Holt ember szavai

Az a közös tér, amibe kerülünk, mi utasok, mikor vigyázunk és bezárul a metrókocsi ajtaja. A lég abban a közös térben közömbössé pállik, üressé dohosodunk magunk is. Együtt vagyunk és mégsem, közös az utunk és mégsem. Sokan gyűlöljük az elrablását annak a millió percnek, amit magába fal az a sok szerelvény. S miközben játsszuk a metróetiketti szerepünket, számolok, mióta ismerem a férfi hangját a hangszóróból, aki közli a megállók nevét. Ugyanúgy mondja, nem is öregedett a tónusa, nem is él már, találgatok. Talán egy holt ember szavai utaznak velünk a pállott kocsilégben.

Végzetes dózis

Nincs uralmunk a felett, hogy a tudat alattink milyen utat választ bizonyos események feldolgozásához. Előbb, vagy inkább utóbb sikerül csak észrevenni és belátni, hogy minden miből kifolyólag történik. Egészségtelenné korcsosultak a gondolataim, közhelyesen szólva, szétestem, a perverzitás legfelsőbb fokáig hág a szexuális fantáziám, s kisebb lemaradással ugyan, de a cselekedeteim is.
Már nem akarom tudni, mi a szerelem. Nem kell egy olyan történet szövege, amiben minden második sor szavait pirossal kell aláhúzni, mert csak elrontott románcot tudunk írni. Aztán elhamvasztja magát a kézirat, mintha mi sem történt volna, és csak a miértek maradnak vállamra hullva.
Éheztetett lelkem buzgó vénájába mérhetetlen dózist kapott a boldogságból, egyre nagyobb intenzitással adagolódott ez a kegyetlen drog, aránytalan is volt a magával sodró sebesség. Még fel sem szívódott az anyag minden molekulája, hirtelen nem volt több fiolával belőle. Gyötrelmes várakozás után a tű végül éjfél előtt pár perccel kitépte magát lelkemből. Csak néhány zavarodott nap erejéig tartott ki a keringésbe került kábítás. Óramű pontossággal jelentkeztek Elvonási Tüneték, hogy érdekelné őket a megüresedett vénanyílás. Hiába küldtem őket a pokolba, már be is fészkelték magukat, és gúnyosan felém köpték, erre ne keressek rehabot. A seb is elfertőződött, s csak szennyezte endorfinért könyörgő véremet. A tébolyultságot előidéző, nem választott megvonás minden termelődött energiáját abba fektette, hogy elmémet továbbgondolásokra, hibaelemzésre késztesse.
Semmi sem lehet pedig hiba, csak ilyen az addikció. Függőnek lenni nem bűn, igény.
Mikor Elvonási Tüneték megunták az albérletet, átadták a kilincset Libidónak. Ő magában érkezett, udvariasan kopogtatott, de amint beengedtem, folytonos nyugtalanságot árasztó szörnyeteggé többszörözte testét. Arra késztet, hogy péntek éjszakánként becsípjek, és abban a jól ismert szobában kössek ki. Hogy ne gondolkodjak, ne értelmezzek, ne gondoljak értelemre, csak állat legyek.
A tűszúrás helye már nem pulzál, nem ég, nem gőzölög. A vér alvadni, s a seb varasodni mégsem tud.
Nem érdekel a bizalom, nem is keresem. Az őszinteség nem is létezik. Senki sem egyenes, mindenki ferde. Ferde hajlamokkal, görbe utakon.
Ha én hatolhatnék beléd, akkor sem tudnám, ki vagy. Volt egyszer egy sziget, azon egy férfi és egy nő, hazug képzelet áldozatai. Visszakérném a rózsaszín szemüveget. Csupán addig, hogy én vehessem le finoman szememről, és ne az a brutális pofon verje le arcomról, s hulljon vele együtt minden a porba, összetörve, mert még rá is taposol.
Rehabilitációs vakációra készülök. De én kibaszottul nem vagyok hűséges magamhoz.

"I wanna fuck you like an animal,
I wanna feel you from the inside."

Áthullámzott napéjek

Csak egy kicsit hadd csapjam még be magamat.
Hadd ringassam magam abba a hitbe, hogy régi szeretőkhöz menekülve lelkem megnyugvást, testem szabad kielégülést talál. Hiába születik meg nemsokára a tavasz, még mindig garbók ölelésébe akarok bújni, mintha a tél nem szívódott volna fel. El akarok rejtőzni, nem látszani senkinek, és csupán a megfigyelő karakter vagy a súgó szerepét betölteni a hétköznapi színpadokon. Nem akarom szabadságra küldeni a sálaimat, pedig most sokszor fojtogató minden.
Manikűrollóval lekaszabolnám a belőlem eltávozni nem kívánó (vagy nem tudó?), irány és instrukció nélküli motoszkálás karmait. Egyre szemtelenebb, egyre élesebben s mélyebben mar, váj belém billogot.
Folyton rohanok, de talán azt sem tudom, hová tartok. Félek, hogy utolérnek a közhelyek, hiába szedem gyorsan a lábam.
Sör, szódás vodka, gin-tonik, a sorrendet már nem tudom elmesélni. Fürkészem a kamraszerű szórakozóhelyen a nők homlokát. Szemük, szemöldökük, csípőmozgásuk már szövi a partnerjelöltek köré a hálót, pókszándékkal vágynak a bekebelezésre. Csak néhány óra, s megdöbbennek, fojtást kapnak, de nem félnek, nem léteznek idegenek, nagyobb az élvezet, s ondó csordul a torkokba.
Egy csendes bérház udvarának homályos sarkában csókolózom. Hetedik kerület, ki tudja, hol. Még mindig nem tudsz csókolózni. Már nincs motivációm megmutatni. Nem akarom törtető nyelvedet, mindig elsieted.
Mindig szabad vagyok. A Szimpla Kert udvarának közepén aprócska, hajdanán volt kávézóasztalt találtunk, egy kerti székkel. Szereztél egy másikat, és máris meséltem, miközben tüzet adtál a cigarettámhoz. Bár nem néztem épp szemedbe, láttam, tetszik, ahogy rágyújtok. Aztán annyira beléd mélyesztettem tekintetem, hogy zavarba hoztalak. Mindig feléled ez a kontaktus, mi köztünk örökösen vonaglik, ezt nem lehet tagadni.
Blúz és magas sarok. Biztos, hogy ez én vagyok? Blúz és magas sarok, csak nézem az ablakból a parkban heverészőket. Talán mégsem vagyok szabad. Semmikor.
Mennyezet felé merészkedő lábaim, mint a gyertyák lángja, hullámzanak. A zongorán bár tudnék játszani. Holmijaid halmát hordja hátán. Együtt itt, és mégis örökre külön, de tudjuk ezt.
Produkál az emlékezetem egy illatot, az orromba csempészi, még mindig túl gyakran, mintha valóban ahhoz a testhez tapadna épp szaglásom. Tudom, kié, és nem kellene éreznem.
Azt hiszem, kifosztom a világot, amennyire csak tudom.

When we'll wake up some morning rain will wash away our pain

Egyszerűen imádom ezt a nőt. Régebben figyelemmel kísértem őt zeneileg, aztán valahogy kikerült a spektrumomból, de még időben ráeszméltem ismét.
Napok óta mindenhol ezt a dalát énekelem. Reggel, amint felébredek és még ágyban lebzselek kicsit. Aztán a fürdőszobában, ahogy megkeresem a tekintetem a tükörben. A konyhában, ahogy a tejet forralom a kávéhoz. Az utcán már csak dúdolom, a metrón magamban üvöltöm, és mikor este az utolsó kollégám is kilép az iroda ajtaján, ismét rákezdek.
Üdvös volna egyszer egy igazi olasz piazzán, igazi olasz kávét majszolva, igazán olaszosan csacsogni vele egyet, persze olaszul, igazian. Tüneményes csaj lehet.
A dalhoz kreált videóból hasít egyfajta kalandos életérzés, életöröm, szerénység, természetesség, amitől folyton folyvást megingok, ha szakítok néhány percet ezekre a képsorokra. Megingok, mert ámulok, megingok, mert én is erre vágyom. Talán nem is lakásra kellene spórolnom, hanem utazásra, végtelen sok útra. Mi értelme egy lakásnak, mely röghöz köt, ha nem látom azt a kis millió helyet soha, amit pedig tiszta szívemből meglátni, megtapasztalni, megérezni, megkóstolni, megérteni vágyom?

Ugyanattól az erőtől pulzálnak az ereim, mint ami a hangjának ad varázslatot, ha őt hallgatom.

Találd meg őket, várnak már rég

Nem számít az, hogy hány napja tátong aszott filterrel belében a teás bögre az asztalomon.
Az számít, hogy megölelem a lányt a vágány mellett, mert sír, mert látom, hogy fél, s nem bízik magában eléggé - arcát a kezem közé veszem, és úgy mondom a szemébe, hogy "kibaszottul büszke vagyok rád, erősebb vagy mindenkinél, érted?".
Kontaktlencsén át nézni, tekinteni a világra olyan, mint kotonnal szeretkezni. Az idegen anyag megszokhatatlansága terpeszkedik velőmben... és nélküle mégsem látok. Tudom, egyszer teljesen vak leszek, de majd akkor is írom, hányom, kaparom, okádom magamból a szavakat.
Egyszerre bámul az utcán mindenki és senki. Itt minden egy időben van jelen; a high-tech és a századelő, piac a pláza hátában. Még a nyugdíjas vénember is szemeimbe csimpaszkodik tekintetével. Mert elég a füstösre festett szem, mélyén a tűzzel, elég a cipő, ha kopog, elég a magabiztosság és a csípő.
Babakocsis anyuka néz; ki ez a nő? Ő az? Ő az-e? Akivel mindent lehet? Tabuk nincsenek? Ő a vad, ő az erő, aki mindenki szeméből olvas. Csak az övéből nem lehet megfejteni semmit, maszkot húz a retina. Mi jöhet még, kín, gyötrelem, nincs velem hozzá senki sem.
Harapásnyomok szóródtak szét testemen, fel-felbukkannak itt-ott. Száraz fényt, édes fényt is iszom, telhetetlen vagyok, mindent akarok, azt is, amit te, hatványozom ezer örömmel.
Szerelmes apácákat akarok, titoktalan papokat akarok, Jézust akarom ballonkabátban szivarral. Pörkölődő párokat akarok a parkokba, tüzet akarok, vizet akarok, szelet és esőt kívánok arcomba. Szemem helyén is csapjanak fel lángok, égessen minden, elporladni sosem fogok.
Gyűrt kontyban hajam egész nap, estére leomlik a lavina. Fáj a mozgás, fáj a mozdulatlanság. Nem tudom érezni a levegő ízét. Toszkána zöld mezeiben alszom el.
Csend, csend, csend, zaj és öröm.

Édes fény

seb van a kezemen.
miért tátong ez az űr a szemem előtt mindenhol?
hadd legyek egyszerű, hadd legyek együgyű.
nem bírom a nyomását őrületemnek. mi az, hogy ép elme, mi az, hogy éles látás.
nem akarok. nem akarok megfulladni.
nem tudom, hol vagyok. börtön és tenger minden.
nem akarok csúnyán beszélni, nem akarok szépen beszélni.
nem akarok csúnyán gondolkodni, nem akarok szépen.
rongyosra tépkedtem a szám, véres a köröm. talán csak el vagyok gémberedve. ne bassz meg, ne kérd, hogy ezt mondjam ki.
ne húzza táska vállaimat. kolonc és béklyó minden.
csak egy tollat kérek a kezembe, feketét. felületnek megteszi bármi, teleírom a bőrömet is, belülről is, de ott csak pirossal.
középkorú férfi mellettem a mozgólépcsőn, piszkozatot ír a szeme a kéziraton. talán ő író, ha igen, már régen az. én nem vagyok, soha nem leszek. nem ismerik majd el, senkit nem érdekel. csak néhány fószer izgul majd fel pikánsabb szavaimtól.
nem leszek író, nem tudom, hogy' kell azzá válni. nem megy.
nem bírom. a nyomás szétfeszíti a koponyám, már nem látok.
a könnyeim nem tudnak kibuggyanni, érthetetlen gát mögé sorakoznak.
nem tudok erős lenni, nem tudom összeszedni magam. fáj a gödör, fáj a szem.
meg kellene vakulni.
úgy talán könnyebb elviselni ezt a kibaszott, ostoba világot, könnyebb visszafogni az okádni vágyást. bár a szagok így is megmaradnak, és pofátlanok. undorítóak az emberek, hozzám ne érjenek. nem értelek, világ.
el kellene törnöm az ujjaimat, hogy ne írhassak többé. az írás kúrálja a lelkem ugyan, de ez kúrja majd szét a józan eszemet is.
csak olaszul akarok énekelni, mint egy rocksztárnő, akibe az összes kamaszfiú fülig szerelmes lesz. még akkor is, ha nem értenek egy szót sem olasz nyelven. elég nekik a szemem és a szám.
mintha ideges vadvízi folyó szíve dobolna bal fülemben, míg a jobb tompa, mint egy apró, vidéki temető.
dühömben belemarok a saját derekamba.
édes fény, téged akarlak ízlelni, olyan szép vagy.
elvehetsz mindent.
forró vagyok belül, nagyon forró.

Meg nem született féltestvéremhez

A teljesség igénye nélkül írok most neked. Nem ismerhetjük egymást húsvérvalónkban, de a képzeletemben élsz, nagyon is létezel, testvérem. Kacagj nyugodtan szemembe, bátyám, mert húgod épeszű sosem volt, beszélget veled néha, mert tudja, hallgatod.
Tudod, anyám emberfelettien erős, édes asszony. Ahogy telnek az évek nemhogy fogyna, egyre gyarapszik a szorgalma. Anyámat mostanában kezdem csodálni igazán, esszenciálisan és valódian. Nála erősebb nőt nem ismerek és találni sem fogok soha. Talán belőle válok hasonlóvá én is egyszer. Anyatigrisi spirituszából merítve emlékszem majd mindenre, amit valaha tett értem. Azokra különösen, melyeket csak utólag észleltem, hogy értem történtek.
Képzeld, tegnap nagyon sokan voltunk. Rengeteg a gyerek, szinte minden sarj lány. Azt hiszem, sokszor nem bírnád elviselni seregüket, pedig ők rajonganának érted, mint úgy általában, a nők.
Már egyre idősebb mindenki. Egybesűrítettük a família tavaszi szülötteinek köszöntését, nem kellenek már az elaprózott ünneplések, kezdünk felnőni.
Anyám hat tortát sütött két húgom, nagyanyám, ikernagybátyáim és az én születésnapom okán. Mikor ámultam ezen és dicsértem őt, szabadkozott. Mindig olyan szerény. Valahogy olyannak látom őt, mint amilyennek a földanyát vagy az emberek ősasszonyát képzelném. A benne rejlő erő az, mi lényét sugárzóvá teremti.
Ugye tudod, hogy ugyanakkor senki sem szeplőtelen, senki sem ártatlan. És ugye azt is tudod, hogy az ember megbocsát annak, akit szívből szeret. Még ha a szívén is vájt sebet.
Nem érzem biztosan, hogy felismerne téged. Én azonnal tudnám, hogy te vagy az.
'81-'82 táján lökött magára a világ. Igazából mindegy, tudod, hogy a kor milyen korlátolt dolog. Az sem számít, hogy én csak '88-ban testesültem meg, a létezés nem ehhez kötött. Anyám nagyon fiatal volt, 16 múlt, fülig szerelmes, mikor bejelentkeztél, hogy érkeznél, talán szívesen.
A kapcsot semmi sem lazíthatná fel közöttünk, mert bár sokszor kapunk egymás hajába, már gyerekként vérszerződést kötöttünk. Kamaszként kitépted kezemből Vavyan Fable fantazmagóriáit és Kosztolányi Esti Kornél novelláit csaptad ölembe. Egyfajta úton nevelni vágytál, komoly felelősséget érezve irántam.
Nekem sosem tetszett a hangom, de te örültél, hogy nem olyan vékony, mint a többi lánynak, rockbandát akartál alapítani mindenáron, és kellett egy énekes. Tizenöt voltam csupán, mindent megszerveztél, ijesztő, hatalmas mikrofon elé cövekeltél, s a lakótelep apraja-nagyja előtt őrületes koncertet kerekítettünk.
Mindent kipróbáltál, dobos akartál lenni, de végül a gitárban találtad meg, amit kerestél. Éjjel-nappal szövegeket írtál, kimaradtál az iskolából is, de nem árultam el senkinek, nem sérthettem meg a szövetségünket. Azt gondoltad, sztár leszel, sex and drugs and rock and roll. Folyton szerelmes voltál, minden bulin más lányba, de mesélni nem tudtál másnak, csak nekem.
Mikor betöltöttem a tizenhatot, kezembe dobtad a pulóverem, s buzdítottál, gyerünk, indulunk. Mindig játszottad a nagy felnőttet, egy vágyamról, mely már ötéves koromban befészkelte magát a szívembe, mégsem feledkeztél el soha. A menhelyen várt minket egy boxer, mondtad, ő az, Hootch, ahogy még akkor elneveztem abból a Tom Hankses filmből, és mostantól az enyém.
Nem mindig tudtam bízni benned a kicsapongásaid, csavargásaid miatt, ugyanakkor mindent megtettem volna érted. Mikor elmúltál tizennyolc, leléptél otthonról, alkalmi munkákat vállaltál, de még mindig nem tettél le a bandáról. Nem tudtad, de anyánk támogatta minden lépésed. Ha pénzt kértél tőlem, én tőle kaptam, s adtam tovább neked.
Annyira jelentéktelen, hogy múltban, jelenben, feltételesben vagy kijelentőben írok most. Látom az alakod, mindenkiből van benned, sokakat akarsz utánozni, mert nem találod saját magad. Cobain a tekinteted, Latinovits a fellépésed, Esti Kornél a habitusod, egy kis József Attilás fűszer szivárog a dalszövegeidbe.
Talán valahol máshol, másokból megszülettél és tombol a lelked, létezel. Tudd, mit jelent egy nőnek mindez, mi a fájdalom. Nem is a test megkaparása, hanem a lélek önküzdelme. Tudd, értsd és bocsásd meg.
Azért gondolok rád. Te vagy az egyetlen, aki úgy hívhatna, hugi.

Pokoli porond

Tessék, itt vagyok porondodon, most már ölelhetsz.
Vagy üss meg, ha akarsz,
ha kéred, még élvezem is, hogy bántasz,
s megjátszom, hogy öröm a fájdalom,
mit gyilkos karmú kezeddel okozol.
Felhergel, ha káröröm nélkül is nevetek,
arcomat elgyötörve akarod,
hajamba marsz, hátamba tépsz,
vádlimból kiharapod az izmot,
s térdem kalácsából habzsolsz.
Pokolvörös, lelketlen szemeiddel testemre
égeted nevedet,
vulkánok lávájával hagysz rajtam hegeket,
hogy sose felejtsem,
vélem hált a sátán.

Hol vagyok? Hová lettem?

Kezdődik a megtorlás a mulasztásaimért. A lógást az egyetemről sosem követi megúszás. A legtöbb tárgyból azt sem tudom, milyen anyagot veszünk. Ma példaértékű kivétel esett meg, már 8 előtt beértem az órára. Viszont ott szembesültem a ténnyel, máris zárthelyizünk bizonyos tanulmányokból, amiket el sem olvastam. Amely lendülettel megérkeztem, ugyanazzal ki is fordultam a teremből, értelmét nem látva az egésznek. Eljöttem, vissza sem mentem.
Napok óta egyetlen cigaretta sem érintette ajkamat, de hazafelé éreztem hiányát, s gyenge tűzzel életet leheltem a fehér szálba, s magamba. Lassítottam lépteimen, fejem fölött kismadár tüsténkedett a fán. Elmém és szemem oly tompa volt, hogy azt sem tudtam, veréb vagy cinege.
Verseit ócska, méltatlan papírra nyomva, de magamhoz szorítva vittem. Nem tudom, a füst nedvesítette-e szemem, vagy talán egyébként is könnyeztem. Egy hét, és ismét megemlékszik a dátum arról, hogy megszülettem. Mégsem forognak a tárcsák, soha nem voltam még ennyire bizonytalan afelől, ki vagyok.
Annyi mindent elrontottam - talán. Arról már letettem, hogy megbánjam az életemet, hogy keressem a hibákat, az évek bűnbakjait. "Bolond ember az, aki azt kutatja, ami volt."
Nem tudok úgy élni, mint a többiek, kikkel együtt hallgatok az egyetemen. Nem vagyok fiatal, nem értem őket, mérföldekre érzem magam jellemüktől, az egész miliőtől, s bár kapaszkodom az eltávolító huzat köntösének szárába, nem sikerül közelebb jutnom. De mit ámítom magam, nem is akarok.
Nem érdekelnek, hidegen hagynak, helyem nincs mellettük.
Nem találom, ki vagyok, csak annyit tudok, ki akarok lenni.
Ironikus volna, ha én is 59 évet élnék, mint Truman és Virginia, s az alkohol vagy a fulladás vinne át a másik oldalra. Pedig kilencvenet szeretnék kapni. Kilencvenévesen is kiülni a korzóra napoztatni arcomat az első tavaszi fényben. És majd kalapot hordok, kinyúl alóla orrom, hajam, mint bozót, boszorkává változom. Néznek majd az emberek, talán megismernek, s dereng nekik, egykor író voltam, ki beleőrült démonjaiba.
Fülledt az illatom, meg sem ismerem magamon. Erősnek kell lennem. Tudnom kell, mit akarok igazán. S hogy mi fontos, ki fontos. Vége már az elgyengülés lehetőségének, a harcok most jönnek, pajzsom mattítom, szarvaim, karmaim merészek rég.
Vajon meddig taszíthatom le az egyetemet a fontossági dobogó fokairól, azzal kendőzve az egészet, hogy Truman sem fejezte be a főiskolát? Hát nem azért gürcöltem, hogy bejussak? Ideje volna értékelni és megbecsülni, te vak, balga szabadságfaló.
El kell pusztítanom fertelmes önzőségem, össze kell szednem magam, különben könnyen romjaiba dől az álomváram.

Színek megismételhetetlen konyhája

Tulajdonképpen kifejezhetetlenül giccses ennek a lakásnak minden molekulája, de egyik nap mégis ettől vidultam fel. A túlzás olykor már megmosolyogtató.

Meglepő, hogy a zöld falrész és fehér bútor lakta konyhába mennyire passzol ez a melegrózsaszín ablak. Az egyik székem, amit már egy éve át akarok festeni, korábbi elképzeléseim szerint hasonló árnyalatot kapott volna. Jelenleg a piros a nyerő, de ez még szintén változhat.

Tipikus példája ez az aprócska helyiség a kicsi, de még elfogadhatóan tartalmas helyeknek.

A tányérok, tálkák, bögrék kifejezetten a kedvenceim, mert merőben meglepőek. Ilyeneket leginkább falra akasztva, dekorációként láttam eddig, mindennapi használatban nemigen. A rózsás tálcát és a pink-narancs mosogatókefét viszont elásnám az első adódó helyen a világ szeme elől.

A lakás többi része megtekinthető itt.

Leheletnyi

Baszni mocskosul egyszerű - mint önkényesen kijelenteni, hogy író vagy.
Ősi, eredendő ösztön válik zsarnokká feletted,
már nem is gondolkozol, nem keresel értelmet,
csak csinálod,
s magával tép a kefélés egyszerű özöne.
Szétrakja a lábaidat, fel a kezekkel,
feszítés, feszülés, feszültségszületés.
És egyáltalán nem érzed azt,
hogy fel akarnád őt, a benne netán rejlőt fedezni.
Na, de alkotva, hazugságok és megjátszások pókhálójából
kivetkezve
szeretkezni,
mikor emlékszel, mikor számítasz
ujjbegyeinek rugalmas húsára,
mikor lelassítasz, rácsodálkozva
arcának borostáira, szemének szavára,
nem egyszerű - itt már magad kell legyél.
Mint papírodon a tollad,
oly finoman ír körmöd a mellkasán.
És ádámcsutkájára leheled a reggel
első mosolyát.

Elmeséllek és lezárlak

Remélni sem mertem, mikor még csak képzelegtem róla,
hogy valaha lehet olyan őszinte a kapcsolatom
Férfival, mint veled.
Már a kezdetekkor sercent a köztünk feszülő légben szikra,
a szemedből minden fantáziádat kiolvastam.
Elárultam magam már az elején,
gondolataim tükreként élő mimikám
nem leplezett semmit.
Szemed, állad, nyakad, mellkasod vonalán
cikázott tébolyultan tekintetem.
Csírázásakor bűnös volt már az egész,
életed kettős fejezetet nyitott velem.
Ha ketten maradtunk, éreztem,
semmi más nem létezik,
s te is vallottad,
velem nincs külvilág.
Kérdezted, tényleg nem voltam-e még
szerelmes,
annyit feleltem,
lángra folyton lobbanok,
de ebből máglyát szítani már nem
gyerek-dolog.
Aztán eltűntünk egymás elől,
majd ismét megjelentél,
és nem voltam elég erős,
hogy ellenálljak vágyadnak.
Melletted nem volt helye a szégyenlősségnek,
hezitálás nélkül nyúltál a nadrágomba.
Szobádat véltük a mindenség közepének,
melyben mi létezünk csupán,
s minden más hamiskás.
Hátamat ágyad támlájának vetettem,
lepedődet meztelen testemre öltöttem.
Ölembe feküdtél, mint védtelen
kisgyerek.
Örültem bizalmas hedonizmusunknak,
de nem éreztem, hogy te volnál az erősebb.
Hisztérikus-frenetikus eufória borított leplet eszemre,
akárhányszor veled voltam.
Próbáltam mégis bűnös hurrikánunkból kilépni,
nem akartad engedni, hogy elszakadjak tőled.
Üzentél, hogy szádban érzed most is az ízem,
s azon nyomban akarod,
s mit ad Isten,
én ismét máris ott vagyok.
Ahogy magad alá taszítasz,
és csípőmbe markolsz,
hasamra süllyesztesz,
nincs fájdalom,
csak párás koccanások.
Aztán később ráeszmélek,
ösztönünk mindig is állatias volt.
Eszedbe sem jutott soha,
hogy rajtam anyajegyeket keress.
Azt sem tudod, melyik mellem a kisebb.
Nem simogattál, nem csókoltál,
nem haraptál nyakamba,
csak lerántottad rólam a rétegeket,
s belém furakodtál.
Létezik bennem az ilyen nő,
ki hevességeddel hullámzik hosszan,
de emlékeztetnem kellett magamat,
a részletek szerelmese vagyok,
s azokban vágyom elmerülni.
S hogy ne nekem kelljen
folyton erősnek lennem,
folyton férfias buzgalommal élnem,
irányítson most már más.