2007. június 8., péntek

Láthatatlanul

Akárhányszor látok egy vak embert az utcán, Amelie jut eszembe, akinek valóban csodálatos az élete. Szeretném én is ugyanúgy karon ragadni a világtalant, ahogy ő. Elkísérni a villamosig, s közben mesélni és mesélni.
"Vigyázzon, most lelépünk a járdáról, átmegyünk a másik oldalra. Én személy szerint jobban szeretek az út ezen oldalán végigmenni, mert valamelyik sövény itt mindig virágzik. Érzi ezt az illatot? Most nyílik az orgona. Elhaladunk a régi közért előtt. Vásárolt ott régen? Tudta, hogy jelenleg virágüzlet? Lengedeznek a kiakasztott ballagásra szánt szalagok. Önnek nincs rokona, aki most végzi az iskolát? Itt köttethet neki csokrot, ha gondolja. Nagyon udvarias a személyzet. Most ment el mellettünk az alkoholista öregasszony a kutyájával, aki a Petőfi utcában lakik. Érezte? Megint csak úgy dőlt belőle a pálinkaszag. Figyeljen, itt jobbra fordulunk. Kiértünk az Ady Endre útra. Most is három taxi áll a kórház előtt. Mindegyik sofőrje a volán mögött unatkozik. Kettő napszemüveget visel, a harmadik újságot olvasgat. Itt egy pillanatra megállunk, rögtön átmegyünk a zebrán. Kicsit nagyobb a forgalom a szokásosnál. Érzi az esőillatot? A szél is egyre élénkebb. Pár perc, és esni fog. Jöjjön kicsit szaporábban, éppen befutott a megállóba a 42-es. Azt mondta a végállomásig utazik, igaz? Pont van egy hely az ablak mellett! Vigyázzon magára! További szép napot!"
Emlékszem, pár évvel ezelőtt egy ideig próbáltam utánozni Amelie-t. Este, mikor már csak én voltam ébren, kis meglepetéseket gyártottam. Hazafelé vettem egy doboz bonbont, és mindegyikhez illesztettem egy kis cetlit. "Legyen szép napod!", "Attól még, mert reggel nyűgös vagyok veled, szeretlek", és ezekhez hasonló üzenetekkel. A családnak. Később a suliban is csempésztem a kabátok zsebeibe apróságokat. Nem tudom, mi lett velük, mik voltak a reakciók. Nem is amiatt csináltam.
Aztán elfeledkeztem róla. Sajnos. Talán majd valamikor újfent felcsapok "Amelie"-nek.

0 hozzászólás: