Nem akarok

Nem akarok keretek közötti életet. Nem akarok vasalásnapot, takarításnapot, fűnyírásnapot, főzésnapot, bevásárlásnapot, pihenőnapot, szexnapot, állatkertnapot, játszótérnapot... Nem akarom becsukni az ablakot, hogy ha huzat van a lakásban, mert akkor húha!, becsapódik az ajtó.
Nem akarok a bevásárlásból, mint az őrült, rohanni hazafelé, mert kiolvad a mirelit. Nem akarok együtt élni az anyósommal. Nem akarok másoknak folyton megfelelni. Nem akarok a divatnak megfelelni. Nem akarom figyelni a napokat, hogy ha például kedd van, akkor miért ne lehetne leruccanni a Balatonhoz, vagy átmenni Bécsbe egy kávéra. Nem akarok senkire ráerőltetni semmit.
Nem akarok megbánni semmit.
Csak szeretnék egy fenomenális életutat bejárni, hátha tényleg csak egyszer élünk.

Hangulatharapás

A sapkás-sálas a kedvenc évszakom. A kesztyűs-nagykabátos, pedig a másik. A tömegközlekedés miatt késtem a munkahelyemről. A Margit-hídon pöfögött egy helyben a busz, rostokoló autók dzsemében aznap. Ahogy bámultam Európa ütőerét, úgy látszott, a hullámok, mint vizes szappanra a barna hajszálak tapadtak a felszínhez. Megmakacsolta magát akkor reggel a Duna, nem volt kedve tükröt játszani a dölyfös Parlamentnek. Pára színezte pókhálóssá a sziget fáit, a madarak mégis beköltöztek a lombkoronákba.

Egyfajta tarkóreszelő idegesség futott át rajtam, mikor már az ötödik villamos suhant el a beragadt kocsisor mellett. Kellemetlen, mikor rájövök, ismét rossz járművet választottam. Helikopterrel szeretnék közlekedni. Úgy elég volna húsz perccel kilenc előtt elindulnom. Legalább így már azt is tudom, mit kérek Jézuskától karácsonyra.

Az utazás, történjen az bármivel, bárhová, valahogy mindig mágnesként vonzza a megzabolázhatatlan gondolatokat. Azon törtem a fejem a 6-oson, szereznem kellene egy-két pótolhatatlan csecsét, becsét, amit mindig magammal hordanék, hogy legalább egy kicsit sajnáljam magam, ha buszostul belezuhannék a Dunába, az építészek szerint vészes állapotban tengődő Margit-híd leomlása esetén. Hisz a táskámat még mindig lehet kapni ott, ahol még tavasszal vettem. A könyv, mely valahol legalul lapul, szintén megtalálható bármelyik könyvesboltban. Az okmányaimat szó nélkül újragyártják. Esernyővel minden második árus megdobhat ekkortájt. A telefonomból, pedig egyedül a telefonkönyvet hiányolnám.

Lejárt a képtelenül felesleges filozofálások ideje, mikor végre leszálltam a Kolosyn, visszacsöppenve a szürke valóságba. Megúsztam szárazon.

Ha, amíg a zebránál várok a zöldre, valaki beleharap a vállamba, biztosan letargikus ízű hangulat ficánkol a nyelvén. Nem tudtam mosolyogni a szemben elhaladókra, aznap reggel nem sikerült.

A sütöde ez alkalommal sem hagyta ki, hogy arcomba fújja leheletét. Így, mivel a másik járgányom úgyis az orrom előtt száguldott el, éles kanyart alkalmaztam, s bevetettem magam a péktermékek birodalmába. Franciás kiejtéssel feleltem gesztenyés croissaint-t a hölgy mit adhatok kérdésére.

A buszon reggeliztem, kezemben A nyugalommal, életem eddigi leglehengerlőbb, leglenyűgözőbb, leginkább letehetetlenebb olvasmányával. Elképzeltem egy találkozást az íróval, kezemben vörösborral, egy irodalmi estélyen. „És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.”

Eszembe jutott vasárnap esti vacsorám, hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán kedves barátnőm kacagott. Ízlett neki a sajtkrém leves zsemlekockával.

Este nem marasztalt sokáig a Margit-híd. A villamost valahogy sosem ragasztja, kis időre sem, magához. Ezúttal előkotortam egy fecnit, s megtöltöttem a fehérséget kék, októberi sorokkal. Féltem, ha továbbra sem jegyzek le semmit, végleg eltöredeznek az impresszióim. Azok a plasztik lányok, kik a kívülről mézes-mázas, kívánatos sütikhez hasonlítanak. Beleharapás után derül ki csak, felfújt az egész, s a belseje kong az ürességtől. Vagy az a cigányzenész, ki hangszernek képzelte a kombínó ablakát, s ujjaival dobolva igazi muzsikát produkált, alkoholmámortól homályos szemekkel, mit sem törődve a körülötte bámészkodókkal.

Hazafelé vicceset műveltem. Mágneseket vásároltam a majdani lakásom konyhájának frizsiderére. Úgy tűnik, menthetetlen maradok, s továbbra is hurrázok a szemem előtt felsejlő álomváraknak.

A bolond

"Ha a bordámra simítod a kezedet,
akkor is érzed a szívemet,
mert én mindenhol lüktetek,
nem csak bal oldalt, a mellem fölött"
Felébresztett ez a négysoros valamely reggel, tenyeremmel az oldalamon. Mostanában már álmomban is egyre csak gondolkodom. Nah, vajon hol van a bibi? Elvesztettem az iránytűmet, s állandóan keresnem kell a térerőt. Csak bolyongok, nem tudom, merre is tartok. Lemerül a telefonom, mire elérhetetlen leszek. Legalábbis, míg haza nem érek.
A sárga siklón folyik rólam a víz, túl sok az utas, alig jutok levegőhöz. Érzem, ahogy végiggördül egy csepp a hátamon, s bosszant, hogy szeptember közepén még melegem van az utcán. Mióta két hete láttam a Wicker Parkot, tél után epedezem. Kötött, vastag sálat akarok csavarni a nyakam köré, szövetkabátba bújtatni tagjaimat, bokacsizmában trendiskedni.
Két napja ugyanazt a könyvet hordom magammal mindenhová. Korábban takargattam ujjaimmal a borítót a kíváncsiskodó szemek elől. Úgy véltem, semmi közük hozzá, mit olvasok. Most viszont szándékosan láttatom a többi emberrel, Bartis Attila: A nyugalom című regényét bújom, lankadatlan érdeklődéssel. Letehetetlen. Lenyűgöző. Lehengerlő. Utánozhatatlan. Bár tudnék egyszer ilyet írni. Jó volna, ha egyszer személyesen fejezhetném ki elismerésemet ennek a fantasztikus írónak. És maga mivel foglalkozik, Kinga? Hát tudja, Attila, magam is íróként koptatom az éveket. De még képlékeny a természetem.
Talán könnyebb volna minden, ha úgy lehetne élnem, mint Rimbaud. Olyan szabadon, olyan magasról tojva arra, mit gondol rólam a többi cseszett barbárember. Talán könnyebb volna zseninek lehetnem, elhagyva előítéletet, ítéletet első látásra, benyomást első találkozásra, szerelmet tucat' próbálkozásra. Talán könnyebb volna végre nem a múltamban élnem, csak előre nézni, mindig előre, nem tipródni, mi lett volna ha, nem rágódni. Inkább előre, ne hátra.
Vasárnap esti vacsorám hetek óta áhított fogás, pizza, tengeri herkentyűs feltéttel. Vasárnap esti vacsorám asztalának túloldalán átkeresztelt barátném, Martosné kacag. Ízlik neki a sajtkrémleves zsemlekockával. Legközelebb én is rendelek olyat, mondom, mellyel egyben le is szögezem, ide még feltétlen visszatérünk, a pizzájuk fenséges.
A Margit-szigetre tartottunk, gyalog, mert alig járt a négyeshatos. A Duna iszapszínűen hömpölygött a remegő híd alatt. A muzsikás szökőkútnál egy hajléktalan férfi vetkőzni kezdett. Martosné nem hitt a szemének, belőlem csak dőlt a derű. Ez nem normális, címkézte fel, csak egy kedves bolond, replikáztam. Én kedvelem a kedves bolondokat, még akkor is, ha hajléktalanok, és egy szál alsónadrágban ugrándoznak, balettmozdulatokat imitálva a szökőkút zenéjének dallamára. A férfi kiszúrt minket. Ekkor már mindketten szinte fetrengtünk a hirtelen támadt jókedvtől. Én nem vagyok hülye, intézte hozzánk szavait, tudjuk, feleltük. De még nincs annyira hűvös, és kihasználom, hogy még nem fázom. Rajta, böktem ki. Észrevett egy mókust, s mint egy ősember, be akarta cserkészni, de nem osont elég recsegtelenül. Később ismét kikötött nálunk, szerettek olvasni, kérdezte, igen, nagyon, válaszoltam. Visszaszaladt a pakkjaihoz, két vaskos kötetet tartott a kezében. Neked adom, én már elolvastam, és nem akarja még egyszer elolvasni, érdeklődte Martosné. Kedvesbolond furcsán nézett rá. Egyszer már elolvastam, nem kell, neked adom, nyújtotta felém. Kilencvenvalahány forint volt a farmerzsebemben, a kezébe nyomtam jelképes fizetségül. Jaj, köszönöm, mosolygott, így már megvan a vacsorám. Én köszönöm, mosolyogtam vissza neki, s szatyromba fektettem a két kötetes Thomas Wolfe, Az időről és a folyórólt. Meglehet, nem fogom elolvasni soha. De könyvet sosem utasítok vissza.
Isten óvjon, Kedvesbolond. Irigyeltelek akkor. Bár nincstelen vagy, szabadabb voltál azon a délutánon bárkinél. S a szabadság örökre irigylendő lesz.

Szusszanat

bársonyt ültettek a tenyeredbe
összes ujjbegyed nyoma
ott marad rajtam
feküdj csak ide
hajtsd fejed két mellem közé
így tüdőm bizton érzi
mikor levegőt veszel
s te hallod füledhez simulva
hogy lüktet bennem az élet
aztán arcod oly közel van már
orrnyerged enyémhez simul
s kiolvasol titkokat a szembogaramból
csak te ismerheted e titkos írást
senki más
megvallasz nekem egy egész
elképzelt életet
s minden szavad mosolyként
nyílik ki arcomon

Konok vagyok

Le kellene vágatnom kicsit a hajam - fut át a fejemben, ahogy a 85-ös végigszelel a felüljárón, és az égen a felhők olyanok, mint az arab betűk.
Több tucat aprócska ablakra vadászott a szemem, nem tűrte a könyv sorait a buszon, hisz minden erkély megannyi rejtély, titok. S ahol a terasz maga kis darab egy virágos mezőből, ott rossz emberek nem lakhatnak.
Felfigyeltem rá, hogy akarva is, akaratlanul is, miután hátam mögött hagyom a melót, és kifelé slattyogok a shopping-óriásból, szigorúan a kirakatokra szegezem a szemem. Nem kíván a lelkem több idegen emberi arcot. Inkább a padlózat, vagy a szökőkút.
Megteltem. Betelt a poharam azzal, hogy naftalin szagú, pókháló arcú néniknek, bácsiknak hordjam a tölcséres fagyit. Akik mellesleg nem is köszönnek vissza, csak a pultra simítják a százhúsz forintot. Egy hetvenéves matuzsálemnek meg hát mégsem szólhatok vissza. Már csak jó'neveltkislyány mivoltom miatt sem. Kész, minek tagadjam, herótom van már a sajtburgerzabáló, buta, ostoba, bunkó csürhéből. Néhány munkatársamból. A cégből, mely abszolút unhumánus. Undorodom már az egésztől. Arról nem is beszélve, hogy két hete nem érzem a lábam. Mintha a sarokcsontomon gyalogolnék, és nem is fedné a csontot puha hús. Ma az utcán begörcsölt a csípőm. Sántítva tudtam csak hazabotorkálni. A családommal többnyire cetliken érintkezem. "Kaja a hűtőben", "Mikor kelsz?", és ehhez hasonló, igen beszédes dialógusok.
Ha nem váltok, amilyen hamar csak lehetséges, az utamba eső első villanyoszlopon végzem. Nem áll szándékomban kizsigerelt, kicsinált, kihasznált ember lenni tizenkilenc évesen.
Csak szívja a vérem ez a meló. És én egyre sápadtabb vagyok.
Ha épp nincs vendég, lejátszódik bennem egy akciófilmbe illő jelenet, mi szerint Jeanne d'Arc-ként felugrom a kiszolgáló pultra, és felkiáltok:
"Emberek! Nyíljon már fel a szemetek! Hát nem látjátok, mit esztek?! Hát nem veszitek észre, mennyi pénzt pazaroltok?! Háromszáztíz forint fél liter szénsavas löttyért?!"
No igen. Az ilyesmi az, ami soha a való életben nem fog megtörténni. Mert aztán jön a következő balga hepimíles anyuka a kölkével, és nekem mosolyognom kell.
Óistenem. Ahelyett, hogy este tízkor az idegőrlőben húzom az igát, mennyi mindennel tölthetném az időm.
Táncolhatnék barátnőmmel egy jó kis buliban hajnalig, amíg csak bírja a lábunk, no meg a cipőnk. Legutóbb, egy szombati éjjel szinte királylánynak éreztem magam, aki széttáncolta egy éj alatt a cipellőjét, mint a mesében.
Lehetne egy olyan pasi az életemben, aki feltételek és szabályok nélkül haver, barát, akár szerelem is egyben, és aki tudom, hogy akár az éjszaka közepén is kisétál velem a Margit-szigetre csillagokat bámulni. Csak hónom alá csapnék egy pokrócot, és felcsöngetnék hozzá. Ő meg jönne, szó nélkül. Egy olyan ember, aki szintén úgy gondolja, hogy butaság az időt keretekbe kényszeríteni: percekbe, órákba. Hétköznapokba és hétvégékbe. Hogy a vasárnapról átnyúló éjszaka nem lehet kimozdulni azért, mert a másnap a hétfő, ami szürke hétköznapba való arculat-váltást jelöl ki. Nem, nem, nem, nem, nem...
Anyu azt mondja, apu nélkül rég felkötötte volna magát... mert szerinte egyedül nem lehet "végigcsinálni" egy életet.
Tényleg így van ez? Egyedül valóban nem megy?! Ó, de miért?!
Félelmetesek a terhes nők. Ahogy hatalmas gömbpocakkal vonulnak a városban, mint óriás óceánjárók a tengereken. Amilyen büszke az arcuk. Amilyen kifordult a köldökük. Amilyen sugárzóak. Én mégis megijedek tőlük.
Jaj, gyűlölöm a kötelezettségeket.
Jaj, utálom a kényszer-, muszájdolgokat.
Jaj, betörhetetlen akarok maradni.

Rohanás

Akadnak napok, mikor azt érzed, örömmel átfolynál egyik napból a másikba, akadályok nélkül, észrevétlenül, nem érzékelve a körülötted zajló eseményeket. Csak múljon már az idő. Máskor pedig épp ellenkezőleg: Te magad lennél a gát, mely útját állja az áradatnak. És megállítja a pillanatot, ameddig csak lehet.

Füst

Öröm és némi harag keveredik, kiáltozik bennem. Rendkívül szerencsés olyan témát húzni egy vizsgán, amiről baromi sokat tud beszélni az ember lánya. Főleg, ha ez idegen nyelven sem jelent nehézséget. Hát végre egyszer legalább sikerült nekem is beletrafálnom: Il turismo d' Ungheria (Magyarország idegenforgalma). És mivel egész évben konkrétan erről tanultam, se perc alatt virult ki az ábrázatom.
Na? Mit mutatna meg egy hazánkba látogatónak? A vizsgáztató asszonyság kissé megilletődve nézett, mikor felsoroltam Budapest számos látnivalóját, majd elkalandoztam a tokaji és egri borvidékre, megemlítve egy-két külföldön is ismert borfajtát. Elkanyarodtam a Balatonhoz, hogy azért nekünk is van ám egy tengerünk. A tanár megállított feltéve egy utolsó kérdést:
Milyen fesztivált ajánlanék egy turistának? Mi sem egyszerűbb! Hát a Szigetet! Nem hagyta ám, hogy ilyen egyszerűen letudjam a választ.
És aki a klasszikus zene iránt érdeklődik?
Pár másodpercre elgondolkodtam, aztán beugrott. Az Andrássy úton található a Kodály Zoltán Emlékmúzeum. Ott rendszeresen adnak komoly zenei előadásokat. Azt ajánlanám.
Persze az egész vizsga olaszul zajlott. Megköszönte, én meg elköszöntem.
Ami mégis bosszantó, mikor túl sok mindent tudnék hozzátenni a témához. És a túl sok minden a vizsga után jut eszembe természetesen. Termálfürdők. Hortobágy. Török emlékek. Ááájjj. Ha nem cicózok annyit az első feladatnál, ami legkevésbé sem volt kedvemre való, több idő jutott volna az álomtémámra. Volnah, volnah.
Itthon lenyugvásra vágyom. Épphogy csak kilépek a cipőmből, rögtön Johnny Cash-t teszek fel. Most csak ő képes lecsillapítani a zaklatott hullámokat. A Personal Jesus, a The First Time I Saw Your Face. Vizet forralok, éljen a mirelit tortellini. Talán jobb is, hogy a családom megint csak elutazott, és így nem kell senkivel osztoznom a szombatomon. Meggyújtok egy szál füstölőt. A dobozán ezüst hold illat áll. Ki az, aki érzi a Hold illatát? Megtaníthatná nekem, hogy kell beleszagolni az éjjel lámpásába.
A konyhapultnak támaszkodom, rossz szokás szerint már megint állva eszegetek. Ahelyett, hogy megadnám a tiszteletet az étkezésnek. Csak az ételre fordítani a figyelmem. Érezni minden falat ízét. Nem olvasni, nem beszélgetni, nem filmet nézni, nem internetezni közben.
Cash belekezd hangulatos gitárjátékába, zongora kíséri csörögve. "Your own.. personal... Jesus.." (...) "Reach out and touch faith". Mindig sajnáltam, hogy nem tanultam semmilyen hangszeren. Azt mondta egyszer valaki, hogy pedig a zongora illene az ujjaimhoz. Szeretném is megtanulni eljátszani Az órák film zenéit, Philip Glass csodálatos műveit. Damien Rice 9 Crimes-ának hátterét. Miért kell mindent gyerekkorban elkezdeni? Honnan kellett volna tudnom ötévesen, hogy tetszene a zongorázás? Vagy akár a vívás? Miért állítják, hogy ennyi idősen már késő? Nem, akkor sem. Saját magamnak, saját magamért meg fogok tanulni zongorázni egyszer. Csak hobbi szinten ugyan. A billentyűzeten már úgyis elég jól megy.
Ezüstös szalagként vonaglik a plafonhoz a füst. Olyan szabályosan, oly egyenesen, akár meg is foghatnám. Belenyúlok, az ujjam köré csavarodik.
Megcsömörlöttem már attól, hogy mindenbe csak belekezdek. Semmit nem fejezek be, viszek végig. Hát ilyen csillagjegy szülötte vagyok. De ez többé nem válik be indokként, kibúvóként, mentségként. Így nem fogok semmit elérni.
Egy tűzcsappal szemeztem, amíg vártam, hogy sorra kerüljek a szóbelin. Se olaszul, se angolul nem tudom, hogy kell mondani a tűzcsapot. Rengetegnek érzem még a hiányosságom mindkét nyelvből. Mindent tudni akarok. Beszélni angolul, olaszul egyaránt, a hangyák nemi életétől kezdve, a fregolira kiteregetett pongyola rojtján keresztül, a Kubában zajló politikai helyzetig, mindenről. Mekkora tudás lenne a kezemben. Bárha.
Szeretnék most megölelni egy fát a Margit-szigeten. Már olyan rég tettem meg.
Szeretném egyszer felhívni New Yorkból a húgomat vagy egy barátnőmet, hogy:
"Szia! Találd ki, hol vagyok!"
Szeretnék mezítláb belesétálni egy pocsolyába. És nem felfázni. És nem felsérteni a talpam. És nem marslakónak tűnni mások szemében.

Láthatatlanul

Akárhányszor látok egy vak embert az utcán, Amelie jut eszembe, akinek valóban csodálatos az élete. Szeretném én is ugyanúgy karon ragadni a világtalant, ahogy ő. Elkísérni a villamosig, s közben mesélni és mesélni.
"Vigyázzon, most lelépünk a járdáról, átmegyünk a másik oldalra. Én személy szerint jobban szeretek az út ezen oldalán végigmenni, mert valamelyik sövény itt mindig virágzik. Érzi ezt az illatot? Most nyílik az orgona. Elhaladunk a régi közért előtt. Vásárolt ott régen? Tudta, hogy jelenleg virágüzlet? Lengedeznek a kiakasztott ballagásra szánt szalagok. Önnek nincs rokona, aki most végzi az iskolát? Itt köttethet neki csokrot, ha gondolja. Nagyon udvarias a személyzet. Most ment el mellettünk az alkoholista öregasszony a kutyájával, aki a Petőfi utcában lakik. Érezte? Megint csak úgy dőlt belőle a pálinkaszag. Figyeljen, itt jobbra fordulunk. Kiértünk az Ady Endre útra. Most is három taxi áll a kórház előtt. Mindegyik sofőrje a volán mögött unatkozik. Kettő napszemüveget visel, a harmadik újságot olvasgat. Itt egy pillanatra megállunk, rögtön átmegyünk a zebrán. Kicsit nagyobb a forgalom a szokásosnál. Érzi az esőillatot? A szél is egyre élénkebb. Pár perc, és esni fog. Jöjjön kicsit szaporábban, éppen befutott a megállóba a 42-es. Azt mondta a végállomásig utazik, igaz? Pont van egy hely az ablak mellett! Vigyázzon magára! További szép napot!"
Emlékszem, pár évvel ezelőtt egy ideig próbáltam utánozni Amelie-t. Este, mikor már csak én voltam ébren, kis meglepetéseket gyártottam. Hazafelé vettem egy doboz bonbont, és mindegyikhez illesztettem egy kis cetlit. "Legyen szép napod!", "Attól még, mert reggel nyűgös vagyok veled, szeretlek", és ezekhez hasonló üzenetekkel. A családnak. Később a suliban is csempésztem a kabátok zsebeibe apróságokat. Nem tudom, mi lett velük, mik voltak a reakciók. Nem is amiatt csináltam.
Aztán elfeledkeztem róla. Sajnos. Talán majd valamikor újfent felcsapok "Amelie"-nek.

Szemezgetés

A Naturally 7 koncertezik a fülemben, a villamoson sokan feltűnően pillantanak rám, hogy sugárzó arccal nézek magam elé.
Valahogy sokkal magasabbnak érzem magam a 170 centimnél, ahogy átsétálok a buszhoz. Szél fúj mögöttem, vitetem magam előre. Csíp, ahogy a nap beletűz a szemembe. Már megint otthon hagytam a napszemüveget. Eszembe jut, hogy vajon miért tanítják az óvodában a gyerekeknek, hogy a "napocskát" szemekkel, mosolygósan kell rajzolni. Aztán miért kell csalódniuk plusz egy dologban, hogy a nap nem vigyorog, nem hord napszemüveget, és nem iszik Coca-Colát, mint a reklámban.
Tusolást követően ülök le a számítógép elé, nagy sietségben, törülközőben. Ahogy megannyiszor. Szeretem engedni a vízcseppeknek, hogy maguk száradjanak meg a hátamon.
Kézbe veszem a szandált az üzletben, hajlítgatom a talpát, forgatom. A végtelen vékony pánt az első lépések alkalmával megadná magát. Hallom, hogy csattogna, ha végigsétálnék benne a Váci utcán. Visszateszem a dobozára. Nem kedvelem a zajos cipőket.
Sikerül szereznem Trabant matchbox-ot az unokatesómnak. Ajándéknak szánja a pasijának. Még sosem gondoltam bele, hogy ez felnőttnek is frappáns meglepetés lehet.
Kimenekülök a plázaóriás bendőjéből, elsuhan velem a villamos. Felkönyökölök az ablak párkányára, bámulok kifelé. De inkább lehunyom a szemem, az is fáj, ha nézek. Hiába, ez az éjjeli baglyok jutalma.
Nem értem, miért kell abból ügyet csinálni, ha kiömlik valami. Mi másra találták volna fel a papírszalvétát, törlőkendőt, felmosót, ha nem ilyesmire. Miért aggódik, idegeskedik folyton mindenki minden jelentéktelen apróságon? Aztán csodálkoznak, hogy stresszesek, pszichológust kell fizetni, vagy nincs kedvük ágyba bújni a párjukkal. Csak könnyedén, könyörgöm. A világ még egyszer sem dőlt össze, az ég még sosem szakadt le. Baj nem lesz semmi. Bátraké a szerencse, ennyi.
A tükörtojás mérgesen serceg a teflonon, lenyugtatom őt is egy szelet felvágottal. Nézem, ahogy egymáshoz sül a kettő, s hogy mennyire szép. Az erkélyen, felhúzott térdeimen egy tányér főzelékkel és a tojás-felvágott ifjú párral, ücsörgök. A szemben lakó szomszéd hapsi megint, mint mindig, kint álldogál egy szál bermudában a zsebkendőnyi panelteraszon. Nem szeretem, ha figyel. Jó volna ilyenkor láthatatlannak lenni, csak arra a tíz percre, amit kint töltök, s zavartalanul nézelődni, számolgatni a sorházak ablakait.
Tejeskávét szürcsölök a szobába beáradó napsütésben. Lábujjhegyre emelkedem, megérintem a láncomon a medált. Már nyugodtan alszom éjszaka.

Friss levegő

Szétterült a haja a parkettán, ahogy lefeküdt a padlóra. Azon nyomban elaludt. A nap sugarai rászemtelenkedtek az arcára, az orrára, a karjára, a lábfejére, mindenre, amit fedetlenül találtak. De a Nő már nem érzett semmit, csak egy mélységet, mely egyre inkább magába szívta, egyenletesen lélegeztette, és nyújtott neki húsz darab nyugodt percet, a nyugtalan éjszakák után. Forrónak érezte magát mindenhol, mikor ismét magához tért.
Elfolyt a délelőtt, átcsorgott az idő délutánba, és végre ismét otthon találta magát. Most már megnyugodhatott. Hát vége. Ez is megvolt, zsebében van egy szakma. Hogy kezd-e még vele valamit, az a jövő zenés fintora.
Nem bírt egy helyben ülni, csavarogni indult kutyástul. A nyári levegő töményen birkózta be magát a tüdejébe, és odabent tombolt tovább. Azt érezte, mintha ólomból volnának a lábai, mégis istenien esett a sétálás. Megállt, lehunyta a szemét. Kiürített minden gondolatot megából, és csak figyelt. Fűnyíró. Madarak. Szellő. Kacaj. Csend. Csend. Csend.
A vizslás srác mindig már messziről köszön neki.

Details

Olyan furcsa, hogy sokszor milyen apró dolgok képesek feldobni egy-egy pillanatot. Meglátni valamit a buszon, ami jó ízlésre vall. Felfedezni egy nő lábán egy lábujjgyűrűt. Megvenni a kedvenc magazin legfrissebb számát. Megtalálni valamit, amit már régóta kerestem. Hallani a rádióban egy régi számot, amit kamaszkorom hajnalán dübörögtettem a kazettás magnóban. Észrevenni egy ismerőst a Ferenciek tere Jégbüféjének kirakatában kiállított tablón, aki általánosban osztálytársam volt. Megérteni, amit a külföldiek beszélnek egymás közt a Váci utcában. Új üzenetet kapni. Beleborzongni, ha a szél megcsiklandozza a tarkóm. Mosolyt váltani egy üzletben az eladóval, s kis időre elfelejteni, hogy nem minden bolti dolgozó udvariatlan. Olyan becenéven szólítani valakit, ahogy csak én hívom. Belelépni egy pocsolyába, és lábnyomot hagyni a betonon, legalább egy darabig jelezve, hogy ott jártam. Felismerni a TV-ben egyik barátnőmet egy szereplő magyar hangjaként. Találni egy olyan zeneszámot, ami éppen arról szól, amilyen hangulatom van. Gyűrűt hordani a kisujjon. Mézbe mártott diót eszegetni. Hajnali háromkor madárcsicsergésre ébredni.

Esőillat

Van olyan időszak az életben, mikor még nagyon hiszékeny az ember, és (sok) mindennek bedől. Például, hogy ha sokat iszik egyszerre, akkor béka nő a hasában. Én esküszöm, elhittem. És bele sem gondoltam a lehetetlenségébe az egésznek. Talán gyerekként nem is ismerjük még azt a szót, hogy lehetetlen, és nem is hiszünk benne. Akkor bármi megtörténhet. Simán elrepülhet Aladdin a varázsszőnyegén az ablakunk előtt, vagy a sötétben előbújhat a hatalmas ruhásszekrényből a gonosz mostoha, aki megmérgezte Hófehérkét, hogy beijesszen minket a takaró alá a gülü szemeivel. Gyerekfejjel az a meglepő, mikor felvilágosítanak arról, hogy a Mikulás csupán kedves hagyomány, vagy inkább átverés, s az ajándékokat sem Jézuska pakolja a karácsonyfa alá, sőt, egyenesen homlokráncoló kicsinyítő képzővel ellátni az Isten Fiát, aki valójában kőkeményen megszenvedett a kereszten. Erre mondják talán, hogy az igazság fáj, vagy hogy az élet kegyetlen. És hogy nem lehet egy álomvilágban élni, nem lehet álmokból várat építeni... Csodák, tündérek, mesehősök sincsenek, de akkor mégis miért beszélünk róluk? A felnőttek kreálják ezeket, nem? Talán ők is tudat alatt azért, hogy ezzel az illúzióval szebbé, könnyebbé tegyék, annak tüntessék fel az életet.
Most már talán nem akarok felnőni. A lelkem még nem növesztett magának páncélt, annyi csalódás, pofon még nem ért, még bizakodó vagyok. Így egyben sebezhető is. Ami minden szempontból hátrányként róható fel... El akarom még hinni, hogy ha túl sokat nevetek, úgy marad az arcom. Hogy az állatok is tudnak egymással beszélni. Hogy élnek sellők az óceánban. Hogy igenis vannak csodák, és hogy igenis az álmok építik meg az utat. Hogy lehet énekelni az esőben és/vagy a metrón.
Az történik velünk, ami a legjobb nekünk? Semmi sem véletlen, mindennek jelentősége van? Valóban higgyük el, amit II. János Pál pápa üzent nekünk halála előtt?
"Ne féljetek!"
Azt hiszem, nem félek. Valami mindig lesz. Van, ami állandó, van, ami elmúlik. Emberek jönnek, emberek mennek. A terepmintás nadrág majd ismét divatba jön, a mozikban lesznek még tizedszerre feldolgozott filmklasszikusok, és ül majd megfelelőbb ember a miniszterelnöki székben. Valami mindig van. Talán holnap nem kések el sehonnan, és a tanárnőm mosolyogni fog rám úgy, ahogy csak ő tud, miközben felelek. Talán jó ez, hogy most egyedüllétre vágyom, s talán másképp alakulnak a dolgok.
De addig is:
"...I'm singing in the rain, I'm singing in the rain..."