2010. március 23., kedd

Hol vagyok? Hová lettem?

Kezdődik a megtorlás a mulasztásaimért. A lógást az egyetemről sosem követi megúszás. A legtöbb tárgyból azt sem tudom, milyen anyagot veszünk. Ma példaértékű kivétel esett meg, már 8 előtt beértem az órára. Viszont ott szembesültem a ténnyel, máris zárthelyizünk bizonyos tanulmányokból, amiket el sem olvastam. Amely lendülettel megérkeztem, ugyanazzal ki is fordultam a teremből, értelmét nem látva az egésznek. Eljöttem, vissza sem mentem.
Napok óta egyetlen cigaretta sem érintette ajkamat, de hazafelé éreztem hiányát, s gyenge tűzzel életet leheltem a fehér szálba, s magamba. Lassítottam lépteimen, fejem fölött kismadár tüsténkedett a fán. Elmém és szemem oly tompa volt, hogy azt sem tudtam, veréb vagy cinege.
Verseit ócska, méltatlan papírra nyomva, de magamhoz szorítva vittem. Nem tudom, a füst nedvesítette-e szemem, vagy talán egyébként is könnyeztem. Egy hét, és ismét megemlékszik a dátum arról, hogy megszülettem. Mégsem forognak a tárcsák, soha nem voltam még ennyire bizonytalan afelől, ki vagyok.
Annyi mindent elrontottam - talán. Arról már letettem, hogy megbánjam az életemet, hogy keressem a hibákat, az évek bűnbakjait. "Bolond ember az, aki azt kutatja, ami volt."
Nem tudok úgy élni, mint a többiek, kikkel együtt hallgatok az egyetemen. Nem vagyok fiatal, nem értem őket, mérföldekre érzem magam jellemüktől, az egész miliőtől, s bár kapaszkodom az eltávolító huzat köntösének szárába, nem sikerül közelebb jutnom. De mit ámítom magam, nem is akarok.
Nem érdekelnek, hidegen hagynak, helyem nincs mellettük.
Nem találom, ki vagyok, csak annyit tudok, ki akarok lenni.
Ironikus volna, ha én is 59 évet élnék, mint Truman és Virginia, s az alkohol vagy a fulladás vinne át a másik oldalra. Pedig kilencvenet szeretnék kapni. Kilencvenévesen is kiülni a korzóra napoztatni arcomat az első tavaszi fényben. És majd kalapot hordok, kinyúl alóla orrom, hajam, mint bozót, boszorkává változom. Néznek majd az emberek, talán megismernek, s dereng nekik, egykor író voltam, ki beleőrült démonjaiba.
Fülledt az illatom, meg sem ismerem magamon. Erősnek kell lennem. Tudnom kell, mit akarok igazán. S hogy mi fontos, ki fontos. Vége már az elgyengülés lehetőségének, a harcok most jönnek, pajzsom mattítom, szarvaim, karmaim merészek rég.
Vajon meddig taszíthatom le az egyetemet a fontossági dobogó fokairól, azzal kendőzve az egészet, hogy Truman sem fejezte be a főiskolát? Hát nem azért gürcöltem, hogy bejussak? Ideje volna értékelni és megbecsülni, te vak, balga szabadságfaló.
El kell pusztítanom fertelmes önzőségem, össze kell szednem magam, különben könnyen romjaiba dől az álomváram.

0 hozzászólás: