nyomás.
Én láthatatlan meztelen leszek,
nem érhetnek hozzám kezek,
nem nézhetnek végig szemek.
Nincsenek emberek,
nincsenek taktikák,
nincsenek praktikák,
nincsenek társadalmak,
nincsenek normák,
nincsenek igazodások,
nincsenek közeledések,
nincsenek távolodások,
nincsenek habarodások,
nincsenek határok,
nincsenek koloncok,
csak TE vagy, csak ÉN vagyok,
csak MI vagyunk,
s levetett bőrünk alatt igazi önmagunk.

Ne számolj, kiszámíthatatlan

Meg akarlak találni,
hogy egy veled töltött év tíznek hasson,
és akár meghalhassak fiatalon,
nem tartva attól, hogy kimaradtam valamiből.
Az idő tapinthatatlanul kiáltódik fogalomnak.
Érzékeid s elméd csokra
küldjön emberöltő sűrűséget
néhány évünk zúzdájába.
S ezt az ajándékot
vigyem magammal.

Caotica

Mindig uralkodni akarsz... Caotica.
Mondd, miért vágysz te mindig királynőnek lenni?
Ne vedd elő bátor mosolyod,
mindig elveszed vele az eszem,
s észre sem veszem,
hogy már be is surrantál.
Minden porcikámat akarod,
az időmet is felfalod,
zsarnok vagy, nem engedsz,
lehengerled,
amit felépítek
nehezen.
Caotica... most már tűnjél innen.

Sárkány vagyok, nem kell fűszerezned

Csípőmre csókolva ébresztettél,
egyedüli ember e világon.
Csípőmre csókoltad a reggelt,
térdemig ujjad játszott tovább.
Cukkoltál, hogy nekem van a legkisebb fülem e világon,
mégis imádtál belebókolni.
Már nem haragudtál, hogy mindig háttal aludtam neked,
értetted végre,
nem macskanő vagyok,
aki folyton bújik,
hanem sárkánysarj,
ki inkább karmolna,
s néha tüzet okád.
Egyre többször kérted,
gyújtsam fel az álmaimat érted.
Majd vágjam le szárnyaimat,
ne rugaszkodjak el
folyton a talajtól,
mert nem érsz el.
Irigykedtél rám,
mert neked már nem voltak illúzióid.
Megtanultad a kilincset ragadva
kinyitni az ajtókat.
Döbbent arcodat már nem viseltem,
én még mindig fejemmel töröm be a kapukat.
Túl sok vagyok, vallottad,
valójában csalódtál,
mert
nem sikerült
szelídítened
rajtam.
Ó, Valentin, maradj saját magadnak bölcs,
engem eressz végre csípőcsókkal utamra,
gyűjtök még néhány vart a homlokomra.

Ámulat

Ez a zseniális videó most jól elterelte az agyamat, és megint nem a kötelezően letudandó dolgokkal foglalkozom.



Kitűnő vágás, kitűnő zene. Az atmoszféra, a bolondság. Azok a csodás könnyek, az a csodás férfitekintet. Az a fantasztikus utazás, az a szél, a tetoválások, a mosoly, a szabadság, a lebegés, az odaképzelt férfi a volán mögött.
És nem hiszem el, hogy ezt mondom {lévén gyűlölöm a hőséget}, de az a letisztult sivatag, a homokdűne, a nekivágás-beleugrás-legördülés... Húúú, valami ilyesmire volna most nekem is szükségem.

Nem számít

Megítél, amiért más vagyok. Nem ért, mert nem vágyom a klasszikus sablonra, a klasszikus időben, a klasszikus sorrendben. Azt mondja, még fiatal vagyok, de higgyem el, később nekem is kelleni fog a kislakás, a kisautó, a kiscsalád, a kisfiú, a kislány, a kiskutya, a kismacska, a kisház, a kiskert, a kisnyaralás, hiába mondom neki, hogy téved. Folyton a normális fogalmát hajtogatja, és hogy "ez a dolgok rendje", mintha belém akarná sulykolni, úgysem úszom meg én sem. Nem számít, ha azt mondom, számomra a normális nevetséges fogalom. Érthetetlenül hosszú idő után végre végérvényesen beláttam: mellette sohasem lehetnék boldog.

Arany

Barna hajszálaimból maradtak a párnádon is
- nem bántad, segített elképzelned később,
ahogy aludtam ott -, súgtam, a vörösekből nem adok.
Azt mondtad, a köldökömből is kérnél kópiát,
ha lehetne,
de borból nem bírod megmintázni,
így csak hörpinted a nemes anyagot.
Folyton nézted reggelente,
hogy járok lábujjamra emelkedve,
kávéval leforrázott gondolatokkal,
várva azokat főnixmódra hamvaikból újjászületni.
Hófehér volt egész tered,
elfogadni nem volt merszed az én
lángokkal szabdalt színemet.
Olyan vagyok, ordítottad,
mint teád vizének tetején
sivatagi hullámmá taréjlott cukorhomok
- amint megízlelsz, nyelved hegyén
sokáig nem maradok,
továbbolvadok, átalakulok.
Feszítsd hát ki lelkemből az aranyrögöt,
- buzdítottalak,
őröld fűszerként borodba,
s kínálj meg vele,
hadd lényegüljek önmagammá általad.
Az aranyrögöt szétrágtad,
morzsáit elém hullattad,
kárpótolni nem próbáltál.
- nem értetted ösztönöm,
vádoltál, kötözködöm
mindig veled,
s konokul vágyok folyton
én lenni a vadász.
Parkettádra rajzoltad lábujjaim nyomát,
s lepedődre köldököm mását,
s én fürdődben tükrödbe martam,
"szétrágva aranyam méreg".

Párolgás

Érzésem szerint a világ 100 legkisebb szobájának egyikében ülök. Nevezetesen a sajátomban. A szobácska kilépőjének ajtaja hatalmasra nyitotta száját.
Jómagam az évtizedes barna korláton könyökölve csüngök, jobb kezem két párhuzamos ujja közé simul egy elegáns szál cigaretta. A füst orrom szőnyegébe issza magát. A tűzvörös pont a homályos éjszakában azt az érzést kelti, a világ egyetlen harmadik emeleti szoba csupán.
Fehér vékony lepedőből sálat formáltam nyakam köré, a hűvös éjszakai levegő csipkedi a hátam bőrét. Ágyam támlájának szélén két színes gyertya sündörög.
Ahogy elnézem a valaha volt játszóteret, az ültetett bokrokat, a szigorú csendben alvó fákat, s leginkább a többi panel köpte emeletes házat, próbálom gondolatba önteni, hol is vagyok. Illetve hol is érzem magam. Az első fogalom, mely lelki szemeim előtt felvillan: "gettó", ó pedig közel sem! Csak egy átlagos lakótelep, átlagon felüli unalommal.
Megcáfolhatatlanul neszek hallatszanak fel a bokorültetvényekből. Le merném fogadni, hogy sündisznók portyáznak. Ha nem ilyen idilli a magyarázat a hangokra, akkor csak éppen a fák izzadják le magukról a délutáni eső öklendezte cseppeket. Olyan benyomást kelt mindez, mintha nem is egy panelközi parkot, hanem egy erdő belsejét bámulnám. Szemüvegben hunyorítva fürkészem a bokortövek közötti avart, a zajok, neszek továbbra is zizegnek, de a sün nem lép ma este színpadra.
A cigaretta selymes kék füstöt ereget magáról. Az éjszaka levegőjében úgy vonaglik, mint egy köpeny, táncol, mintha a tenger egy hulláma volna. Elmerengve bámulom a király- és kobaltkék árnyalatokat lopkodó füstpalástot.
A régi étkező székei közül egyet még évekkel ezelőtt apró szobámba csempésztem. Most kitárt ablakom szájába ültetem, s megvetem magam hasán. Térdemre notebookot nyitok, s ujjaimat írás zongorázására uszítom.
Nem kevesebb, mint hosszú hónapok óta reggeleim igen sűrűn lakberendezési gondolatokkal kezdődnek. Ezerféleképpen elképzelem eme egyszemélyes teret, s képzeletben egy vagyont elköltök az újrarendezésére. Vadul vadászok szememmel napközben a városban lomtalanítás hírül adására, a világhálón online aukciók kihagyhatatlan ajánlataira. Szerelmes vagyok a lakberendezésbe. Remélem, örökre.
A kora őszi éjjel pimasz levegője csípni kezdte meztelen lábam, így becsuktam virtuális naplóm, és ágyam lepedője mögé rejtettem magam. Szerencsés vagyok, az alvással sosem volt gondom (kopp-kopp-kopp).

Ti prego

Rakj zenét a fülembe. Most eszméltem rá, Téged dúdoltalak egész életemben. Szeress bele a szemöldököm ívébe, a szám színébe, a szemem reggeleibe. Ízleld meg az arcom pihéit, lélegezd be a mellkasom mozgását, érintsd meg ujjbegyeim táncát. Kóstold meg a perzselésem, meséld el a nevetésem, katalizáld szenvedélyem.