2007. június 8., péntek

Szemezgetés

A Naturally 7 koncertezik a fülemben, a villamoson sokan feltűnően pillantanak rám, hogy sugárzó arccal nézek magam elé.
Valahogy sokkal magasabbnak érzem magam a 170 centimnél, ahogy átsétálok a buszhoz. Szél fúj mögöttem, vitetem magam előre. Csíp, ahogy a nap beletűz a szemembe. Már megint otthon hagytam a napszemüveget. Eszembe jut, hogy vajon miért tanítják az óvodában a gyerekeknek, hogy a "napocskát" szemekkel, mosolygósan kell rajzolni. Aztán miért kell csalódniuk plusz egy dologban, hogy a nap nem vigyorog, nem hord napszemüveget, és nem iszik Coca-Colát, mint a reklámban.
Tusolást követően ülök le a számítógép elé, nagy sietségben, törülközőben. Ahogy megannyiszor. Szeretem engedni a vízcseppeknek, hogy maguk száradjanak meg a hátamon.
Kézbe veszem a szandált az üzletben, hajlítgatom a talpát, forgatom. A végtelen vékony pánt az első lépések alkalmával megadná magát. Hallom, hogy csattogna, ha végigsétálnék benne a Váci utcán. Visszateszem a dobozára. Nem kedvelem a zajos cipőket.
Sikerül szereznem Trabant matchbox-ot az unokatesómnak. Ajándéknak szánja a pasijának. Még sosem gondoltam bele, hogy ez felnőttnek is frappáns meglepetés lehet.
Kimenekülök a plázaóriás bendőjéből, elsuhan velem a villamos. Felkönyökölök az ablak párkányára, bámulok kifelé. De inkább lehunyom a szemem, az is fáj, ha nézek. Hiába, ez az éjjeli baglyok jutalma.
Nem értem, miért kell abból ügyet csinálni, ha kiömlik valami. Mi másra találták volna fel a papírszalvétát, törlőkendőt, felmosót, ha nem ilyesmire. Miért aggódik, idegeskedik folyton mindenki minden jelentéktelen apróságon? Aztán csodálkoznak, hogy stresszesek, pszichológust kell fizetni, vagy nincs kedvük ágyba bújni a párjukkal. Csak könnyedén, könyörgöm. A világ még egyszer sem dőlt össze, az ég még sosem szakadt le. Baj nem lesz semmi. Bátraké a szerencse, ennyi.
A tükörtojás mérgesen serceg a teflonon, lenyugtatom őt is egy szelet felvágottal. Nézem, ahogy egymáshoz sül a kettő, s hogy mennyire szép. Az erkélyen, felhúzott térdeimen egy tányér főzelékkel és a tojás-felvágott ifjú párral, ücsörgök. A szemben lakó szomszéd hapsi megint, mint mindig, kint álldogál egy szál bermudában a zsebkendőnyi panelteraszon. Nem szeretem, ha figyel. Jó volna ilyenkor láthatatlannak lenni, csak arra a tíz percre, amit kint töltök, s zavartalanul nézelődni, számolgatni a sorházak ablakait.
Tejeskávét szürcsölök a szobába beáradó napsütésben. Lábujjhegyre emelkedem, megérintem a láncomon a medált. Már nyugodtan alszom éjszaka.

0 hozzászólás: